Bácsmegyei Napló, 1923. október (24. évfolyam, 267-297. szám)

1923-10-28 / 294. szám

1923 október 28. BACSMEGYEÍ NAPLÓ 9. oldal. Szépség és tehetség Irta: Saedekor A társaság befejezte a vacsoráját, s utánna sokan a férfiak közül a já­tékszobába vonaliak. Annyira jóllak­tak, hogy ha néni akartak'elaludni, nem maradt számukra más módja az ébrenmaradásnak a kártyázás hatalmas ingerénél. Néhányan, akik a nőket jobban szerették a férfiak­nál, sőt talán a zöldkirályná! is, ve­­;iük maradtak s mulattatni iparkod­tak őket. Társalgás közben a női szépség­ről is volt szó, s valaki azt a nem egészen uj igazságot, de ott megle­petésszerűen hanzó megjegyzést tette, hogy a női szépség ritkám jár együtt kiváló szellemi tulajdonsá­gokkal; hogy a Venus Kallipigosz­­nak, ennek a képzelhető legbájosabb nőszobornak az arca nem tükröz vissza éppen szók ráteszi bölcsessé­get; hogy a szabályos és rajzhibát­­ian arcvonások nyugodtsága mögül írom sokszor tör elő az esprit moz­gékony ördöge; hogy az igazán szép’nőnek, a szoborszépnek meg a festő vásznára kívánkozó klasszikus tökéletességnek szabályszerűit le kell mondani arról, hogy a szelle­mével hódiísa meg a férfit, amire Az előbbi asszony: ’ — Mégis, alighanem hidegen hagyta volna a nevezett urakat s :•> többi Sand-hódolókat, ha nem let: volna szép arca. s ha nem mutogat­hatott volna formás lábakat. Sose hallottuk, hegy az angol regényíró­­nők szépek, de azt se, hogy valami nagy rekordokat értek volna cl a hódítás terén. — Úgy van, — hagyta helyben az eiméleí védelmezője. — S azért mondtam, hogy ez a kitűnő hölgy ebben is kivétel volt. De egy kivé­tel nem rontja le a szabályt, sőt tiz se. Hiszen magam is beösmerern — egy második példával szolgálva—, hegy Baskirtcliefi Mária nemcsak tehetséges volt és szellemes, de szép is, s igy kétszeres vonzóerőt gyakorolt a férfiakra, akik közül pedig azt veszi észre, hogy butá­nak tartják, mindig vigasztalást ía­­majdnem annyian érdeklődtek őirán­ta mint ahány iránt őmaga érdek­lődött. Ám e kivételekkel szemben ott van a könyörtelen szabály az ő sok száz példájával, ami igen meg­nyugtatható lehet a nőkre, mindre. Mert, aki nem lát szépet, ha a tük­rében néz, azzal vigasztalhatja ma­gát, hogy egy kis észért nem mu­­záj neki épp á boltba menni, — ha ,'.i a tükrénél, amely kárpótlásul csi­s látványt nyújt neki. Most egy egészen fiatal leány szólalt meg: — De hátha az ilyen szegény te­remtés, amikor meg kellett arról győződnie, hogy libának tartják, lilába fordul a tükréhez, inert az csúf képet mutat neki? Mi vigasz­talhatja meg ezt a szerencsétlent? — Ne féltse öt, kérem, — felelte az előadó. — Az ilyen mindig szép­nek tartja magát, s ezeknek a nők­nek a tükre udvariasabb minden imádónál. S ennek az állításnak mintegy az igazolásául szolgált, hogy egy egé­szen rat nő, amikor a diszkusszió idáig haladt, fölkelt a helyéről, ott­hagyta a társaságot, s magában mély megbotránkozással morgóit: — Udvariatlan, durva népség! Csupa neveletlen fráter! Szerintük hát nekem örökre le kell monda­nom arról, hogy okosnak tartsanak... Pedig a szépségemre esküszöm, “hogy nem vagyok buta! ronvea a netro egyébaránt nincsen rászorulva; hogy ha valakit a közvélemény nagy szépségnek kiált ki, azt ez ítéletbe foglaltan egyúttal kevésbbé talentu­­mosuak is deklarálja; s hogy ha va­lakiről azt állítjuk, hogy klasszikus szép, egyben azzal is vádoljuk, hogy nem találta fői a puskaport, stb. stb. A fejtegetés különböző