Bácsmegyei Napló, 1923. november (24. évfolyam, 298-327. szám)
1923-11-18 / 315. szám
12. oldal BÁCSMEGYEI NAPLÓ T©23 november 18. r Orcámat, mely hirtelen oly tüzes lesz, mint a parázs, először valami {fülsiketítő dübörgés dörög íüleunbe, később a metsző levegő íütyüim, siivitani. zizegni és bőszen visítani kszá, hogy s,zinte azt keil hinnem, hogy megsik'etülök. Égy pillanatoan úgy tetszik, mintha széditő magasságokban repülnek a íoid felett, lábaim alatt érzem a határtalan, beláthatatlan mélységet. Az ördögmalom percrői-percre gyorsabban repül, a szél mind őrül lepjen vágtat. Egyszer csak vörös, sárga és zöld korongok keringenek szemeim előtt, maid nuia feketébe olvadnak s ez a borzalmas, üszőkhöz hasonlatos feketeség fel tátja a száját, szédítő örvény tátong előttem, amelybe úgy érzem, hanyat-homlak zuhanok bele. S ebben a félelmetes feketeségben szinte tisztán láttam a kikerülhetetlen halált. »Istenem, édes jó Istenem, hol vagyok? Mi történt?« felek-e még? Vagy talán az ördög hatalmába kerültem? Érzem, mint zuhanok az örvénybe. Végem van. Ó Istenem!« A fejem egyre gyorsabban, egyre őrültebben forog, mint valami orsó. mint kút kereke, igen, egészen úgy, mint a kút kereke. mikor a teli vödröt elengedik és meglökik, hogy saját súlya magával rántsa a mélybe, »isten veled világ! A kútba, biztosan a kufiba kerülök, mint macska. Vagy talán kecskebakon lovagolok, tálán sodrofán, mint meztelen boszorka, lehet az is, hogy fen vagyok a mesebeli boszorka: biztos, ó, biztos, hogy kecskebakon lovagolok s azután majd békává yedlem«. A halálos tehetetlenségben tisztán éreztem, miként száll el az élet belőlem, száll, száll valahova, akárcsak a szellő. Meg voltam győ sédve, hogy most ü ett halálom orr j,i; b'cgb a zűrös íelzugás közepette, a lekete felhő sűrűjében, teljesen megvakulva, elalélva. megzavartjává, mégis hallottam hóhéraim vad sikoltását, a nézők ördögi hahotáját, ugylátszik, nagyon élvezhettek halálos kánjaimban. Az ördőgkerék eközben teljesen megkergült, megtébolyodott. ..Megáll-e valamikor? Meddig tart még? Istenem, édes jó Istenem! Könyörülj rajtam! Szánj meg engem! Mentsél meg engem! Mentsél meg engem!« Érzem: a szám kiszárad, halántékomon, torkomban, melleinbea és mindenütt örült gyorsaságban kalapál a vér, mint szapora kalapács; megörülök, meghalok, mi lesz velem! »Végem van, végem van, most azt hiszem látni fogom a nagypapát: lehet, hogy magánál tart de az is lebet, hogy nem, lehet, hogy az öt... ör... ördögök kampós botiakká! lerántanak a pokolba. Lehet hogy nem is bántanak, hiszen még öt éves sem vagyok egészen, négy és öt között ahogy a ma... ma... mamám mondja. Lehet hogy jók és megkímélnek. Ó, átkozott nagyapa, minek is csináltattad ezt az ördögmalmot ...? Csak azért hogy engem megöljön?!« Magam körül újra hallom a hahotát »Isten veled, Nato, én nagyon szeretlek, de ime, most meg kell halnom. És Leonnak is fájni... fájni fog és bőgni fog minden éjjel és... én nem fogok többé iskolába menni; de ha valakinek ezek közül megesne raitam a szive... Engem azonban senkisem szeret — jaj senki — biztosan azért, mert boszorka vagyok és sodróién lovagolok.