Bácsmegyei Napló, 1923. június (24. évfolyam, 145-173. szám)
1923-06-24 / 168. szám
10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÖ Osztály és az ennél csak egy fokkal magasabban. álló legszegényebb középosztály tagjaiból éli a kölcsönkönyvtár olvasói tá fcora. Ezekben még él a könyv szeretető, vagy talán szenvedéseik elől menekülnek az olvasás jótékonyan kábító mákonyihoz?... Ki tudja. De ezek közt akad még olvasó. És nehogy azzal vigasztalódhassunk, hogy a tehetősebbek talán csak azért nem használják a kölcsönkönyvtárt, mert módjuk van rá és megvásárolják a ma oly drága könyveket, a kölcsönkönyvtár tulajdonosa, aki egyben régi könyvkereskedő is, sietve felvilágosit bennünket, hogy ma könyveket rendszeresen senki se vásárol. Csak egy-egy agyonreklámozott könyv iránt mutatkozik kereslet, amihez nyilván sikk társaságban hozzászólni, de a kőnyvbaráíok, akik állandó figyelemmel kisérik az irodalmat és az uj kiadású könyveket, ma kiveszőiéiben vannak már. És mivel az olvasó intelligenciájának az is biztos fokmérője, hogy mennyire tud vigyázni a könyvre, arról is meg kell győződnünk a kölcsönkönyvtárbán, hogy az olvasók egész vandál pusztítást visznek véghez a kötetekben, összefirkálják, begyürik és elszaggatják. Szóval: még azok sem szeretik a könyvet, akik néhanapján a kezükbe veszik. *: Azt jelentik-e ezek a tapasztalatok, hogy itt csakugyan nincsen szükség a könyvre és egy modem, nagy, okosan ösz- Szeválogatott könyvtárra? Ezt a következtetést levonni bizonyára nagy hiba volna. A valóságban talán nem is ilyen sötét a helyzet, mert azért vannak még itt is Jrulturátszeretö, az irodalommal törödő kevesek. De az egyetlen rendelkezésre álló könyvtárt a lakósságnak alig egy ezreléke használja csak. Mi hát a teendő? Hogyan lehetne felrázni a tunya tömeget közömbös álmosságából? Csak az lehet a válasz, amit a mondottak után látszólag tagadni lehetne: tij, modem ingyenes közkönyvtár felállításával és lelkes, nagy propagandával lehetne csak olvasásra szoktatni a tömegeket és a könyv szeretetére nevelni azokat., akiknek ma még egy napilapon és egy detektivregényen túl alig terjed az érdeklődésük. Kitartó, nagy munkára lenne szükség és elsősorban bizonyára arra, hogy a város könyvtárának könyvei előkerüljenek a ládák mélyéről. Furcsán hangzik talán, de megkockáztatjuk: azután már negyedannyi agitációval, mint ameny-1923. junius 24. pnyit egy képviselő-választásra pocsékolnak, verbuválni kellene a könyvtár olvasóit és megmagyarázni azoknak, akik még nem tudják, hogy milyen érték a könyv. Elvégre, ha annyi mindenre lehet manapság energiát pocsékolni, miért ne lehetne a könyv szeretetének, a kultúrának propagandát csinálni. És bizonyos, hogy céltudatos neveléssel, kitartó tanítással a mostani egy ezreléket egy éven belül fel lehetne javítani egy százalékig, ami maga is nagy eredmény volna már és ez fejlődne aztán már magától tovább, addig, amig a nagy közkönyvtár szükségletévé lenne már a közönség legszélesebb rétegeinek, * Hozzáférhetővé kell tehát tenni a város közkönyvtárát minél előbb, És aztán lelkes, hozzáértő emberekre is szükség van, akik akarnak és tudnak tanítani. Egy müveit, nyugati városban nem kellene már ezeket elmondani, de itt Szuboticán, ahol a könyv ellen elve uralkodik még bosszantón és érthetelenül, a kezdet kezdetén vagyunk még. Mindenki megbotránkoznék azon, ha ebben a nagy vájj rosban például nem volna még villanyvilágítás. De hogy nincsen könyvtárunk, azon nem csodálkozik