Bácsmegyei Napló, 1923. június (24. évfolyam, 145-173. szám)
1923-06-21 / 165. szám
4. oldal, BÁCSMEGYEI NAPLÖ 1923. junius 21 Vádbeszéd a Tisza-pödben A szerdai tárgyalás Budapestről jelentik: A Tisza pór másodfokú tárgyalásán szerdán ismertették a tanúvallomásokat, majd az elnök felhívta a vád és a véde lem képviselőit a bizonyítási indítványok előterjesztésére. Fényes László újabb vizsgálat foganatosítását kérte annak kiderítésére, négy ki volt valójában Tisza István gróf gyilkosa. Ezután néhány tanúvallomás felolvasása következett, majd Maróczu Dénes íőügyészhelyettes tartotta meg vádbeszédét. Öt év után — mondotta — amikor nem állunk már az események közvetlen hatása alatt, már nyugodtan bírálhatunk és ítélhetünk. Megalkotott ítéletünk porig sújtotta az akkori történelem csinálóit. Ma már tudott dolog, hogy a végzetes julius 7-iki bécsi közös minisztertanácson, Tisza volt az egyetlen, aki a háború ellen nyilatkozott. Ennek ellenére is férfiasán hallgatott, mert nem akarta a nagy felelősséget másra áthárítani. Benne a nemzeti ideálok legerősebb zászlótartóját gyilkolták meg. A főügyészhelyettes ezután kéri a Görtnerre vonatkozó Ítélet jóváhagyását, majd igy folytatja: — Fényes Lászlónak a felbujtás vádja alól való felmentése ellen azonban perbeszállok. Fényes nemcsak tudott Tisza meggyilkolásáról, de a lázadás szellemi mozgatójaként értelmi szerzője volt a gyilkossúgnak. Nem állítom, hogy Fényes gyilkosságra hajlamos egyéniség, de Istent és hazát nem ismerő ember, aki a nemzetközi elemekkel barátkozva szereplési és bosszúvágytól vezetve, mint vérbeli forradalmár mindenáron és mielőbb végezni akart ellenfelével. Ezután Marócza főügyészhelyeisasra .JTOBSk, aoBiaaBiiiHH^OB Hajökázás a tegnap tengerén Alkonyodott és elhagytuk a kikötőt. Egy hollóhaju, bársonyos szemű olasz hölgy sokáig integetett még a törpiilő móló felé. A távolból, a hegyoldalról könyes, tétova fénypontok vibrálták, sápadt szikrák az est omlós, lagymatag uszályában. Hajók pöfékeltek a mólók körül, egyik másik panaszos, érdes sikoltása még utánunk szállt, mint suta, elkésett üdvözlet, a végtelen tenger pereméjén pedig karcsú halászbárkrk árnyképe himbálódzott a fakó, határozatlan égbársonyon. — Quel crépuscule! — áradozott egy tömpeorni hölgy, mikor nagy lassan a fedélzetre jött, tavaszzöld fátyollal volt bekötve kalapja és elragadtatásához illően széjjeltárta karjait. Az alkonyat azonban nem volt rendkívüli, nem volt megható, ilyen alhonyatot minden levelezőlapon látni. Sápadt, narancsvörös sóhaj nyulott el a tintakék hegyek mögött, a tenger szürke volt és csendes, mint német utazó kedélye, a kikötőben fülledt ködben, álmos esti párákban, poshadt tengeti állatokban élet és világosság mozgott, 'kankalinsárga ablakok villantak fel és ielgyultak a rakodópart fehér gömbjei Hajónk serényen, fiatalos igyekezettel vágott neki az estnek, a tengernek, a párába fuló végtelennek. Holnap délben Anconába kei! érkeznünk. A viz duruzsolva mozog, csobog, a gépházból meleg, izzadt, olajos lehelet csapódik fel, a bársonyos szemű hölgy elejti egyik keztyüjét, én mohó készséggel emelem fel, ő köszönetét rebeg, én meghajtok és nevemet dadogom, lent a sza.onban pedig valaki zongorázni kezd és egy önérzetes, ömleteg tenor énekel hozzá: Lieto ricordo d’itn atnor ehe fu fo l’amo tanto ed ei non m’ama piu ... tes foglalkozik Fényes László parlamenti