« A borzalmak eme zűrzavarában ; egy pillanatra felnyitottam szememet. ó. borzalom! Újból érzem és 'látom, magam az isszonyat minden keservét. Számlálhattam 'nyitott Szájú, elfintoritott arcot látok amint' gúnyosan nevetnek, vad szemek szikráznak, fogak vicsorognak felém. mintha ragadozó állatokat látnék bamba boldogságban. Az arcok tele vannak rajzolva gonosz ráncokkal, rútabbak a halálos förtelenmél, rám merészük szemüket, értelmetlenül maflán röhögnek rám s nekem 'le kell csuknom a szememet, nehogy Íeisíkoltsak a- fájdalomtól. Mauna mindnyájan egy uutiaíos, irgaimáttan, borzalmas arcba, egyetlen mozdulatba, egyetlen arekifejezésbe és í Őrületbe olvadnának össze, mintha a legordógibb maszk elevenedne meg, meiyet gyermeki képzeletem csak elképzelt. Ezen pillanat aiait azt is láttam, hogy a gyerekek mind elmenekültek az ördögmalomtól. Körüiöt, íem csupán felnőttek maradtak, jól i; láttam őket, ott tömörültek a keri‘tésnéí és Vihogtak, hadonásztak a kezükkel, vadúiiatiasan gyönyörködtek kimondhatatlan kínjaimban, melyekhez hasonlóan még nem kínoztak életemben. Mialatt zsibbadt kezeimmel rézvörösen szorítottam a kifényesített nyeregnyakat, kicsiny, zavaros fejemen egy gondolat villant keresztül, mely azóta ott rekedt a legtitkosabb zugban s mely életem legfájdalmasabb gondolata: hát senki, hát épen senki sincs annyi ember közül, aki szeretne engem, hát senki sincs? ó, én abban az órában, a borzalmak ' órájában átéltem egész életemet. A rémes forgás alábbhagyott, lassan enyhült, mig végre teljesen megállt és én (Mlmos, förtelmes sikolyoktól zugó fejjel lerogytam a főidre. Körülöttem forogtak a házak, fák, tetők, félszerek, kerítések, emberek és a kút A kút bukfencet vetett mint valami bohóc. Nemsokára bátyámat as megpillantottam a fűben Alélían, szinte ájultan tántorogtam tovább, karjaim élettelenül lógtak le törzsemről, fejem zúgott, búgott, sirós sóhaj tört fel keblemből, nekiindultam, majd leestem a földre. Istenem, hát ez az ördögmalom? j Non is figyeltek már többó rám. Kö\ rülöttem csupa virág volt és felettem 'madarak énekeltek. Hanyatt fekve néztem az eget Ni, milyen csendes, milyen szolid, még sohasem láttam ilyen nyájas, kedves eget, ilyen vidám és jóságos tekintettel. S ekkor tisztán és nagyszerűen éreztem, hogy az ég az egyedüli, aki sajnál, aki gyengéden és jóságosán néz reám, aki kedvel, aki szeret. Egészen magamhoz tértem, mikor két pillangót pillantottam meg, amint egy virágról felszálltak. Fölugrot[tarn. Kerek szalmakaíapom a fűben j feküdt. Fürgén felemeltem és a lepkék után szaladtam. Egy pillanat alatt eltűntek szemeim elől, de én nem is gondoltam többé rájuk. Az ördőgmaiomtól szaladtam. Szaladtam keresztül a pázsiton és felettem csicseregtek a madarak. Előttem a messzeségben aranyos verőfényben, szelíden és lengén ringott a rét s kéklett a hegy. És fönt főirt tnosofyí gott az ég, az én kegyes, nyájas, jóságos egem. Lelkemben az ég kel, lerne remegett, én pedig szaladtam Ids szaimakalapomat lóbálva, szaladtam, szaladtam mámorosán, a .végtelen csönd gyönyörében, az egyedüllét ujjongó örömében tobzódva, éreztem a természet szent ölelését, a természetét amely szeret engem s az én kedves, drága egem rántmosolygott. í * >1 3 A fatörzsre támaszkodtam és térdemet virágok cirógatták. Madarak röpdöstek felettem, udvarolgattak egymásnak, tátogató csőröcskéjftkkel csókoíództak és csicseregtek. Az . ágak pompázó zöldién keresztül, a levegő selymes palástján