véleménye­ket, hozzá járulókat és ellenzőket, váltott ki a hallgatók leikéből. Valaki — egy férfi — igy szólt: — Vannak kivételek. Valószínűleg a feleségére gondolt, aki egyáltalában nem volt szép, s olyan írnia volt, mint ha csodaszép lett volna. — Persze, hogy vannak, — felel­te az előadó. — Hiszen, amit áhí­tott, az csak szabály és nem tör­vény. A törvények alól nincs kivé­tel, a szabályok alól pedig van. —Egy másik igy szólt: I1a igaznak fogadjuk is el e sza­bályt, nem következik belőle, hogy azok a derék néniberek, akikkel szemben nem voltait bőkezűek a gráciák, okvetlenül feltűnő okosak... Én hiszek valami szabályszerűség­ben, s azt gondolom, a Teremtő igazságos akart lenni s valami ki­egyenlítő eljárást alkalmazott, ami­kor a nőt a férfi oldalbordájából vette. Akit különös szépséggel ru­házott föl, azt szellemi javakkal ke­vésbbé bőségesen áldotta meg. Va­lószínűleg attól félt, mert ismerte a férfit, hogy ha a nő szép is meg okos is, nagyon is veszedelmes lesz rája nézve. Hiszen a szépsége ma­ga is eléggé veszedelmes... — Lehet, hogy igy volt, — je­gyezte meg egy asszony. — De ak­kor a Teremtő néhányszor tévedett. George Sand például nem kö­zönséges tehetségű hölgy voit, s az arcképeiről Ítélve bizony elég csi­nos ahhoz, hogy necsak a géniuszá­val, de testi bájaival is hódítson fér­fit. — Igen, tévedhetett, — felelte az elmélet hirdetője, — mert tévedni emberi dolog. És mégis nagy kér­dés, hogy Musset-t, Chopint és Lisztet "nem inkább a nagy regény­író kiváló okossága rendkívüli írói tehetsége bolonditotta-e el, semmint a szépsége, amely mégse volt feno­menális, sőt kisebb mint némely pénztároskisasszonyé, aki minden­nap mosolygott Musset-re a kávé­házban, mint akárhány muzsikáin; nevelőnőé, aki Chopin-nai próbált kacérkodni s mint számtalan zongo­rázó miss-é, akik bomlottak a ze­nekirályért?- Hiszen aránylag ez az érdekes asszony csúf volt, már tud­niillik a ragyogó szelleméhez ké­pest! A halott A vajdasági mozgóiény-j filmje képszinházak -A geiri'o-J man-apacs« címmel be- ; mutattak ezen a héten egy amerikai j vígjátékot, ami az amerikai mozik- ; ban még nem került eddig színre és j nem is fog színre kerülni soha. A jí film főszereplője. Wallace Hei.!, j mintegy fél évvel ezelőtt öngyilkos-j ságot követett ugyanis el, és néhány j tucat olyan mozidarab felvételei ma- ! radtak hátra utána, melyeket már eladtak ugyan a fiimkölcsönző-cé­­geknek — a nagy filmeket, mielőtt még elkészülnek, lekötik az amerikai ülmkölcsönzők — de amelyeket csak később akartak forgalomba hozni, j Erre azonban a főszereplő öngyii- j kössága miatt, nem kerülhetett sor: az amerikai iajzonség ugyanis any­­nyira szentimentális, hogy nem tűr meg halottat a képen. A nevesebb mozi-starokat Amerikában éppúgy személy szerint ismerik, mint nálunk a színpadon szereplő színészeket és az amerikai mozipublikum »műélve­zetét« ennélfogva raidkviül zavarná, ha a vásznon ott látná ugrálni ked­vencét, akinek temetéséről a lapok­ban már hasábos tudósításokat olva­sott. A kész. de még be nem muta­tott Reid filmeket épp ezért az ame­rikai gyár kénytelen volt horribilis veszteséggel az európai kontinensre eladni, ahol a mozüátogatók részben nem ismerik a főszereplőt és nem tudják róla, hogy már halott, rész­ben pedig nem törődik ilyen cse­kélységekkel. Hiszen amikor az osztrák színpadok kedvence, a mor­­ünista Harrs? Walden felvágta ereit és meghalt, a következő héten a bé­csi »Kirio«-k