Bácsmegyei Napló, 1923. június (24. évfolyam, 145-173. szám)
1923-06-24 / 168. szám
1923. junius 24. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. Az ébredő magyarok és az utódállamok magyarsága Irta: Végh Lajos dr. Ne tessék azt hinni, hogy nekünk, magyar nemzetiségű S.H.S. állampolgároknak nincs semmi közünk a magyarországi politikához. Elmé jetilesr éz a megállapítás ugyan nem indokolható; de annál inkább gyakorlatilag. Midőn a külügyminiszterünk a napokban a magyarországi politikával foglalkozott, gyakran hangzanak olyan közbeszólások, a melyek bennünket közvetlenül érdekelnek. Ne áltassuk magunkat! Ezek a ^ közbeszólások fejezik ki a szerb nép többségének a le'kületét. Ezidőszerint tehát nem közömbös, hogy mi történik odaát. A most élő vajdasági «»erb honfitársaink. mint késő leszármazottjai őseiknek, nem érezhették már oly közvetlenül azt az államjogi kapcsolatot, a mely őket egykor a régi hazájukhoz fűzte. Nem volt köztük más kapcsolat, mint a nyelv és a vallás. Ez a két tényező pedig egymagában nem elegendő a nemzeti közösség érzéséhez. A nemzetet inkább az eszmék, az érzések, a gazdasági törekvések közössége alkotja. Es még is. tanukul hivom fel vajdasági szerb honfitársainkat, szóljanak közömbös volt-e nekik a régi Szerb Királyság politikája? Mi, itt meghonosodott magyarok, még néhány év előtt Magyarországnak voltunk — jóban és rosszban — polgárai. A ki hipokritáskodni nem akar. az kimondja, hogy ezeket a kötelékeket egy tollvonással megsemmisíteni nem lehet. Az egyszerű kertész legény tudja, hogy a növényt. a mely alacsonyabb organizmus, mint az ember, nem lehet más talajba átültetni anélkül, hogy azt bizonyos időn át meg ne érezze. Mit tesz ilyenkor a primitiv kertészlegény: gondosabban ápoíja. kedvez neki, hogy ismét hasznothajtó tagja legyen gazdaságának. Nem szabad bünü! felróni, ha mi olykor magyarországi dolgokkal foglalkozunk. Pedig ily irányú hajlandóság van. Nem csak felelőtlen Irla: Baedeker Nagyobb, feltűnést keltett lopásról volt szó. amelyet élénken kommentáltak. — Akárhogy történt. — mondta egy úriember,—aki elkövette ugyancsak rafíinált gazember volt! — Nem mindenki gazember, aki lop, — jegyezte meg szelíden egy előkelő biró. — S ezt Méltóságod állítja? — igy kiáltott föl egy újságíró.— A kúriai tanácselnök? — Mi bírák tudjuk a legjobban, hogy nem mind okvetetlenüi gaz, aki a máséhoz nyúl. — magyarázta a kitűnő jogász. — Nemcsak Valjeanra gondolok, a Victor Hugo hősére, aki becsületes jóember létére kenyeret lopott, s nem is csak Magnaud-nak, a jó bíró-nak az ártatlan védettjeire, de olyan emberpéldányokra is, akik nem éppen éhségből lopnak, hanem legyőzhetetlen vágy ból, amely távol van minden nemtelen szenvedélytől, de a kezüket rángatja bizonyos alkalmaknál s bizonyos dolgokkal szemben. — A, kleptomániásokra gondolsz? — kérdezte egy politikus, a barátja. — Nem órájuk. Ez egy egészen külön fejezet amelynek fejtegetését az orvosoknak kell átengednünk. Én azokra a teljesen becsületes emberekre gondolokakik Ionnak. Általános csodálkozás. S a kitűnő biró kérdezte: — Ugy-c. engem becsületesnek tartotok? Nevettek a furcsa kérdésen, s'nern feleinek — az uszitó sajtó — hanem felelős