Bácsmegyei Napló, 1923. november (24. évfolyam, 298-327. szám)
1923-11-11 / 308. szám
1923 november 11. BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. KÖNYVEK t legvergődőbbek, a legmeghafóbbalc. |S amikben megszólalnak, a versek, ezért szépek. És ezekért aktuálisok ezek, a természetük szerint kevés »életet« hozó, egyhangú, de a valódi életkincsre irányított versek. Romok közt különben is inkább álmok, iihegések, csirák vannak, aztán elvetélések s koraszülött megoldások de csak kévés istenné-élettc teljesedett sek \ hanggal értéklő valóság van. (Mit” hoznak mások? Az aktivistáknak szentté vált nagy prokiamációkon élősködése, a konstruktivisták természet megértő mémökösdije: szükség, ele nem erény). Formáik és konstrukciójuk szempontjából a versek a Barokot jutmm® A FÁJDALMAS ISTEN (Sinkó Ervin verseskönyvs) Az idő alaposan elvégzi romboló munkáját: egyesek a törmelékdarabokat összekapdosva még menteni akarják, helyreállítani azt. amire, a szórakozottan arrábbsiető idő már rámondta a búcsúzét, masok ismét feszülő életakarásuk hallatlan, majdnem embertelen, mert emberfeletti erőfeszítésével igyekeznek lerakni egy uj kultúra biztosító alapzatát, mdy kultúra feltétele az ember "további létének — legalább is emberhez méltó léiének. És ezúttal nem babra megy a játék: a Világ Szent Sírjáért felkerekedett két hadsereg összecsap, mert most két ellenséges kereszteshad áll egymással szemben. Lombok közül társink ölnek s nyöznek S hordjuk hangjuk, mint róttad a szélre. Mint feíüvöltő, aztán tovább süvítő, hontalan szél kering a költő a puszta, feldúlt világ felett, melynek %észe ő, de csodálatosan nem részese. melynek hangja ő, de amely csodálatosan mégsem azonos. Mert minden, testtel-lélekkel egyetemesen kötelező nagy történelmi fejlődéssel kapcsolatban, — mondhatnék vele párhuzamosan — az embernek az irracionálissal is van mdott érintkezése, a személynek (a tárgyi adatok keresztiilugrásával vagy velük dacolássai) közvetlenül a Mindenhez, a halálhoz döbbenő érintkezése, melyet a küzdelem szivaeélozó hevében el lehet felejteni, a küzdelem monumentális egysége érdekében el lehet hallgatni, de amely éppen * a .vívás hősi, önfeláldozó, áhítattal tevő gesztusaiban árui ja ei magát, hogy itt van. hogyha bújva, álöltözetben is, melyet tehát minden eseménynek visszhangoznia kell — ennek, az irracionálissal való kapcsolatnak hódolón, aszkétán, fanatikusan csak ennek kegyeletes megőrzője Sinkó Ervin. Megőrzője pusztaság és dulás felett akkor, amikoi ez halvány fény, iz csak, vagy ép- . pen ötikinzó hiány — mert (mint | már mondtak) ez a kapcsolat, i ez a transcendentális érintkezés is valahogy követője, sorsosa az eseményeknek: talán agy vehetjük, hogy a Lélek a korból, mely nem akar róla tudni, kivonja jelenvalóságát és sorsára-ldnjára hagyja a gépmatériát, melyet a maga meg-; nyilvánuló sára alkotott. És ekkor! nincs kivétel, mindenki árván marad. . . . nem látom izzó örök magod s magtalan bolygód széttörve hull. És ma, amikor a fejlődés az eliateníelenedés legmélyebb pontján vezet át, az Istenőrzők Mankót őriznek: , Veszett csendben' sápadok szegény. Szivemet szótlanságod hegyén ezeragy sebbel megsebeztem. S nem akarom, hogy hegedjen. »Mert enyhülni addig nem szabad, niig tart az éj és az égi mag az égen még nincs s bennem« — üdvözüini bizony csak minden embprtestvérnek (legalább is várt-vágyott) üdvében lehet. Sinkó Ervint az ember kultúrharcában nem az u. n. pozitívumok, a tárgyi teljesítmények érdeklik, hanem, hogy az ember (kissé teozófikusan szólva) milyen erőfeszítést tesz az elidegenedett Istennek viszszaigézése érdekében. Ezek az erőfeszítések a legnagyobb elhágyottság és Isten-távolság idején, hanem is a legherosziabbak, — mert Istennel a csillogó, robusztus erő is eltűnt, és csak akkor tér meg, ha az újak hegyei már szikráznak az ő szakadékos közelségétől —, de a tátják eszünkbe — a Bárok erősen otthon van korunkban! — még pedig (nem az udvari, hanem) az egyházi német-bárok épületnek részleteiben már tétova-nyugtalan, innen-ormän vevő, de az áhitat nagy vonalaival hatalmasan összefogott (helycnkmt, ahol ez nem sikerülne, egy-egy finom, tartózkodó > ornamens-kifejezéssel kisegített)' formáira. A könyv