működésével, hivatkozva arra, hogy előre bejelentette a népitéletet. Hivatkozik Hüttner, Sztanykbvszky, Dobó és Vágó vallomására, amit a polgári törvényszék előtt Fényes ellen tettek. Majd ismerteti- vallomásokat, kijelentve, hogy nem gyanuokok, de határozott bizo-I nyitékok sorozatos láncolata vádol§ ja Fényes. Ezután az elnök szünc- 1 tét rendelt el. Vet ser a Mária e'so szökése a szülői házhál A mayerlingi tragédiát megelőző nap Rudolf trónörökös* titokzatos ' látogatása után Larisch grófnő azonnal hozzálátott ígéretének keresztülviteléhez. Er-, ről a következőket írja emlékirataiban»Mikor egyedül maradtam, egész gyengének éreztem magamat az aggodalomtól. De megnyugtatott az a gondolat, hogy nemsokára elhagyom Bécset és elhatároztam, hogy Maryvel a Riviérán a lehető legkevesebbet fogok érintkezni. Mivel azonban Rudolfnak igecetet tettem, irtani Vetsera bárónénak és megkérdeztem, elengedné-e velem . másnap Maryt kocsizni. Igenlő válasz esetén a délelőtt folyamán érte megyek. Jenny vitte el a levelet és igenlő választ hozott. Nem vonakodtam tovább, — beláttam, hiábavaló. A bárónőnek alkalmat adtam kérésem megtagadására, de a sors erősebb volt nálam* Ezen az estén hevesen kopogtattak szobám ajtaján» — Szabad — szóltam meglehetős boszusan. Az ajtó felnyílt és egy sűrűn lefátyolozott nő lépett be. Hirtelen felismertem, — Mary! — kiáltottam fel. Vetsera Mary ijesztő nyugalommá! nézett rám. Lassan levetette a fátyolét, amely fejére volt burkolva. Halálos sápadt volt és szeme még egyszer akkorának látszott. Olyan hatást tett. mint valaki, akit borzasztó dolog ért. Megijedtem és megragadtam a kezét: — Kis Mary, szólj hát! — kértem — Az istenért, mi történt? Vigasztalan taglejtéssel egy székbe rogyott. Felnyitottam scaLkín köpenyét és észrevettem, hogy vékony háziruha és papucs van rajta. — Kérlek, nagyon kérlek, ne küldj el — könyörgött lázasan. — Marie, én megszöktem. Ha nem fogadsz el, a Dunába ugróm. Képtelen vagyok otthon ■SH maradni.' Zárd be az ajtót, hátha érteni jönnek! — Hangja csaknem rikácsoló volt. — Nem akarok visszamenni! — Nyugodj meg, kedvesem — igyekeztem csendesíteni. — Mondd el, mi történt, nem foglak elküldeni. Mary keserves zokogásba tört ki. — A bál óta.... mama.... rettenetes A kocsiban megütött.... Ö és Hanna olyanok, mint két furia. El se mondhatom azt a sok rettenetes dolgot, amivel illettek. Amikor hazaértünk, az ágyra dobiam magam___ aztán elájultam. i — Szegény gyermek — mormogtam. — Mikor magamhoz tértem, felfedeztem, hogy fogva tartanak. Reggel voll. Hanna behozta a reggelimet és kijelentette, hogy nem szabad elhagynom a szobát. Az órák múltak. Majd megörültem. Minden lehetőt elképzeltem, végre elhatároztam, hogy Írok Rudolfnak. Sikerült egy pár sort írnom ceruzával, a mit átadtam Ágnesnek és vártam a találkozást magával, ami be kellett, hogy következzék. Mily végtelennek tetszett az idő! Oly nyomorultnak éreztem magamat! Mindig boldogtalan leszek Marie? Néha azt gondoltam, • hogy talán Rudolf iránti szerelmem a szerencsétlenségem. De ő erős, nem hagy el engem és inkább szenvedek miatta, semhogy nélküle éljek. Majd hirtelen fordulattal, hangjában keserű megvetéssel igy szólt: — Ma estig kellett várnom a mamára. Akkor bejött hozzám és megmondta, hogy elhatározott szándéka kolostorba küldeni, amíg észre nem térek De .amikor nem szóltam semmit, dühbe jött és szememre