tényezők is szemünkre vetették. hogy mi előszeretettel foglalkozunk magyarországi politikai eseményekkel. Pedig ez nemcsak természetes, jj hanem kötelességünk a midőn odaát I olyan jelenségeket látunk, a melyek f alkalmassak arra. hogy nekünk ártsanak. Ártanak anélkül, hogy a saját országuknak használnának. Sőt! Az ébredő magyarokról van szó! A »Világ« nrnlt szombati száma tudósítást közöl, hogy tléjjas nincs f megelégedve az ébredő magyarok ■ egyesületének működésével. A tempó nem elég ütemes. A keményebb kéz politikája érdekében uj vezetőségre van égető szükség. És igy tovább. Az ébredő magyaroknak Iléjjas által kifogásolt eddigi működése miatt mi cgyenkint és összesen már eleget szenvedtünk. Tehát biztató kilátásaink vannak a jövőre! A legutóbbi letartóztatások, a melyek a Magyar Párt érdemes vezető embereit érték, bizonyos mértékben az ébredők eddigi működésének volt köszönhető. Legalább is e sajnálatos túlkapást az itteni körök ezzel hozták kapcsolatba. Az ébredő magyarok működése kellemetlen lehet az országban belül, főleg Budapesten, egyes társadalmi osztályokra, de valóságos rítok az utódállamok magyarságára. Nem volna nekünk ehhez hozzászólásunk, ha az ébredő magyarok egyesülete, vagy talán ennek cégévé alatt más elemek, nem kalandoznának külpolitikai területekre. Maradjanak csak a zsidóügy mellett, azzal nem ártanak nekünk. Bizonyára már a zsidóknak sem! Az a lényegileg merőben haszontalan sok kémkedési ügy, a melynek annyi jóhiszemű utódállambeli magyar áldozatul esett. — az itteni köztudat szerint — nagyrészt az ébredők konyhájában kavartatott. Szegény legényeket, tehát gyenge jelleis feleltek rá. Csak egy tagja a társaságnak jegyezte meg: — Irányi Dániel óta nem ismertünk hozzád hasonló puritánjellemü férfiút! — Nos hát. én nem egyszer loptam életemben... Ne ijedjetek meg... Elmondom az esetet úgy, ahogy történt, s remélem, hogy ha meghallgattátok, akkor is becsületesnek fogtok tartani és méltónak arra. hogy Ítéleteket publikálhassak a jog, törvény és igazság nevében... Gyermekkoromban nagy bizalommal viseltetett irántam az édesanyám, s amikor beteg volt. mindég rámbizta a »kis kulcsok«-at. amelyekkel a különböző szekrények és fiókok nyíltak, többek közt az is, ahol a konyhapénzét tartotta. Innen olykor msebb-nagyobb összegeket kellett kikennem a cseléd részére vagy egy a házhoz küldött kisebb számlának a kiegyenlítésére. Az anyám a bankóit á a nagyobb ezüstpénzei; egy öreg tárcában őrizte, a ré..pénzcit és a hatosait pedig egy skatulyáiban tartotta. Ez a skam.ya szokatlanul vonzó, egyenesen csábitó hatást gyakorolt rám. Eszembe juttatta, hogy egy-két krajcárért már néhány szál árpacukrot kapni s egy hatosért már annyi savanyucukrot. hogy imponálni lehet velük az iskolában... Egy ideig diadalmasan küzdöttem e kísértés ellen, de nemsokára elbuktam. Eleinte ritkábban, később minden kínálkozó alkalommal megloptam az anyámat néhány krajcár s néha egy hatos erejéig. Ez igy ment] évekig... Aztán Pestre kerültem az • egyetemre és — többé nem loptam. inüeket és ábrándozókat mindig és mindenütt lehet találni. Ezektől nem is lehet annyira rossznéven venni, ha buknak az ilyen ostoba feladatokra: de meg kell