tartalmazza még Sinkónak egyik kevéssé méltatott, érdekes problémájú drámáját is, mely az embernek isteni részét szembeállítja szilaj-bűnös részével, mely »sikoltó bujával« mégis »élni kelti Istent. György Mátyás. Érdekes Emberek Irta: Baedeker — Daman vendéget hív *— Tulajdonképen az Idősebb Dumas volt az, akit az »ifjabb« jelző megilletett, meri a viszony közte és a fia közt állandóan olyan volt, mint ha ez utóbbi tett volna a szigorú apa és az öreg a körmyüvérü ííu, sőt a jjszó legszorosabb értelmében a té\kozló-iiu. Dumas pere olyan eredetiséget és leleményességet tudott kifejteni a pénzfecsérlés körül, mint regényeinek a meseszövésében. A Világnak e talán legtermékenyebb elbeszélői rója az úgynevezett jó keresők közé tartozott és igen ügyesen tudta gyümölcsöztetni a tehetségét, — olyan honoráriumokat fizettetett magának már a múlt század köziepén, amelyek ma is igen tisztdetreméltóan hamgzanetk. Egy egész frankot kapoü minden nyomtatott soráért, s olyan ügyesen beszéltette a szereplő személyeit, hogy a sorai ugyancsak rövidek voltak... De a könnyen szerzett pénzzel nem tudott bá .ni. Azt lehet mondani, hogy ő és a pénz összeférhetetlenek voltak, nem tudtak megmaradni egymás mellett. Ha szemrehányást tét tek neki a könnyelműségéért, vállat vont és unottan felelte: — Nincs időm számolni. Amikor meghalt, a hagyatékábar mindössze húsz frankot találtak Húsz sor írásának a tiszteletdiját Pedig összeirt négy-öt millió sort... A fia komolyabb ember volt, ak jobban adminisztrálta magát és »ráért számolni«. A Kamélids Hölgy szerzője, bár tizedrészannyit se produkált, mint az apja, kéímillióny vagyont hagyott az örököseinek. Az »öreg«-nek a pazarságáról legendák maradtak fönn, amelyekké köteteket lehet megtölteni, de a jószívűségéről is sok szép^ adatot jegyeztek föl, s azért a Húrom Testői romantikus szerzője nemcsak mim mulattató iró, de mint jóságos ember is él az emlékezetünkben. Ha s pazarlás szivjósággal jár együtt akkor az egészen rokonszenves vonás, s ha valaki úgy dobja ki £ pénzét.az ablakon, hogy az egy érdemes szegénynek a kalapjába hullmo. akkor megdicsérjük a könynyelmüségéért, amelyet ebben a? esetben inkább tekintünk erénynek mint bűnnek. Hallgassák meg a következő esetet. * Sétaközben, a nagy boulevard-o-k egyikén, megpillantja egy régi iskolapajtását. akit sok esztendő előtt el a szeme elő!, s áld első tekintetre elárulta, hogy — valaha jobb napokat látott. A ruházata bizony egy csöppet se volt elegáns, az arcáról pedig a jólnemlakottság halavány színe könyörgött gyorssegélyt. Sok más — egészen tisztességes — ember az ily kopott ismerős mellett futólagos köszönéssel szokott elsuhanni, mások nagyiéikűen néhány frankot nyomnak oda néki, de Dumas oiy kitörő örömmel szorította meg a kezét, mint ha hosszú idő óta reggel és este mindig csalt azért a szerencséért imádkozna, hogy találkozhasson vele. Egyik első kérdése a regényírónak az volt: — Hol ebédelsz ma? — Bizony még nem tudora, — felelte bánatos sóhajjal amaz. — No hát, én tudom, — jelentette ld határozottan Dumas. — Nálam fogsz ebédelni. A szegény ördög nein szabadkozott, s elfogadta a meghívást. Ha nem kerül össze véletlenül a Monte Christo szerzőjével, aznap valószínűleg egyáltalában nem ebédelt volna. A regényíró magával vitte őt, pompás ebédlőjében az asztalfőre ül tette s őszinte öröme telt benne, hogy a jóétvágyu — mert alaposan kiéhezett — vendéig milyen jóízűen falatozik nálá. Dumas-nál életének a fénykorában — amikor ő volt a legdivatosabb és legüimepeltebb iró ■ mindig úgy sütöttek-főzíek, mintha a ház ura »nagy ebéd«-et adna, s ebben az időben három-négy váratlan vendég nem hozta zavarba a szenvedelme« vendéglátót. Ez a "•-niális^ ember nemcsak gourmand volt, aki szerette a válogatott falatokat, de nagyehető is. aki a válogatottakból sokat bírt el . . . Fogadásból egyszer ötszáz frankba kerülő ebédet fogyasztott el a Café Riclie-ben, — olyan sporteredmény, amely őt elsőrendű szaktekintéllyé tette kulináris kérdésekben . . . Gondolhatják, hogy otthon se vont meg magától semmit. A vendége el volt ragadtatva az elébe tálalt inyes falatoktól, s ha megkérdezték volna tőle, hogy jól izlett-e, valószínűleg azt feleli, amit az egyszeri