vetette, mit gondolsz, mit vetett a szememre? — Nem is sejtem. — Mama szernemre vetette, hogy A zöld fátyolos hölgy mellett fehérnadrágos lovag áll a karfára támaszkodva. Talán spanyol grand, talán svéd arisztokrata, talán könyvelő egy pesti pénzintézetnél. A hollóbaju olasz hölgy elárulja, hogy Mariettának hívják és az örök várost nevezi otthonának, majd lágyan, kissé banális tűnődéssel mondja: — Es maga magyar? Nagyon szeretem a magyarokat. Olyan lágy az este, annyi megbocsátás, annyi csábos elszédülés úszik, incselkedik a fedélzet felett, mint böröndszagu, kis hotelszobában, melynek ablakából a Campanile csúcsát és tózsasziii fellegeket láthat a szerelmes. A vastagszemüvegü német eltette Baedeckerét. egy vászonszékbe ült és hozzá nem illő ábrándossággal a hatáiozatlan csillagpontokat kezdi szemléink melyek félénken, erőtlenül pislognak le a fakón sötétedő égről. A fehérnadrágós lovag közelebb hajol a francia hölgyhöz, a konyhából a bécsi szelet ,szaga | groteszk ujjongással felszökik a fedélzetre. a kikötő, a város árnyai és fényfoltjai pedig törpülnek, torzulnak, távolodnak. Előttünk az ég összeölelkezik a tengerrel, a határvonal sejtéses párában olvad fel, mint mesék fátyolos kárpitja, mint puha álmok szemhatára. Egy pofaszakállas ur. akit orosznak vagy dánnak lehet tartani, vaskos látcsövével a hunyorgató kikötőt szemléli, a tenger bátor szárnyakon csapkod a csobogó, kattogó, sistergő hajó körül a zöldfátyolos hölgy leül, keresztbe teszi lábát és megmutatja nyugtalan, fehér harisnyás idomait, lovagja hosszasan, alázatosan suttog valamit, de ő fejét rázza és hangosan, bár kevés meggyőződéssel folyton azt mondja: jamais... I Széles, bcrotvareklámos areii pap jön fel a lépcsőn, nyurga, lenszőke leánynyal. A leányzó, akiről senki sem tételezi fel, hogy rokonságban van a széles állkapcsu tfsztelendőve!, folyton csipog. — De hát miért nem tart velünk? Meglátja, hogy jól fog mulatni. — Nem, kedves kisasszony — recsegett az abbé hangja, mint üresgyomru kardalosé. — Nekem okvetlenül Modenába ke.l mennem, hogy a Sforzák töríónelme után kutassak. Őszre készen kell lennem a munkával. — Olyan fontosak azok a Sforzák? — kiáltott fel a zergebokáju amazon és felhúzta szemöldökét. — Hogyne, kisasszony. Talán ön is hallotta hirét Francesco Sforzának, Milano hercegének, aki az utolsó Viconti leányát, Bianca Máriát vette nőül. Az ő fiuk volt Galeazzo Maria Sforza, az ő leányuk volt Ippoiita Maria Sforza, aki aragoniai Alfonsohoz, a calabriai herceghez ment nőül. ’ A nyurga, ienszinü leányzó türelmetlenül helyesel: — Ó igen, hallottam már, de___ de nem tudja, főtisztelendő uram. mikorra készül el a vacsora? Éhes vagyok. Már komolyan, súlyosan sötétedik A kikötőt, az elhagyott hajókat erőtlen, bátortalanul csillámló. és lassan a vizbe merülő fénypontok jelzik csupán, inkább sejteni lehet a kikötővárost, mint sápadozó emlékeket, melyek tallózva sülyednek el ifjúságban, feledésben. Marietta kisasszony elregéli, hogy Leopardit kedveli meg Papini novelláit és olykor, ha kedve támad, énekelni is szokott. A tenger sötét, mint latin rege, néha vak. szürke tükör villan fel a hullámok hátán, melyen azonban hiába keressük a csillagok ezüstarcocskáját. A zöldfátyolos hölgy fátyola szürke kígyóként fickáudozik a levegőben, a íehérnadrágos lovag közellctét már nem lehet megállapítani, a pofaszakállas ur szégyent Hoztam a »tisztességes« Vetsera-családra —• mondotta Mary kemény. arckifejezéssel. — De én egy szót sem szóltam, minden szemrehányása és hibáztatása falra hányt borsó volt. — Mi történt azután? — Mama észrevette a vaskarköiöt és vasgyürüt, amit mindig viselek és mérgesen kiáltott: »Úgy sejtem, a trónörököstől kaptad ezeket a nyomorult dől-: gokat!