Bácsmegyei Napló, 1923. október (24. évfolyam, 267-297. szám)
1923-10-14 / 280. szám
1923 október 14. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 11. oldal, Eloadaflan színpadi müv«rk Gárdonyi Géza hagyatékában Egy- és kéííFelvonásos játékok, jelenetek, operett- és ua'ett-szöveg s égy prológus maradi a kelti» után — Budapesti íe ő ión’<tél — Gárdonyi Géza művészete, amely oly örök remekkel gazdagította a magyar irodalmat, még most, az író halála után esztendővel is uj eseményeket, uj meglepetéseket tartogat. A lángelmék kiapadhatatlan bősége jelentkezik ebben az életmunkában, amely nem fér el az emberi lét korlátái között, tulcsap azokon és ismét. meg ismét íriss hatásokkal termékenyíti a lelkeket Gárdonyi Géza hagyatékában nem kevesebb, mint hét kiseb’o-nagyobb _ színpadi mii maradt és ezek egy része még nyomtatásban sem került a közönség elé. Evekkel ezelőtt Gárdonyi Géza csekélység miatt összekülönbözött a Nemzeti Színházzal s azóta uj színmüveivel nem kereste fel az ország első drámai intézetét. Most a poéta halála után lehetővé válik, hogy ezek a jórészt poszthumusz müvek is közkinccsé váljanak. A hagyaték a következő darabokból áll: »Shakespeare költözése« elmen egyfelvonáscs drámaiéit, amelyben Shakespeare leánya is szerepel s ennek udvarlója. Előadása körülbelül háromnegyed óráig tart. »Uj Lámpás« cimmel kétfelvonásos játék, amely a »Megismételt idill« felirásu novellának szinpadradolgozása. Egy monryltban sűrített meséje az, hogy a fiatal házaspár az esküvői évfordulón eljátsza ismerkedése történetét. »Müvészbimbó« cimü páros jelenet, szereplői a színész és a kedvese. »Prológus« a miskolci színház fennállásának százados fordulójára. »Az Erdő Ébredése« dmen huszhuszonnégy oldalas festése a hajnalodó tavasznak. Gárdonyi Géza »Az .erdő ébredésé«-t ballettszövegnck szánta. »Házassági ajánlat« felirásu monolog. »Paradicsom« cimmel egyfelvoitásos operett, amely körülbelül harminc esztendeje került ki Gárdonyi Géza kezéből, akkor Barna Izsó zenésitette meg. Nemrég az Unió rt. kinyújtotta a kezét a kis operett után, a költő fia, Gárdonyi József dr. azonban nem egyezett bele abba. hogy édesatyja. a klasszikus iró gondolatai az Andrássy-uti Színház pincéjébe kerüljenek. Gárdonyi Józsefnek az a terve, hogy a »Paradicsom-ot újra megzenésitteti és pedig mélyebb komponistával. A Gárdonyi-hagyaték dolgát tudomására hozták az állami színházak vezetőinek, akik közül Wlassics Gyula báró főigazgató a legnagyobb örömmel fogadta azt a gondolatot, hogy a müvekből egész estét betöltő két-három alkotást a Nemzeti Színház vegyen műsorára. — Az állami színházak vezetősége csak sajnálja, —■ úgymond a főigazgató. — hogy Gárdonyi Gézával való kapcsolata még a költő életében helyre nem állott. Most természetesen alázattal és megrendüléssel 'fordulunk a klasszikus iró dolgai felé, hiszen nemzeti kötelességnek ‘tartjuk, hogy az állami színházak Gárdonyi Gézával nagy érdemei szerint foglakozzanak. Hevesi Sándor, a Nemzeti Színház igazgatója ugyancsak lelkesedéssel vette a hátrahagyott müvek jelentkezésének hírét és kijelentette, hogy nyomban érintkezésbe lép Gárdonyi Józseffel a müvek megszerzése céljából s amennyiben valami váratlan akadály fel nem bukkan, minden egyebet félretesz és a hagyatékot színpadra viszi. • — Leginkább azt szeretném, — mondotta az igazgató —. ha a »Shakespeare költözése«-t a novemberben megismétlődő Shakáespeare>-ciklus élére állíthatnánk, vagy éppen a Kamara Színház megnyitó estéjét tölthetném ki Gárdonyi-miniatűrökkel. Ismétlem, megteszem a lépéseket arra. hogy a darabokat láthassam és elhelyezésükről dönthessék. Meg vagyok róla győződve, hogy ezek a dolgok nem csupán mint irodalmi mazsolaszemek érdekesek, hanem újabb finomságokat fognak megmutatni az iró kimeríthetetlen skálájából. A holló kolumbusz-tojása Irta: Diószegiig Tibor 1. A legközelebb megjelenő Vajdasági Magyar írók Almanachja ^ számára Szabó János lefordította E. A Poe » A hol!