Bácsmegyei Napló, 1923. november (24. évfolyam, 298-327. szám)
1923-11-25 / 322. szám
1923 november 25, BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. Egy kritikus albumából Irta: Baedeker POLITIKA Sző volt egy úrról és konstatál- ; ták, hogy csupa intrikából, hiteha- i gyásból, szenteskedésből és hazudó- : zásból ál). Valaki fölkiáltott: — Hiszen ez egy rettenetes szörnyeteg! — Óh dehogy! — világította föl egy másik. — Nagyon szeretetreméltó ember és egyike a legkiválóbb politikusoknak. * Békét hagyni az embereknek! — ennek a jelszónak kellene az első törvénynek lenni, amelyet betartani alkotmányos és polgári kötelesség. Veleszületett joga minden embernek, azért mert ember, és minden polgárnak, azért mert állampolgár, hogy békéssen mindaddig, amíg a mások békéjét nem zavarja. S akár egyes ember, akár az állam vagy valamely hatósága enélkül háborgatja meg az erű bér társát vagy a polgárát a nyugalmában, bűnt követ el a rend és a szabadság ellen. Mert ha még békében se élhet az ember — ilyen békétien időben! —, akkor minek étjen egyáltalában? Azzal dicsérték politikust, hogy jó szive van, s én elgondolkoztam ez Ítéleten, 5 azon tűnődtem, vajion lehetséges-e ez? Akit még politikust (jó! értsük meg: nem államférfiul mondok, hanem politikust!) ismertem, egynek se volt igazán jó szive, vagy ha ilyennel dicsekedhetett, akkor rossz politikus volt, azaz olyan ember, akiről azt szokták mondani, hojíz nem politikus... A jó szív a lehető legrosszabb tanácsadó s egyenesen .fátékrontó a politikában, s ha e kettő találkozik, a politika vallja kárát. A jó szív el tudja ilyformán rontani a politikust és a politikáját, de a legjobb politika se tud jobbá tenni egy rossz szivet. Mert a kettő között összeférhetetlenség forog fenn. Hn tehát valaki egy politikusnak a jószivét emlegeti, akkor valószínűleg a politikus rossz, vagv a kritikus maga, akinek ismernie kellene ezt az összeférhetetlenséget, és tudhatná, hogy vagy az illető politikus rossz, s akkor nem lehetetlen, hagy jó szive van, vagy pedig a szív ió, s akkor ennek a gazdája minden bizonnyal: rossz politikus. I * A pártember többé-kevésbbé elveszti az individualitását a pártéletben. amely nem kedvez az önálló gondolkozásnak és ellenkezik a párttagok független maguktartásával. Az igazán önálló és szuverén szellem _ éppen azért mert erős individualitás — nem is léphet pártkötelékbe, s ha belép, nem maradhat sokáig benne. Vagy az élére áil egy saját külön csoportnak, ahol a maga akaratát oktrojálja a híveire vagy kívül marad minden párton. Az ilyen szellem nem is kelt a pártoknak, s egy ilyenről hallottam egyszer nyilatkozni valamelyik párt vezérét: — Ez az ember nem kel! nekem. Nagyon erős meggyőződései vannak és igen eredeti ideái, s azonkívül hajthatatlan jellem. Teljesen megb’z,’í>fatlan pártarrber voHs s ha fölvételre ajánlkozna, a pártom érdekében visszautasítanám. * A hatalomnak jog nélkül nincs erkölcsi értéke. — a jognak hatalom nélkül nincs erkölcsi ereje. * A tudatlant és a pártembert nem lehet meggyőzni. A gyűlölködő és bosszutállő embert nem szabad olyan hivatalba ültetni. amellyel hatalom ’ár. ha még oly jeles tehetség is. Mert biztos, hogy vissza fog élni e hatalommal, s szenvedelmeinek az uralma aiatt több rosszat fog csel eked: mint jót s az államnak töobet fog ártani mint használni. Kegyetlen természetű ember nem való olyan állásba, amelyben kegyetlenkedni lehet. ❖ A forradalmakat idealisták indítják meg és praktikus realisták folytatják. 