rónunk azokat, a kik bizonyos fedezékből megszorult embereket. politikai analfabétákat feláldoznak egy. csak az ő fantáziájukban létező istenségnek. Mégis a dolognak nem ez a lényege. A magnak mérge egyébként deriválódik. Itt az a köztudat, a melyet az itteni hivatalos körök nem kívánnak megcáfolni, hogy az ébredő magyarok és a hivatalos Magyarország a végső okokban fedik egymást. Nem bánja a jobb kéz. hogy mit cselekszik a bal. Ezzel szemközt igazán nem fontos, hogy igaz-e az avagy nem? Igaz mindig az. a mit annak tartunk. Itt és ez által kapcsolódik be az utódáilamokbelí magyarságnak az érdeke a magyarországi politikába, ,j Az egyik oldalon hiányzik a kellő r jóindulat, a másik oldalon a jövőbe [néző reális politikai ézék. Körülörvénylő Scilla és Charbdis között kell az utódállambeli magyarságnak vergődnie. Meg kell küzdenie idehaza azzal a természetes bizalmatlansággal, a mely a más fajtájú néplélekben gyökerezik akkor, a midőn ennek a bizatlansági érzetnek onnan átról újabb és újabb tápot adnak, vagy adni látszanak. Hisz ha nem találkoznánk itt anynyi bizalmatlansággal, nem volnánk ép a legmostohább gyermekei uj hazánknak. akkor talán nem kisérnök oly fájón figyelő érzéssel a Magyarországon történteket. Nem vehetik nekünk rossz néven sem itt. sem ott, ha mi idegen állam belső ügyeivel foglalkozunk, mert — sajnos — azt tapasztaljuk, hogy annak az idegen államnak a belső zavaros vizeiből mi is kapunk mindig egy kis izieltetőt. A könyvek ellen • . . A suboticai kolcsönkönyvíár olvasói — A lakosság egy ezreléke olvas csak könyveket Ez az álmos-tunya falu-város úgy látszik nagyon jól meg van könyvek nélkül is. A gondos városatyák — majdnem úgy mondtuk, hogy: a falu vénei — vigyáznák arra, hogy a nyomtatott betű ne fertőzze itt meg a tudatlan lelkeket és ezért esztendők óta padlások zugaiba lökött ócska ládákba zárták a város egyetlen nagy közkönyvtárát. Néha egy-egy naiv, idealista újságíró sürgeti ugyan ennek a városi könyvtárnak a köz részére való rendelkezésére bocsátását, de tévedés volna azt hinni, hogy ez a kívánság a közönség széles rétegeiben sarjadzik. Csak néhány fantaszta álmodik itt kultúráról, a tömegnek nagyon mindegy, hogy ládákban hever-e a városi könyvtár, vagy til zenötezer kötet könyv terjesztheti a tudást, nemes Ízlést, kultúrát... Keserű és fájdalmas igazságok ezek. Kell-e ennek a nagy városnak könyvtár? Hányán vannak a város százhúszezer lakója között, akik keeresik a könyveket? Lenne-e itt egyáltalán érdeklődés a nagy közkönyvtár iránt? Szomorú, tagadó vá-De azért ne gondoljátok, hogy a tolvajpályámat egészen befejeztem. E karrieremnek még folytatása lett. Mintegy tiz év múltán — már törvényszéki biró voltam — meghúzásod tam. És most figyeljetek! A feleségem is olyanformán kezelte a pénzecskéjét mint az édesanyám: bőröstárcában a bankjegyeit és dobozban az ezüst- és a rézváltó-pénzt. Vele iš megtörtént sokszor, hogy nem nyithatott fiókot, ilyenkor természetesen én helyettesítettem. Különös érzés vett erőt rajtam amikör először láttam meg újból a skatulyát a tiz- és huszfilléresekkel meg a kétfilléresekkel. Nem azért, mert időközben áttértünk a forintos pénzösszegről a koronaszámitásra. hanem