ó«-ját, ami. ugylátszik, örök köszörű-köve és erőpróbája marad a műfordítónak. Szabó kísérlete, amely a virtuóz verskészségü Tóth Árpádénak talán mögötte marad, de művészibb Pásztor Árpád szárazán pedáns, és hivebb Kosztolányi Dezső muzsikálóan felületes átültetéseinél ahogyan kéziratban végigolvastam, (talán figyelmesebben, mint nyomtatott szöveget olvas az ember), aktuálissá tette számomra és valahogy mindjárt meg is világította előttem hirtelen-véletlen A holló sokat vitatott szimbólum-problémáját. Annak, hogy probléma maradhatott ez a probléma, nyilván Pce az oka, aki. alighanem keserű kedvében és a művészetek iránt nem túlságosan fogékony amerikai közönség megblöífülésére, nekiült egyszer és A kompozíció bölcseleté cimü ragyogóan szellemes értekezésében »megmagyarázta« A holló-1 A racionalista-fantaszta költő ebben a félreérthetetlenül szatirikus — de mégis félreértett — irásmüben azt bizonyítgatja, hogy ez a költeménye is épolyan ravaszul kiagyalt, hatásvadászó és művészinek csak stilusszépségei miatt látszó fércmu'fia, mint aminőnelc a fordított indukciónak Conan A. Doyle és társai révén azóta elcsépelt módszerével előállított detektiv-novelláit tartotta. Az igazságot merő iróniából minden ben visszájára-forditó tanulmány így foglalja össze a vers tartalmát: »Egy holló a betanult Nevermore szóval megszökött gazdájától. A tomboló vihar arra kényszeríti, hogy éjfélkor menedéket keressen egy ablaknál, amelyen át fény sugárzik ki. Egy könyvei között búvárkodó férfi ablaka ez, s a ház ura egy kötet fölé hajlik, közben pedig imádott, elhunyt kedveséről álmodozik. Az ablakszárnyat a madár szárnyverésére kinyitja s a holló a néki legalkalmasabb helyre, melyet az ifjú nem érhet el, felszáll. A véletlen látogatás. a madár fura viselkedése mulattatja is a fiatalembert, aki, anélkül, hogy feleletre várna, megkérdi a hollótól, hogy hívják. A holló, bármit is kérdeznek tőle, megszokott szavával feleli: Nevermore. (Sohasem.) A szó visszhangra talál a bánatos szívben s a szerelmes mintegy magában beszélve továbbfíizi e hatás alatt gondolatait s visszahökken, amint a madár ismételten ezzel válaszolt neki : Sohasem! A szerelmes már tisztában van a helyzettel, de amint elől* megmagyaráztam, az ember önkinzó vágya és babonás sejtelme arra ösztökéli, hogy olyanokat kérdezzen a hollótól, amely kérdésekre a Sohasem! felelet a szomorúság, a bánat legnagyobb kéjét jelenti.. Ezzel a végsőkig felfokozott önkinzással az elbeszélés eléri természetes befejezését s nem lépte át a valóság határát.« Minthogy A holló két utolsó strófájával — amelyekre a legvéresebb cinizmussal sem lehetett ráfogni, .hogy matematikai képletekből leszűrt és versbefoglalt giccselbeszélís-rekv'zibumok lnnének—a gunvo- Jlódó-szándékkal összefabrikált verskivonat sehogyan sem kvadrál. Poe azzal fejezi be költemény-magyarázatát. hogy a két utolsó versszakban misztikus homályba akarta burkolni a történetet és lehetővé kívánta tenni, hogy az olvasó a hollót jelképnek tekinthesse, a Gyászos és Soha-meg-nem-szünö Emlékezés jelképének. 2. Természetes, hogy a végesvégig irónikus hangú írásnak utolsó soraiban sem követte el Poe azt a_ gikszert, hogy miután szántszándékkal az ellenkező értelmet tulajdonította értekezésében kőkeménye minden mondatának, épp) Ibfejezósről, a '■lényegről, a vers szimbolikus értelméről őszinte véleményét árulja el- Nem: csupán a naiv és szentimentálisán felületes olvasó véleményét tolmácsolta Poe a fenti rejtvény-megfejtéssel. A költemény értelmét nem akarta és nem akarhatta külön prózai értekezésben hájfejü olvasót szájába rágni az a büszke és gőgös lélek, aki Poe volt; nem lehetett más szándéka, mint az, hogy a versből értsék meg a verset, és úgynevezett magyarázatával legfeljebb megnehezíteni igyekezett a prófán tömegnek a nem igazi megbecsülésből fakadt tömjénezésse! — érzése szerint megbántott remekművének megértését. Nem az emlékezés jelképe a holló; erre akkor jöttem rá megdönthetetlen bizonyossággal, amikor, elvonatkoztatva magam a költő álutakra vezető kommentárjaitól, elolvastam A holló utolsó versszakát. Minthogy Szabó János fordítását megjelenése előtt nincs jogom ideírni., Tóth Árpád Hollója pedig nincs kéznél, (— Kosztolányiét itt nem használhatom, mert. éppen az utolsó strófában, végzetes és a költemény egész értelmét elsikkasztó hiba ékteieniti el—) hevenyészett fordításban közlöm itt a szöveget: És a holló meg