4 Micsoda lebecsülése az embereknek az a hiedelem, hogy csak terrorral lehet őket kormányozni! Én még mindig azt hiszem, hogy inkább szeretettel. S eszembe jut, amit Camille Desmoulis irt vagy mondott egy nyugodtál® — hogy r.e mondjam: egy világosabb — pillanatában, hogy a szabadság érdekében egy Comité de Clémence-ra volna szükség. Terror-ral csak pusztítani lehet, az építéshez szeretet kei!. A politikusok közt is vannak becsületesek, de ezek nem a legjobb politikusok, s a becsületes emberek között is vannak politikusok, de ezek nem a legbecsületesebbek. * A politikus, aki az állammiivészete mellett nagy kedvelője a nőknek, j előbb-utóbb rajtaveszt kicsiny de ve- £ szedelmes játékain. Mert két oly szi- * rénnei, mint az asszony és a poiiti- jj ka, neihéz boldogulni. ❖ A politika már sokakat csábított el < szebb életpályákról. Ellenben a po- l litikátó! még csak igen keveseket sikerült elcsábítani valami finomabb foglalkozásra. A rossz jobban csábit mint a jó. * Találkoztam egy letört politikai! nagysággal* 1, aki arra a kérdésemre, \ hogy hogy’ érzi magát, ezt felelte: 1 — Köszönöm, most már jól. Sohasé voltam olyan boldog mint ] most, amikor legalább van időm kétségbeesni. Ä demokrácia válsága A Bácstnefyei Naslő számára ária: Vámbéry Kosziéra ár. Ama tízmillió emberéleten felül, amelyet ai ötéves tömegpszichózis 'áldozatul követelt a világháborúnak még. egy súlyos sebesültje, sőt némelyek szerint halottja van: a parlarnen tárizmus. Noha az angol forradalom óta, amely a raépicépviselet szuverenitását Európa számára kivívta, még három évszázad se telt el — intézmények életében rövid idő —. a politika tudós doktorai a halálos h tegsóget végelgyengülésnek diagnosztizálták. Az a parlamentarizmus, amely nem tudta megakadályozná a háborút, orr./ • nem tudta megakadályozni, hogy á béke a háború folytatása legyen, a i gyengeségnek valóban aggasztó tüneteit mutatja. Nem csoda tehát, hogy az államok egész soraiban — ; Oroszországon kezdve Olasz-, Gö; rög-, Spainyol- és Bajorországban jegy-egy erőteljes egyéniség által vezetett kisebbségek egyik napról a másikra detronizálták a parlamenti többség alkotmányos uralmát, sőt a népképviseleti államforma szülőhazájában: Angliában is a parlameníárizmus dekándenciájának komoly jelei mutatkoznak. Elméletben a parlamenti kormányzás fogyatékosságainak és hibáinak felismerése korántsem újkeletű. Régóta ismétlődő panasz, hogy a népképviselet hero a népakaratot fejezi ki, hanem csupán a képviselők egyéni hiúságát és érdekeit Hivatásos 'Politikusok önzése tartja hatalmában a választók tömegeit, amelyeket érzelmek és nem megfontolások vezérelnek. Elméletben a parlamenti gépezetet tapasztaltságnak, előrelátásnak és önzetlenségnek keilen e irányítania, a valóságban akaraterő, 'önzés és rábeszélőképesség a hajtó-I örök. Oly ellentétes gondolkodók, mint Herbert Spencer és Gustave Le Bon, egybehangzóan állapították meg, hogy a parlamenti kormányrendszer az egyéni szabadságnak mind fokozottabb megszorításával jár. Minden