keresztül, mely kéjben s ünnepi örömben vibrált. néztem a kéklő hegyek messze‘ségébe. A tavaszi szellő enyhe lehellete megetrogatta orcámat ó. Istenem, hát minden egy ördögmalom ;vo!t? Ó, Istenem, harmincöt év! Esz’ felen, viharos füzére a zagyva eseményeknek; arcok bnkkanak fel a végtelenül sürü ködből, a rémület örült forgatagában, amelyben álltokul és vadul letiportak. Én összeestem, véresen összemorzsolódtam s az é’et őrülete?, szédületes örvényébe sodródtam, amelyben a borzalom, j a kétség, a rosszakarat, a rémület rotyog. ó, Istenem! Vasárnap volt. A kék levegőben fehér galambok rópdöstekl Előttem vígan, elevenen, duzzadtan, derűsen, kristályosán kanyarog a kis patak. A gyümölcsfák szétterjesztették jóillatu ágaikat. Körülöttem az éiet öntudatlan öröme lüktetett. Vasárnap volt Éreztem, láttam, ó, boldogan láttam, milyen ez a vasárnap, ez a ragyogó, ünnepélyes szünnap. Fecskék serege víiláuüott fel a varázsos veröfényben kecsesen, kegyeskedve, könnyedén, kacagásán. Fent valami távoli :zúgás hallatszik, mintha az ég mélységéből hoznák az eszményi szomjúságot a fenkölt élet, a magasztos művészet után rozsás remények és ■ tiszta harmóniák után a legszebb, a legtökéletesebb gyönyör után. Valaí mi üz, hajt, hogy felrepüljek a szeretet legmagasabb csúcsára; Isten iránti rajongás, a boldogság utáni végtelen vágy, valami leküzdhetlen és tel.iesithetlen akarat egyre hajt, hogy felrépüljék, hogy széditő gyorsasággal sikoljak fecske módra, fekete nyulacskák módjára, melyek ’ oly könnyedséggel keringenek a kék ; levegőben. í A körülöttem illatozó virágokról két lepke száll fel. Sziláiul, kortynyedén, gyerekesen utánnuk vetem magam, mintha versenyezni szeretnék a repülőkkel, ök elhagytak engem. de én nem is törődtem többé velük. Menekültem az ördögmaloni; tói. Szaladtam, örömmel szaladtam, esztelen örömmel .szaladtam, mert ebben a nemes, nyájas, összhangos egyedüllétben lelkem megtelt az ünnepnap primitiv áhítatával, mert lelkem a gyermek legszebb, legszentebb, mosolygós üdeségében és az égi boldogság, a mennyel tisztaság .gyönyörében ragyogott. Fordította: Szenteleky Kornél. Éccakai örömök, éccakai szomorúság Éjjeli két óra van, a kiskocsmában j kétségbeesetten viaskodik a citerajszó a sűrű, álmos cigarettafüsttől, |a nagy tükrön kövér izzaáeságcsöpjpek <>ujnak iá, mint szégyenkező rozsdás szepiök. a vaksi tükör nyakát cslkogó, talmi Mii érként fonja át és a kigyótáncsosnő. aki csebapcsicsát eszik vöröshagymával, álmodozón néz farkasszemet önmagával. £ls«üca-ország.b*n minden más. furább, titokzatosabb, majdnem: misztikus, a tárgyak, a dolgok, az ueeák, az ég és árnyuk az emberek is. Az emberek Sy énkor csak másodsorba*! jönnek számításim, mechanizmusok csupán a képek alatt, sarokuan asztalok mellett, jól-rosszul beállított dekorációk, akik isznak, énekelnek, udvarolnak és lefordulnak buta, mély mámorral a székről, mbit novemberi dérhuüáskor árva, didergő verebek I a fáról. Az éccaka-élők betűiről is nagy változásom mennek át, a lélektanuk is más, •izgágák, veszekedősek, fontoskodók és képesek a halálba menni például egy patentgombért Nappal bágyadtak, karikásszemmel . vánszorognak, akár az őszi légy és nézetei vannak az anyagcseréről általában. A cingárból ezalatt dűl. ömlik, árad a szó, rant egy vízvezetékből