versenyeztek egymás­sal a Harry Walden-filmek bemuta­tásában és a közönség tódult meg­nézni utoljára ezeket a képeket. Wallace Reicinek, »A gentleman-1 apacs« címszereplőjének élete és ha-1 lála sokban hasonlít épen Harry | Waldenéra. A szőke amerikai' film- \ színész versenyen kívül álló ked-1 vence volt a yaukee-közönségnok. Chaplint, Mary Pickiordot, Lilian i Gisht és egv-két nagystílű fűmre»- • dezőt leszámítva, neki volt a lógna- \ gyobb fizetése az egész filmbrancs-: ban. Néhány évvel ezelőtt valame- i lyik milliárdostól megvette Észak- 1 amerika egyik legszebb kastélyát, j amely arról nevezetes,, hogy benne '■ van elhelyezve az egyesült államok j legnagyobb magánszínháza. A nők \ valósággal üldözték szerelmükkel a kedves és' szimpatikus Reid-et, fia-; .tál volt. az élet minden öröméhez játszva férhetett hozzá és mégis — ; talán épen ezért — semmi sem érdé- f kelte: a morfiumban kereste és tag­lalta meg egyetlen gyönyörűségét. Szinte hónapok alatt tette tönkre ide­geit végképen és vált faeszámithatat­­lanná annyira, hogy egy gyönge pil­lanatban azután revolvergolyót eresztett szivébe. A vászon mindig mosolyog és mindig boldog. Senki sem tud olyan szépen mosolyogni, mint ez a bol­dogtalan Reid tudott. Erkölcs és A bécsi sajtó éleshangu policáj kampányt folytat az osztrák hatóságok clien, Mert a mai kornak és a mai viszo­nyoknak meg nem felelő, elavult pa­ragrafusok alapján intézik az er­­köícsrendészet kényes ügyeit és — a modernebb szellemű lapok szerint — meg nem engedhető módon avat­koznak bele a polgárok magánügyei­be. A hetek óta napirenden lévő bot­rányok kiinduló-pontja a bécsi rend­őrségnek az a titokban-tartott intéz­kedése volt, hogy egy külföldi ar­tistanőt. aki a Vindobona-perizióban lakott, kiutasított az országból azzal az indokolásai, hogy bizonyára er­kölcstelen ^létmódot folytat, mert máskülönben havi nyolcszázezer ko­ronás fizetéséből nem tudna öt-hat milliót költeni. Egyik újság előka­parta valahonnan ezt a végzést és szóvá tette az esetet azzal a gúnyos megjegyzéssel: szerencséje a német­­osztrák köztársaságnak, hogy oszt­rák honos, mert különben őt is ki kellene tiltani Ausztriából, tekintette! arra, hogy szintén többet költ havi pár száz müliárddal, mint amennyi a jövedelme. A lapot elkobozták, ami természe­tesen csak fokozta a botrányt, annál is inkább, mert mielőtt még ennek az ügynek hullámai elcsendesedtek vol­na, újabb hasonló természetű eset fordult elő. A bécsi törvényszék Schneüweiss nevű tanácselnöke — nonien est omen — olyan drákói ítéletet hozott egy erkölcstelenséggel vádolt fiatal lány pőrében; hogy ágon az egész osztrák közvélemény ért­hető módon fölháborodott. Á ázó­­banforgó pörnek négy vádlottja volt: Schindler Róza varrónő és háforn áldozata, egy bárnő, egy hivatalnok­­nő és egy háztartásbeli leány, aki­ket azzal vádolt az ügyészség, hogy tiltott szerelmi viszonyt folytattak „z idős varrónővel. A bíróság nemcsak a varrónőt Ítélte el. mint felbujtót négy havi fogházra, hanem a három leányt is hat-hat hétre. A bécsi sajtó, amely megszokta engedni magának, hogy a bíróság ítéleteit kritizálja, szokatlan hevességgel támadja a bí­rót ítélete miatt, amelyet a lapok jusztiemordnak neveznek, azt vitat­va, hogy midden embernek magán­ügye a szerelmi élete és ahoz sem a I rendőrség, sem a hatóságoknak j nincs semmi köze egészen addig* amíg abból egy másik személynek kára nem származik. A varrónő d­­í ítélését a bécsi újságok