« Nos, majd megtudom az igazat risch grófnőtől.« — Hogy került bele ebbe az ügybe a nevem? — kérdeztem nagyon meglepődve. — Kedves Marié. — szóit Mary és szemeit bocsánaíkérően emelte rám — ezt nem mondottam még neked. A gyűrűt és a karkötőt Rudolf adta nekem. De a mamának azt kellett mondanom, hogy a te ajándékod. Ez valóban nagyon kellemetlenül érintett, annyival is inkább, mert eltitkolta előttem és igy könnyel elárulhattam volna. — Sohasem vettem észre — mondottam. — Oly sok gyűrűt és karkötőt hordok, — válaszolta — de Itt nézd! —< Ezeknél a szavaknál kinyújtotta balkezét. Gyűrűs ujján egy vékony vasgyürüt viselt és karján is egy vékony vaskarika volt. — Milyen csodálatos eszme — jegyeztem meg. — Úgy találom, vasékszer nem Ízléses. Mit akar ez jelenteni?! — Rudolf Is viseli ugyanezeket — világosított fel Mary. — Szerinte azt jelenti: »17» mindhalálig. ■ Nem tudtam kiverni a fejemből azt a gondolatot, hogy csakugyan az volna az összes résztvevőkre a legjobb, ha Maryt egy időre kolostorba küldenék. De már a következő percben megbántam ezt az önző gondolatot, amikor láttam, milyen betegnek és szerencsetlennek érzi magát a szegény gyermek. Szilárdan elhatároztam azt, hogy ma este haza kell térnie. — Hogy tudtál ideiönni? — Amikor mama átment a dohányzóba. hallottam, amint Hannával beszéltek. Közben bejött hozzám Ágnes. Könyörögtem és pénzt ígértem neki, a mennyit akar. Megígérte, hogy segitsé- * I mereven nézi a viz fodrait és esetlenül utána zümmögi a szalonból felsóhajtó dallamot. Végre a pincér jelzi a table d’hote elkészültét. A nyurga, csipogó lány diadalmasan feisikolt s magival huzza a hordóhasu tisztelendőt, aki huzódoz , mint megriadt gyermek és nehézkesen. apró jajgatásokkal döcög le a lépcsőn. Az ebédlőben vidám, vakító villanyfény, zsibongás, idegen szó, csillogó ékszerek, különös arcok, szikrázó szemüvegek, szökellés kacagások. Marietta kisasszony szembe ül velem s lábam akaratlanul megérinti keskeny cipőcskéjét. A pincér tengeri halat szolgál fel olajos elkészítésben, sápadt, zöld citromkupakokkal és a hollóhaj u hölgy cipellője nem távozik el az enyém mellől. Mikor a desserthez érünk, lágyan, olvatagon rám emelődik a bársonyos tekintet. — ígérje meg, —- szólt komolyan és kis négyszöget vágott le a jeges ananászból — hogy ha Rómába kerül, úgy az első útja hozzám vezet. — ígérem, signorina. Még az ősszel, de ha akkor nem, úgy jövő tavasszal biztosan felkeresem az örök várost, illetve önt, éjfekete princessa. Gerjedten és mámorosán néztem a tejfehér arcra, a kárminvörös ajkakra, a dús. fényes, fekete pillákra, a nyugodt, lágyvonalu, csókszomjas nyakra. Nézésem már illetlen lehetett, ezért tétován a falra siklott tekintetem. Fent egy hajóvállalat hirdetése függött, keskeny. sötétvörös keretben, hagy ki világított hajó pöfékel a képen és az ablakok pirossárga világa végighintázik a zöld hullámokon. Alatta egy francia pezsgőgyár falinaptára szerénykedett. Tekintetem gondtalanul, üresen csúszott le a naptárról, mely 1914 julius havát jelezte. Szenteleky Kornél