senki. Bizonyos, hogy az írók, művészek és tudósok nem alkotnának semmit, ha csupa ilyen tunya, közömbös városból állna a világ. (1. f.) Látogatás a Röntgen-szemű embernél Hajnali seance Professzor Reesenél ’r'"35l UT! r~ ' Berlin, junius. A fogadtatásból, amiben részesített, föltételezem, liogv csali nagyon kevesen tudtak az elmu 1 hetekben Berlinben annak a különös urnák ittlétéről, aki az Unter den Linden egyik nagy hoteljében lakott. Amerikából érkezett s a vendégkönyvben Professzor Reese néven jelentette be magát. Ez az ur 82 éves, zsidó, Intimus és különös ismerőse a világ hatalmasainak s olyan képességékkel rendelkezik, amikről szeretnék elfogódottság nélkül, tehát a személyes élmény minden hatásának ki-Ikapcsolásával beszámolni: amire a legjobb mód az lesz, ha kommentár nélkül elmondom a furcsa látogatás részleteit hajnali kilenc órakor az j előkelő hotel egy vetetlen ágyú szolbájában. Csak annyit szeretnék előrebocsátani, hogy a kötelességszerü szkepszis legteljesebb mértékével mentem hozzá, semmit sem hittem és fmost sem hiszek még semmit. Megfdöbbenésem tárgyi adatokra szoritjkozik, amiket sem vitatni, sem cáffolni nem tudok és nem is akarok. A I professzornak egyetlen _ kollégáját I ismertem, régen, egy vidéki magyar I fürdőhelyen: Rochas Sucher Beer-t, la belzi csodarabbit, egy gőgös és I exkluzív életet élő vajákos főpapot, 1 aki a boldogult Strügkh osztrák miniszterelnök karlsbadi nyári tanácsadója volt, egyébként politikai hatalom, kinek megkérdezése nélkül adót behajtani, választásokat elrendelni vagy katonát^ állítani nem lehetett egyidőben Galicia földjén. A belzi rabbi s a professzor nem ismerik egymást; amit csinálnak, hajszálra egyezik. A professzor pihenni és kurázni jött Európába és. mint megbízható értesülésekből tudom, neves bankvezéreken kívül nem fogad senkit. Reese nagyon vagyonos amerikai polgár. A kivételes audiencia, ha ebben a szerencsében részesülhet valaki, nem kerül pénzbe nála, ezt szükségesnek tartom megjegyezni. A megfelelő ajánlólevél átnyujtása után másnap reggel kilenc órára rendéit magához. Tanút vittem magammal s az igazságnak tartozem a megállapítással, hogy meglehetős kelletlenül, sőt amerikai gorombasággal fogadott. Alsóruhában járkált föl és alá a rendetlen szobában, papucsban és kialvatlanul. Rosszkedvűen jegyezte meg, hogy nem érdeklőm őt és egyáltalán mit akarok. Ezt nem vehetem rossz néven tőle, csak egyre homályosabb lett magam előtt is ottlétem célja s egyszerre nagyon mulatságosnak éreztem, hogy egy 82 éves pocakos amerikai nrVin-7 nlri 27 plphh dPO'D*p1iy/pit kávfit be őket és küldje el a Hotel Minervába. ahol laktam. Csak későn este kerültem haza, s a könyvcsomagot 3z asztalon találtam. Gondosan volt bepakolva, s mert másnap reggel úgyis tovább kellett utaznom, azt, úgy mint volt, a kofferom fenekén helyeztem el... Amikor itthon kibontottam, a könyvek hiánytalanul mind megvoltak, plusz az Aldus-féle Ovidiusz, amelyet a bouquiniste« pongyolaságból vagy tévedésből a többihez csomagolt. Első érzésem az örömé volt. hogy a pompás könyv birtokába jutottam. De egy óra múlva már a lelknsmeret kezdett furdalni. Mitevő legyek? Küldjem meg az antikváriusnak a 45 Urát. amit a könyv ára volt, avagy tudassam vele, hogy tévedésből olyan kötetet is küldött amelyet nem vásároltam megs bocsássam azt rendelkezésére? Vagy próbáljak lealkudni valamit az árából? (Ami most könnyen menne, mert hiszen a könyv már itt van, birtokában vagyok!) Napokig tépe- Iődtem, de nem tudtam