törvényes rendelkezés a polgárok szabad mozgását korlátozza és a mindlnkáibbb növekvő öszszeg, amelyet a törvényhozás a közhatalom részére igénybe vesz. csökkenti a polgár szabadságát, hogy jövedelmét tetszés szerinti célra fordítsa. Mindamellett a parlamentárizjmus még mindig a legtökéletesebb s kormányforma, amely a népeket az ! egyéni zsarnokság önkénye alól ! mentesíteni képes. Mert a parlamen- i tárizmus demokráciát jeíent és abban a bonyolult gépezetoen, amellyé a ’modern állam fejlődött, a parlamenti í kormányrendszer a demokrácia ? egyedül lehetséges megvalósítása. Hogy a népképviseléíek nem volnának-e tökéletesebbek, nem fejeznék-e ki hüebben az egymással küzdő gazdasági érdekek és szellemi irányok eredőjét, ha az együttlakás helyett a gazdasági érdekazonosság szolgálna a választói akaTat megr.yilakkozásának alapjául, azon leheti vitatkozni, de a demokráciának a tagadására a páriámén tárizmus kritikám nem nyújt jogot Egy amerikai bioiogus: Humphrey, figyelmeztet arra a veszélyre, amellyel a degeneráltak, a fogyatékos stondolko; dásnak elszaporodása, a modern tár* sa dalom be n. a demokráciát fenyegeti és megállapítja, hogy ez az értelmiségek nivellálódására volt alapítva, amely nem következett be. Egy amerikai szociológus: Lotkrop Stoddard* pedig nemrég megjelent könyvében | (The revolt against civilisation) faj-| elméletéből kiindulva a bolsevizmus-1 ban az alsóbbrendű ember forrnáal- s mát látja és eugenikai alapon kifej-{ lesztett neo-arisztokráciától reméli af vüág megmentését. Szerinte céltudatos eugenikával a degenerált. neurotikus, gyenge értelmiségü és gyenge akaratú egyének lassan, de biztosan Mirthaíék a társadalomból, így uj arisztokrácia keletkezik, amely nem kaszt, mint a mai, jobban megvalósítja az egyenlőséget, jj amely a természetben hiányzik és ä biztosítja a »felsőségesek« (superiors) uralmát. Ahány állítást foglal magában a tudomány píedesztáljára támaszkodó bioló rí ai támadás a demokrácia ellen, annyi kérdés fakad beiőie. Igazán csak az »egészséges« emberek alkalmasak az, államok sorsának intézésére? És mit értünk egészség alatt? Napoleon epileptikus j volt. Széchenyi István neurosis a, i amellyel Grünwald Béla kimerítően] foglalkozik az Uj-Magyarországban, j tudvalevőleg elmebetegségben ért] tragikus véget. Ki irányítsa a Iává-] lasztást, amellyel majdan a kiválók] kerülnek uralomra? Mindenekelőtt pedig: van-e az egyénnek biológiailag meghatározható szervezetében egyenéríéke annak a társadalmi belátásnak. amely a társadalom ege- ? szére üdvös célkitűzéshez vezet és] ha van, mi biztosítja, hogy a tömeg- ] lélek, amely a tömeget alkotó egye-| sek lelki alkatától minőségileg élté-] rő, jobban fogja megérteni és meg-! valósítani az állami érdekéket, mint| a demokráciában magnyilvánuló ál- * lami akarat? Bármily kívánatos volna is, ha mesterséges fajkiválasztással lehetne megoldani a kormányzati rendszernek súlyos válságát, egyelőre, sajnos, sem a társadalom-, sem a természettudomány nem termelt oly csodaszert, amely a még oly fogyatékos demokráciánál tökéletesebb volna. Minden, ami nem a népnek többségi uralma, fogalmilag dcszpotizmus. Hogy egyeseké vagy a kisebbségé, az a lényegen alig változtat. förtésiehm perspektívából nézve az önkényuralomnak