jogosnak I tartják, mert bebizonyosodott róla, 1 hogy például a vádlott hivatainoknőt [kényszeritette arra, hogy ilymódon j törlessze le ruhaszámla-tartozását. I Annái nagyobb igazságtalanságnak j bélyegzi a bécsi sajtó a hivatalnoknő jj elítélését. a fiatal, tizennyolc éves ■ lány egyes magasrangu, nyugdija- i zott katonatiszt gyermeke. Az Ősz­­! szeomjásig jómódban élt, azóta nyo- 1 morognak. Schindler Rózánál ruhát j varratott magának és nem tudta ké­­' sőbb kifizetni; hogy be ne poroljék, j képes volt inkább mindenre. Neriiré­­\ síben beleszeretett egy hivatalnok és »megkérte a kezét. A leány clpana- I szólta vőlegényének, hogy a varrónő i hogyan hatalmában tartja és a volc- i Kény, intelligens, belátó ember, nem ' szakított vele emiatt, hanem csak azt * követelte, hogv szakítson a varrónő­vel. A leány meg is tette ezt. ipire J Scliindler asszony zsarolni kezdte, és azzal fenyegetőzött, hogy ha a I lány nem keresi fel többé, akkor min. donkinek elmeséli a »szégyenét«/ A vőlegény tudomást szerzett erről az 1 üzenetről és levelet diktált menyasz­■ szunyának Schindler asszonyhoz, ki­­; nck tudomására hozta, hogy a sza- I kitás végleges és felszólította, hogy j hagyjon fel minden fenyegetőzéssel. I Egyúttal- névtelen feljelentést tett a (varrónő ellen, hogy lakásán tüfptt üzelmeket folytat. ' , A rendőrség házkutatást tartott á varrónő lakásár a feljelentés alap­ján — és amire a feljelentő jipm számított — megtalállak ott a meny­asszony szakiíó-levelét is, amely­­?bői kiderült, hogy régebben o is összeköttetésben- állt az asszonnyal. Ez a levél szolgált alapul a Uaial hivatalnokai) letartóztatására és el­ítélésére. A leány fdebhezést jelentett bé |az ítélet ellen, de a bíróság úgy! I döntött, hogy továbbra is fogva- 8 marad, illetőleg csak tízmillió koro­­ína óvadék ellenében helyezhető 1 szabadlábra. A Stunde cimii estiiap, az az újság, amelyet az erkölcs­­rendészetet támadó cikkei miatt leg­utóbb elkoboztak, gyűjtést nđitott a tízmilliós kaució előteremtésére. Már az első iKipon négymillió gyűlt ösz­­sze, a második napon pedig egy| névtelen .ur tízmillió koronát küldött! be azzal, hogy folytassák a gyűj­tést és tegyék le az óvadékot a Í varrónő —■ és a policáj — másik két áldozata helyett is. Zenepióca Az utolsó évtized­­a bíróság előtt ben erősen divatba jött a zenei hulla­rablásnak az a kendőzetlen fajtája, hogy ügyeskezü genesuszterek egész j operetteket talpalnak össze elhunyt, klasszikus zeneszerzők népszerű müveiből. Valami Bérié nevű zene­­vámpír találta föl a halott muzsiku­sok hagyatékának ilyenfajta értéke­lj sitését és nem is egy, hanem mind-Ij'árt két operettet szívott ki a joob sorsra érdemes Schubertból. Laittte bécsi zenetanár Csajkovszkyt becs­­iclenitetíe meg hasonló módon, az egyébként tehetséges Nádor Mihály pedig Offenbachot szipolyozta kí egy rossz operett erejéig. Chopin sem kerülte ei ezt a sorsot, Mozart­ra pedig most feni csápjait egy né­met zencpióca. I Amerikában már az orfeumi ‘tánc­­számokat. is klasszikusokból gyúrják át évek óta; a melódiát nem is vál­toztatják meg az amerikai »zene­szerzők«, csak a ritmust gyömöszö­lik fox-trotí, one-step, vagy shimmy­­taktusokba. Beethoven gyászinduló­­ját ropogós fox-trottrí szabták, de úgyszólván alig van a múltnak jobb zeneszerzője, akit ilyen módon ne népszerűsítettek volna. Divat leit Amerikában a klasszikusok hasonló modernizálása, — (Budapesten egy «

Next

/
Thumbnails
Contents