s medve ur lubickol, fulladozik a szóözönben. Csak bólogat és iszik és újra bólogat nagyon elkeseredeti képpel látni az orra remegésén, ihogy menyire szerencsétlenek érzi magát Grammafon ur már a sárgarépa keresztmetszeténél tart, roppantul elégedett és minden energiája odaösszpontosul hogy medve urba tölcsérezze sűrített, esztendőkön át spórolt mezőgazdasági tudományát. Medve ur már nyíltan mérgelődik és két tenyerét a mellére vonva tii" takozik idegesen kollégája szakterrora ellen. Tíz perc múlva elhangzik az első sértés. — Maga ló! — mondja isteni derűvel medve ur és megkönnyebbülten ! dől hátra a székén. Cingár ur rossz emberismerő és medve ur nyugalmából gyávaságra tippel és izga-I tottan — mint egy siüdő siber a f börzén —, képeninzultálja a jóhiszemű medve urat. Medve ur nem akar hinni a szemeinek, mély lélegzetet vesz, torkonragadja és egyszerűen [belegázol a menekülő Cingár urba, aki tekereg, rúg, harap, lapul és ficánkol a rettentő mancsok között — Poooliilcáááj! — csattan fel hörögv«, borzalmasan, vésztjdző harangként; a nézőkben megfagy a vér erre a szirénjajongásra és a néma, aivó házakat kirázza a hideg. — Poootíiicáááj! — cutul bde az éjszakába végetnemérően, panaszosan és fenyegetőn, mint haldokló kürtös, aki már utolsót járja, a felhők kárpitja felhasad és — mintha eret vágtak volna rajta — az égből forró vércseppek hullnak alá. Mindenki menekül, fut a helyszínéről csak ők ketten viaskodnak eltorzult, rémsége« deliriumban és egymás torkát kaparásszák lihegve . . , A sarkon feltűnnek futólépésben a rendőrök A bérkocsistaud apró lámpásai tulnan vörösen égnek. Ekkor isméi felbőg. utánam kúszik az állati, íüiliasogató, idegtépő orditás, haldokolva, hisztérikusan, de az elnyújtott dddj hirtelen megszakad és csonkán, félbemaradtán lóg a levő góbén. A felleghajtós, komor kocsisok fakó arcod rezzennek össze. — Ennek már kampec — mondja az egyik borzongva. a bérkocsis frazeológia tolvajnyelvén, nem is kegyeletsértőeo, nem is cinikusan, közömbös komolysággal és lassú, vontatott mozdulattal megigazította az abrakok) fekete lovon félrecsuszoti pokrócot. (T.) Erdélyi Jézsef: Ha úgy lehetne . .. Ha úgy lehetne Meghalni, szépen, Mint kósza felhő Foszlik a szélben: Előbb meg felhő, Utóbb már semmi — Ifogy volt, az égen Észre sem venni . ,. I csöndes - szomorúak, neuraszténiáinak, bolondok, de a harmadik pohár \ után már fenkölt zsenik. ; A szomszédságomban kis cingár I vasutas vitatkozik az anyagcseréről j egy széilesvállu, medve-mogorva ur- I ral. Az arcukra van írva: fél órán I ■ belül parázs verekedés lesz ebből a ' természettudományi értekezletből, ; de most még előzékenyek és mo- I solygók. A vasutas hadarásából kií tűnik, hogy hajdan kertészettel fog- I lalkozott és négy polgárija van. De j medve ur nem kiváncsi a fejtegeté- [ 5 seire, halálosan unatkozik és a sze- [ i met mondják, szikratáviratozzák, S Š hogy ő ezt már régen tudja és meg- I ■ van győződve, miszerint neki sok- I 1 kai érdekesebb, sokkal praktikusabb * Ha úgy lehetne Meghalni, szépen, Mint mikor csillag Fut le az éjben. Előbb még csóva, Utóbb már semmi — Hogy nincs, az égen Észre sem venni. . . Ha úgy lehetne Meghalni, szépen, Mint hó elolvad A sík mezőien: Itt egy fehér folt, Amott már semmi — Ha térdig ért is: Tavasz fog lenni 1