is meg volt a jogosultsága, die ha a nép a társadalom^ szellemi fejlett:;égének bizonyos fokára eijutott, a demokrácia az egyedül elképzelhető kormányforma. Lehetséges, hogy a háborúnak kultnrpusztitó Itatása egyes nemzetekre valóban o!y végzetes következményekkel járt, hegy viszszasülyeszíette arra a fejlődési fokra, amelyen a deszpotizmus szükségképpen:. Ha talán paradoxnak hangzik is, lehetséges, hogy a kisebbségek önkény uralma csak demokratizált alakja annak az abszolutizmusnak, ameíy a napóleoni háborúk után mini Szent Szövetség igyekezett a rendet, természetesen a reakció rendjét, helyreállitáni. Jóstehetség nélkül is megállapítható, hogy ma is ugyanaz a sors vár rá, amely a Szert Szövetséget 1848-ban érte. Sőt valószínű, hogy a politikai szervezettség nagyobb fokra és a szellemi mozgalmak mai gyorsabb üteme következtében végzete hamarabb fogja utóíémi. Bármily eltérő és ellentétesek is a kisebbségi dsszpotizmusok jelszavai a bolsevízmustól a íateizmusig, a horogkereszttől a fa''védelemig, ha a gonosztevő »rmíMuferek«-tői eltekintünk, mindenfelé ugyanaz az embertípus gyakorolj a az önkényuralmat. Ramsay Me Donald, az angol munkáspárt elnöke, legutóbb Olaszországban járva állapította meg, hogy a római fascisták époly túlzó, fantaszta^ szinészkedésrehajló egyéniségekből állanak, mint a bolsevisták, akikkel a Kaukázusban találkozott Ezt az exalíált emberfajtát az ötéves háborúban résztvevő tömegek lelki egyensúlyának megbomlása termelte és a forradalmi erőszak, amellyel jelszavaikat több-kevasejbb sikerrel megvalósítani igyekszenek, addig tart, amig a gazdasági egyensúly, helyreállta a Idki egyensúlyt akár a régi, akár az uj alapon nem állandósítja. így tehát a kilengés fokától függ, hogy akár a boteevista Oroszország, akár a fascista Olaszország mikor fog ismét a demokráciához visszatérni. Hogy a demokrácia és a parlamentárizmus európai válsága nem az intézmények fogalmi fogyatékosságaiból, hanem egyes társadalmak helyzeti kríziséből származik, erre elegendő bizonyítékot találunk a győztes^ a legyőzött és a semleges államokban egyaránt. Zavartalan a demokrácia működése pl. a skandináv államokban, amelyeknek kifinomodott szellemi és gazdasági kultúrája roch er de bronze-ként állta meg helyét a háboruokozta világgazdasági eltolódásoknak viharaival szemben is. Tanti erre Nagy-ftritannia is, amely legelsőnek győzte le a pénzügyi válságot és most a gazdasági válságnak súlyos tünetét: a munkanélküliség fenyegető rémét, a demokráciának eszközével igyekszik legyűrni. Sőt a legyőzött államok közül is ragyogó példát mutat Ausztria, amelynek magas szellemi kultúrája a legsúlyosabb gazdasági helyzetben, is úrrá lett az anti-demokratikus törekvéseken. Éppen a legutóbbi nemzetgyűlési választásokon tűnt ki, hogy a választásban mindnagvobb perr^utszámban résztvevő tömegek politikai érettsége, bármily mélyreható ellentét választja is el a majdnem egyenlő erejű két nagy pártot: a keresztényszocialistákat és a szociáldemokratákat, minő tiszteletet parancsoló összhangban képes az ország reális érdekeinek védelmében egyesülni. Alis szenvedhet tehát kétséget, hoev a demokrácia és a parlameníárizmus jelenlegi európai válsága csupán átmeneti múló tünet. Amivel természetesen nem azt mondom,