szegény ember, aki hosszú bankett után, amelyet ingyen evett végig, így nyilatkozott mély meggyőződéssel: — Bolond, aki a népkonyhában ebédel . . . A fekete kávénál a háziúr igy szólt a vendéghez: — Holnap megint szívesen látlak ebédre. S másnap, és harmadnap és mindennap ltivta. Az pedig megjelent másnap, eljött harmadnap, beállított negyednap, s Dumas-nál ebédelt, amig csak élt, sok esztendőkig. Néhány heti vendégeskedés után meg is látszott rajta a jó élet; halavány orcáit már pirosra festette a buja táplálkozás s a Dumas ruháiban az alakja is mind előkelőbben domborított. — de a lelkiismerete háborodni kezdett. A derék ember nyugtalan lett, amiért ellenszolgáltatás nélkül eszi végig a (barátja lukulluszi lakomáit. Egy ilyen rohamban megszólalt: ..................... — Nézd csak, kérlek, engem mód nélkül bánt, hogy ilyen furcsa szerepet játszom nálad s a nyakadon ülök anélkül, hogy valami hasznomat vennéd. Mondanom se kell tán, mennyire boldogít az, hogy hires ember létedre olyan barátságos vagy hozzám s helyet adsz nekem az asztalodnál, amely méltó volna arra, hogy csupa királyok és regényírók üljék körül. De hát, tudod, az emberben, ha még oly jelentéktelen, van némi büszkeség, és annyi szívességet, amennyit te nekem nyújtasz, csak úgy isten nevében elfogadni még se lehet . . . Száz szónak is egy a vége: szeretnék dolgozni, valamiben segíteni neked, levenni a váliadró! valami terhet s kijelentem1, hogy csak abban az esetben ebédelhetek tovább is nálad, hogyha megszolgálom. Iia nincs rá mód, hogy a jóságodat kiérdemeljem, nem veszem azt igénybe többé . . . Mondd, nem tehetnék: hasznodra vaiamiibeti? — Majd gondolkozom a dolog fölött, — Ígérte Dumas. És néhány nap múlva igy szólt: — Kedves barátom, találtam valami neked való foglalkozást, ameiylyel, ha vállalod, nagy jót teszel velem, s csak az a kérdés, hogy majd konveniál-e neked. Megvallom, sokkal értékesebb szolgálatról van szó, semhogy azt egy nyomorult ebéddel csak megközelítőleg is meg tehetne jutalmazni, de e munkát csak oly egyénre bizhatom, aki a hozzá szükséges intelligencián kivül olyan jellemmel is dicsekedhetik, amelynek a komolyságában föltétlenül meg lehet bizni. Ez az az ok, amelyért téged szemeltelek ki. S ne hogy azt hidd, hogy vissza akarok élni a barátságoddal. vagy hogy a képessé-: geidet és az erkölcsi erényeidet lebecsülöm. havi tiszte’.etdijat is szántam neked, amelynek az összegére nézve majd megegyezünk. Hiszen azzal, hogy velem ebédelsz, tulajdonképen szintén lekötelezel, mert evésközben a társalgásodat élvezhetem . . . S most újabb szolgálatról van szó. Nagyon boldog volnék, ha vállalkozhatnál rá. — Én is boldog lennek, — felelte a vendég. — De már igazán kiváncsi vagyok, hogy miféle tevékenység az, amelyre alkalmat adsz. — Ide hallgass ... Ha elfogadod az ajánlatomat, akkor a föladatod a következő: Délben mindennap clmégysz a Pmt Neuf-ve, megnézed ott, hogy a hőmérő hány. fokot mutat, s azt közlöd velem. Figyelmeztetlek, hogy pontosan nézd le, s nehogy elfelejtsed (ami nagy baj lenne), jegyezd be lelkiismeretesen a jegyzőkönyvedbe. Van jegyzőkönyved? Ha nincs, majd adok egyet... Igen fontos statisztikai adatok ezek, amelyekre nagy szükségem van az írásaimnál, s amelyekből messzemenő konzekvenciákat vonhatok le. A pontosság itt szerfölött romos, s a munkát azért óhajtanám read bizni, mert a te lelkiismeretességed minden kétségen felül áll. Tudom, hogy ez a szolgálat, amint már mondottam, értékben messze fölülmúlja azét a rongyos ebédét, amelyet nálam elfogyasztasz, de hát jó barátok, ugy-e, nem vetik ennyire latra az egymásnak tett szívességeket. És aztán: dara pacta, bont 'amid. Mennyi fizetésre tartasz igényt? — Óh, isten mentsen! — tiltakozott a Dumas vendége. De nem tudta meggátolni, Hogy ä regényíró havidijat szavazzon meg neki. Szerencsére az összeg nem volt tulmagas és Dumas nem is fizette egészen pontosan. Mert ahogy pénzről volt szó, az öreg nem volii valami nagyon lelkiismeretes. Megegyeztek, s a regényíró vendége attól a naptól kezdve az alkalmazottja, a hivatalnoka, a munkatársa lett Dél felé lesétait minden istenadta nap a Pont Neuf-re; lejegyezte, hogy tizenkét órakor árnyékban hány centigrádot mutat a!