se retten, gubbaszt netalán és kietlen, Pallas szobrán ül meredten, ajtóm fölött [csöndesen. Mélyről tűző szemmel vár még s mintha [már démonná válnék. És valami fényes árnyék száll fölötte [hirtelen. Az árnyékból, amit lelkem kisugárzik .. [fényesen, ?Nem menekszem — sohasem, í Pallas szobra, — ez a két szó fofgott meg hirtelen, ahogy elrecitáltam magamban a vcisszakot. Ez a kulcs a vershez: Pallas szobra; nézfzük csak, mit mond róla Poe vei süliek kivonatában. Ebben a pár soriban, amelybe szinte kinos gonddal préselte bele a történet minden knljjsőséges részletét, a leglényegtelenebbeket is, a szobor megnevezése elyett eufémiára fanyalodik és körülírással határozza meg, hogy hol tanyázott a szobában a holló: »a neki legalkalmasabb helyen«. Nem mondja ki, hogy Pallas szobrán, hiszen az értekezéssel félrevezetés volt a célja, már pedig a Pallas vállán ülő madár a rövid kivonatban I igy említve túlságosan hangsúlyozta volna azt, amit ebben az irásmüben nagyon is titkolni akart Poe. a költemény igazi értelmét. Sőt tovább is ment értekezése során, a tanulmánynak abban a részében, ahol irónikus viviszekcióval tárja föl a költői aikotás belsejét cs indokolja az egyes motívumok szerepeltetését, átlátszó szarkazmussal a következőiket irja: »Viharossá tettem az éjsza- IKát; először is. ho»rv elfogadhatóvá tegyem a helló bekéredzkedését, másodszor pedig a szoba (fizikai) derűjének ellentétes hatásáért. Ez az ellentét okozta azt js, hogy a madarat Pallas szobrára ültettem, — a fehér márvány és a holló tollazata —, de meg keli jegyeznem, hogy, a holló váltotta ki belőlem a szobor alkalmazását. Szoborról lévén szó, azért esett Pallasra a választásom, mert ez illik össze legszorosabban a könyvek között búvárkodó szerelmessel, s magáért, a Pallas szó zeagö hangzásáért«. 3. A lóláb talán eléggé kibújik ebből az indokolásból, amely tüzzel-vassal azt akarja elhitetni, hogy semmi jelentősége sincs annak, hogy a madár éppen a tudomány istennőjének, a tudás megszemélyesítőjének válláról adja meg megsemmisítő válaszát a reménykedő hit kétségbeesett kérdéseire. Poe úgy alkotta meg A holló kommentárját, hogy az ellentét irónikus alkalmazásával mondta cl véleményét verséről: hogy az nem mesterembermunka, hogv az nem mérnöki számítás eredménye, hogy az nem kalandos elbeszélés, hogy az több holmi széphangzásu csingilinginél: költemény. És az ellentét irónikus alkalmazásával burkolta el a költemény értelmét is: Pallas madara igenis a rideg, materialista, kérlelhetetlen tudás megszemélyesítője, a tudásé, amely nem-mel válaszol a hit kérdéseire, az »átkos, gyászos, végzethordozó« tudásé, (hogyan illenének ezek a jelzők az Emlékezésre?); a tudásé, amely könyörtelenül megmondja, hogy nincsen balzsam Gileádban. (honnan adhatna erre választ az Emlékezés?); a tudásé, amely ridegen leleplezi, hogy a lelkek távoli Édenkertje: egyszerűen nincs (milyen alapon tehetné ezt meg az Emlékezés?); a tudásé, amelyet, ha egyszer bekopogtatott a könyvek között ülőhöz, nem lehet többé a pokolba kergetni és ami árnyék a lelken, do fényes árnyék. , j....,, ' - 4. -a;;;’ Annyira Kolumbusz-tojása ez a fölfejtése A holló szimbolikáiának, hogy szinte szégyenlem leírni, mint valami bizonyára ismert és köztudomású dolgot. Pedig nem az, hiszen A holló fordítóinak nagyrésze — a magyar fordítók közül, mint már említettem, Kosztolányi Dezső is — anynyira nem tud róla, hogy az utolsó versszakból rimelési könnyebbségek kedvéért éppen azt hagyta ki, hogy. a holló milyen szoborról teszi konok következetességii kijelentését: És a Holló meg se moccan, néz reám me[redve hosszan, A szoborról, a komorról tűz reám két [tompa szem, Úgy ül, mint egy omladékon, mélyen alvó [éji démon, A padlón a lámpa vékony sávja himbál [csöndesen: Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre [csöndesen S nem virrad meg — sohasem! így. természetesen, verstechnikai büvészj átokká silányitódik az egész költemény, amit pedig, az előbbi — ha tetszik: — megfejtés után soha többé nem fogok elfogadni sem logarithmus-táblán kiszámított detektivregénynek, sem borgőzös fantáziának, sem pedig — mint H. H. Ewers szeretné elhitetni — a kettő zseniális keverékének.