magara semmire elhatározni Az öröm. hogy a bájos könyv az enyém, erősebb volt minden jóvátevési szándéknál. Nem is történt ez irányban semmi, s én egy majdnem lopott könyvnek a tulajdonosa lettem. Csemegi szerint ez nem volt lopás, de erősen hasonlított hozzá, s én nem egyszer úgy éreztem magam mint egy gonosztevő. Még az a jellemvonása is megvolt a nehézbünösnek bennem, hogy a vétkem a bűnözés színhelyére kényszeritett nemsokára. A következő tavaszon megint megfordultam Firenzében, s oítartózkodásomnak mingyárt az első napján valami különös lelki kényszer a könyvesbolt felé es málnalekvárt, alsóruhában járkál itt és a evikkerét keresi, szóval ebben a vadidegen emberben egy rnordaine hotel rendetlen szobájában minden átmenet nélkül egészen szubjektív kérdéseket intézzek, hogy mi lesz a sorsom és ilyesmit. Recse szünet nélkül morgott (a professzor nagyot hall s kérdéseimet ordítva kellett föltennein) valami könyvet keresett és zsembelt: »Wenn meine Frau etwas versteckt«, mondta, »so kann es kein Teufel mehr finden«. Amivel nem akarom azt mondani, hogy a hölgyek rendetlenségével még a Röntgen-szemű tudós sem tud megbirkózni, csak épen, általánosítások nélkül, leszögezem ezt a körülményt is. Mikor a könyvet végre megtalálta, barátságosabb lett és hellyel kínált. Felszólított, hogy menjek ki a folyosóra s Írjak föl négy cédulára négy kérdést s egy ötödikre az anyám nevét. A cédulákat hajtogassam össze, tegyem zsebre és jöjjek vissza hozzá. Engedelmeskedtem s míg a kérdéseket írtam, kísérőmmel társalogni kezdett a tudós, udvariasságból fölvett egy mellényt és szidta az időt. Mikor beléptem, leültetett szemközt magával, körülményesen előkeresett egy levélpapírt, aminek egyik oldalán a hotel közölte vele, hogy 100%-kai fölemeli a szobaárakat . Ezt az elszomorító liirt pillanatokig kedvetlenül nézte, aztán a papír másik oldalára fölirt egy héberbetüs mondatot. Megkérdezte, tudok-e héberül. Mikor íagadóau válaszoltam, intett, hogy húzzak alá két betűt a héber szövegben ceruzámmal. Aztán előkerestem az ős zehajíogatott cédulákat, kettőt kísérőm kezeibe tettem, kettőt magam tartottam tenyeremben s az ötödiket mellényzsebem-be rejtettem. Fölösleges mondanom, hogy ebben a pillanatban már fogalmam se lehetett, az összerakott cédulák közül melyiket s milyen szöveggel tartom kezeimben: kísérőimnek a kérdések tartalmáról sem volt tudomása. Ami most következik, az minden átmenet nélkül és nagyon gyorsan történt. Reese fölszólitott, hogy a jobbkezemben tartott cédulát összehajtogatott állapotban szorítsam vitt. Kiváncsi voltam, tudok-e majd a) szemébe nézni a derék boltosnak, í akit úgy megrövidítettem. A jó ember most is kitörő örömmel foga- j dott, s első kérdése az volt. nem j vettem-e rossz néven, hogy az őszszel az Aldus-kötetet. amely annyira megnyerte tetszésemet, ráadásul és szives emlékül a többi könyvekkel együtt nekem elküldte? Képzel- jj hetitek a zavaromat... A leíkiisme- j retem egy kissé megkönnyebbült, de j bántott a mulasztásom, hogy az < ajándékot, amelyről csak most tud- j tam meg, hogy ciz, annak idejében nem köszöntem meg. Ezt az udvariatlanságot hazugsággal próbáltam palástolni — már hazudtam is! —, azt állitván, miképp azt hittem, hogy az Ovidiuszt is megvettem és kifizettem. Aztán, a könyvárus újabb magyarázkodása után hálás köszönetét' mondtam a pompás könyvért, amely végre jogos tulajdonommá lett, miután félesztendeig jogtalanul bitorolta a helyet a gyűjteményemben... — Nohát ez épenséggel