mert ellenállhatatlan vágy fogott el. hogy kivegyek — igazat szólva kilopjak — e tartályból egy nikkelpénzt. És megtettem. A magamét vettem cl az igaz, de mégis lopás volt. Titokban történt, toppal... És nemcsak egyszer voltam rabja ennek a sajátos kényszernek, hanem számtalanszor Reményteljes tolvajpályám csak akkor ért véget, amikor az ezüst-, a nikkel- meg a rézpénz eltűnt a forgalomból, most néhány év előtt. Azóta megtérő, javuló bűnös vagyok, mert a bankjegyek. akár kis összegekről szóianak, akár nagyokról, nem csábítanak. Ha a nagy fölfordulás el nem söpri az apró pénzeket, lehet, hogy ma reggel is toptam volna... Mit szóltok hozzá? Az őszinteségnek különös varázsereje van. A szigorúságáról hires állami főügyész szólalt meg mostan: laszt Iahet csak adni mindezekre a kérdésekre. A feleletet a gyakoilat és a tapasztalat adja meg. Van itt egy kis kölcsönkonyvtár, Heumann könyvkereskedő a tulajdonosa. Évek óta foglalkozik már ezzel a 1 kölcsönkönyvtárral, azt mondja az a célja jjvele, hogy olvasáshoz szoktassa a közönséget. Öt kérdeztük meg, hogy éi'ueklötlnek-e a szuboticaiak a kölcsönkönyvtár, iránt. Meglepő és nemvárt a felelet: rnind- i össze lőO—200 előfizetője van a kölcsönkönyvtárnak, amely nem nagy ugyan, de azért mégis kétezer kötetet számlál. Csupa szépirodalom és próza, a vers és a tudóid mányos könyv nem kell senkinek. Naponta ? lehet uj könyvet váltani a kllcsönkonyv? tárból és a kölcsönzési díj olyan csekély jj néhány korona, hogy a legszegényebb em- . bernek is módjában állana hozzáférni, mégis csak 150—200 ember használja ezeket a könyveket, de ez a létszám is j csak őszi és téli hónapokban teljes. Hogy kikből rekrutálódik az a másfélszáz ember, aki a kölcsönkönyvtárt használja? Majdnem egytől-egyig a munkás-Nincs a dologban semmi meglef PÖ. A lélekbúvár könnyen megérti az ilyen aberrációkat. Az egész folyamat: egy kis gyermekes pajkosság. Kicsikorodban lopkodtál, hogy egy kis torkossághoz juthass, s amikor, mint kész férfi hasonló helyzetbe kerultél, a benned még mindig élő i gyerek automatice cselekedte cél nélkül azt. amit valamikor a kisfiú céltudatosan vitt véghez ...Az én esetem már valamivel komolyabb... — Hogyan? — kiálltott a tanácselnök. — Te is? — ügy van. én is, — felelte a főügyész. — Én is toptam. S az én. ügyem már súlyosabb, mert — bár cselekedetemnek a rugója a tiedéhez hasonló volt — felnőtt koromban lettem tolvajjá.,. Amint tudjátok, könyvkedvelő vagyok és szép kis gyűjteményt hoztam össze ritkaságokból. furcsaságokból és mindennemű bibliofil csemegékből. Mind e raritásokhoz becsületes utón jutottam: ajándékul kaptam vagy tisztességesen megfizettem. De egy van e könyvek közt mégis, amelyhez egy kis morális szenny tapad. Talán nem volt az éppen lopás, de félek, hogy nagyon közel járt hozzá... Firenzében egyszer egy antikváriusnál vagy egy tucat régi bekötött kőimet válogattam össze, ottani szokás szerint mindegyikre külön alkudtam, s az alku sikerült is. Csak egyet dirigáltam, egy Qvidiuszt az Aldus officinájából. amelynek az árát — 45 lira — sokallottam. Ezt a szép kötetet vérző szívvel félretoltam a többinek az árát lefizettem, s a könyvkereskedőt megkértem, csomagoltussa