nem volt \ lopás. — hangoztatták többen. Csak, aki elkövette, az erősítette váltig, hogy debizony. valami olyas ; volt... A publicista szólalt most meg: \ — Ti csak dicsekedtek azzal, 1 hogy tolvajok vagytok, de amit én I követtem el, az tagadhatatlanul lópás volt Lopás leve artis... Még] kisujságiró koromban, amikor a szerkesztőm ide-oda küldözgetett, a megbízásából X-et (itt egy kiváló államférfiut nevezett meg) kellett fölkeresnem. hogy állapotáról a lapot értesítsem. A nagy ember haldokolt, még csak pár órát élhetett. Mélyen meg voltam rendülve, men, leghívebb bámulói és legrajongóbb tisz-f« telői közé tartoztam. Nagy zavar ii volt a lakásban, s mikor a lesújtó fi hírrel távoztam, nem volt senki, aki \: kisérjen. Egyedül indultam a kijárás?; felé s mikor a dolgozószobáján ha-ji ladtam keresztül, eszembe jutott, hogy utoljára vagyok itten s hogy?: mily jól esnék nekem valami kisem-it lék a kitűnő férfiútól, aki most meg- d tér őseihez és elhagyja a földi köz-!1 szereplést... Már nem tudom, hogy’ 11 történt__ az Íróasztalán egy levél- < nehezék feküdt: a Thorwaldsen-féle *: luzerni oroszlánnak egy másolata ji valami olcsó masszából, — pár év- 1 vei később Luzern-ben százszámra láttam árulni darabját 2 frankért. A zsebembe csúsztattam. Elloptam. — Én sem vagyok egészen szép- | lőtlen előéletű, — vette át a szót egy jeles belgyógyász, nyilvános rendes tanár az egyetemen. — S a véletlen. ; ez a nagy »regisseur«, úgy rendez-fi te a dolgot, hogy ugyanazt a nagyérdemű miniszterelnökünket lopjam meg, akinek egy kis ingóságát Te vetted magadhoz — nem egészen törvényes utón. — Halljuk! Halljuk! — Elhunyt kitűnőségünknek nem voltam rendes háziorvosa, de amikor egyszer Korányi távol volt a székesfővárostól. engem hívtak a betegágyához. Megmértem a nagybeteg hőmérsékét. konzultáltam a többi orvosokkal, s aztán hazasietteem, mert éppen a rendeiőórám kezdődött. Otthon vettem csak észre, hogy a zsebemben két maximálhőmérő van. Egyidejűleg vissza emlékeztem., hogy a kegyelmes urnái tévedésből nem a magam hőmérőjét, hanem az övét alkalmaztam, amely épp, kéznél volt, s hogy azt. a hogy mondani szokták: in Gedanken a zsebembe dugtam s magammal vittem. Ez nem volt szándékos lopás mint a Tiéd. de azzá lett. mert a csövet — megtartottam. Es nem is emlékül, hanem restségből. Napról-napra készültem viszszaadni, s mégse tettem eleget a kötelességnek. A látogatásomat nem kellett megismételnem, mert Korányi visszaérkezett s újból átvette a beteg kezelését. Lustaságból hanyagoltam el a dolgot, később már nem is törődtem vele, s a hőmérőt — mert igen pontosnak bizonyult — rendes használatba vettem. i Valaki megjegyezte: — Ketten is megloptátok a nagy politikust, de ezért elég tekintélyes vagyont hagyott hátra.., A hangulat vidámabb lett, főleg azoknak a körében, akik már megtették a vallomásaikat. Lehetőleg jól esett nekik, hogy nem ők az egyedüliek, akik »letértek az erény útjáról«. S a bírói kar dísze megszólalt: — Igaz tehát, hogy nem mindenki tolvaj, aki lop, s hogy nem szabad mindenkit bűnösnek vagy éppen gonosztevőnek kiálltam ki. aki az enyém és a tied közti ellentétről egyszer megfeledkezik. — Úgy van, — erősítette a publicista. — És én fogadni merek, hogy ebben a tiszteletreméltó társaságban, ahol tizenketten vagyunk, nincsen senki, aki legalább egyszer életében ne lopott volna. Aki ezt nem tette, tartsa föl a kezét! Nem jelentkezett senki. Csupa becsületes úriember öltött, .aki nem tagadhatta, hogy már —. f lopott,
