Bácsmegyei Napló, 1923. május (24. évfolyam, 117-144. szám)

1923-05-20 / 134. szám

10. oldal

BACSMEGYEI NAPLÓ

1925. május 20.

tyagosán, mozdulatlanul térdeplő szerelmesen, szamárfüleket mutatnak neki, azután buján összeölelkeznek és kilejtenck a teremből.

Hatodik jelenés.

A tánczene tovább tart és Aileccltin meg Colomöina táncol be az egyik oldalról. Átlejtenek a termen s mar majdnem eltűntek az előbbi pár nyomában, mikor megjelenik Pantalone méregtől vörösen. Alig kap már levegőt, de azért botjával folyton fenyeget. Az üldözött pár azonban hamar eltűnik s Pantalone pukkadozva, levegő után kapkodva cammog utánuk.

Hetedik jelenés,

Pierrot még mindig az előző jelenet kába, leborult pózában fekszik, amikor az egyik oldalról Arleccliino, a másikról Pulcinella ugrik be idegén, szinte labdaszeriien. Észre veszik a céltalanul térdeplő szerelmest s incselkedni próbálnak vele, majd groteszk táncba kezdenek, melynek végeztével falapátjukkal durván megbökik Pierrot-t s hirtelen kipattannak a színről.

Nyolcadik jelenes.

Pierrot lassan ébredezik, a zene fájdalmas motívumát sírja. Ijedten látja, hogy imádottja nincs már' előtte. Keres, kutat, körülnéz. Arcár. fájdalmas, bárgyú grimászok szántanak végig. Nagyon szomorú és nagyon kétségbeesett.

Ekkor jön Pierrette a röhögős Pulcincllával önfeledten, érdes tréfálkozásban. Pierrot odalép és el akarja szakítani szerelmesét, de Pierrette elugrik előle s Pulcinella bamba büszkeséggel mutatja, hogy az övé a drága donna. Pierrot most könyörgésre fogja a dolgot, ismét letérdel és sírva kér, koldul egy kis szerelmet, egy kis szánalmat, Pierrette azonban csak kacag rajta s Pulcinella durva röhejjcl, fakardjával hátára vág a térdeplő szerelmesnek. Pierrot erre felugrik s utána íakar indulni a kacagó párnak, amely hirtelen eltűnik az egyik függöny mögött. A feldúlt lelkű szerelmes összeszoritott ököllel indul a kacagok után, de ekkor ugyanazon függöny mögül elővillan a Halál sárga

S9HE9SIH

társává, mert tudja, mily keveset nyújthat neki.

Pedig nem egyszer jön ily kísértésbe. Ifjú szüzek az ő isteni együgyüségükben mily csábítóan mosolyognak rá, s mennyivel többre taksálják őt. mint a huszonötéves legényeket! S neki, ha nem egészen szerénytelen, e mosolyt tréfára kell venni, s ha van szive, az elefántot kell játszania a huszonötéves kamaszok javára.

Bizony! A világ legszebb dolgát, amiért egyedül volt érdemes megcsinálni az univerzumot, ezt a leglegjobb dolog lesz (az asszony!), elvesztette ez a jó ur! Elvesztette a fiatal leányt. Ehhez a fehérséghez, c tiszta testhez, e szeplőtlen lélekhez nincsen többé köze. Ez neki már csak egy érdekes és becses inuzeumtárgy, amelyre rá vagyon írva: Sí prega di non toccare! (Ne tessék hozzá nyúlni.)) S néha a saját lelkiismerete is megszólal ekképpen: Ne bántsd a másét! Mert ez az ártatlan vrrágszál — belátja — nem őéreíte illatozik az Elet kertjében, hanem egy ifjú tökfilkó kedvéért, akihez csak az életkora illik és semmi egyebe ...

S akik látnak bennünket e kétségekben és e küzdelemben, amelybe önmagunkat kell legyőznünk, azzal vigasztalnak, hogy kárpótlásul az elvesztett paradicsomért ott van a szurrogátum — egészen jő gyártmány. finom márka! —, a jóizü aszszonyszerelem ... Öh, ez bizonyára nagyon pompás dolog, a regényírók és a drámaköltők száz év ója táplálkoznak belőle, de mégis csak pótszerelem. Ez a loppal, titokban, a mások házasságának vendégszerető

koponyával, hosszú, fekefé gallérban.

Kilencedik jelenés.

Pierrot megrémül. megtorpan, mint vágtató lovas a szakadék előtt. Csak néhány perc múlva oldódik fel az ijedelme s ekkor kissé közelebb lép a Halálhoz. Panaszkodni kezd. Elpanaszolja szomorú, szerencsétlen szerelmét, reménytelenségét és szivének sajogását. Valami irt kér a szivére, hogy ne fájjon tüfebé. A Halál először egy selyemzsinórt nyújt neki. Pierrott kissé habozik, utána akarna nyúlni, de nincs bátorsága s végül egy távolitő, elutasító mozdulatban fejeződik be lelki harca. A Halál most egy villogó tőrt vesz elő köpenyege alól s az előbb; játék megismétlődik: némi habozás után Pierrott ezt is visszautasítja. A Halál harmadszor egy kis üveget nyújt oda Pierrott-nak. aló megint kezd, de végre mégis rászánja magát, elkapja az üveget és kihörpintt ánnak tartalmát. Méreg volt-e vagy csak álomital? — ki1 tudja. Nemsokára tántorogni kezd, szivéhez kap. leesik. vonaglik, majd végignyuiik a földön. A Halál gyorsan eltűnik a függöny mögött.

Tizedik jelenés.

Néhány percnyi szünet. Az ablakok lassan szürkülni, világosodni kezdenek, jön a hamuszinü hajnal, a szürke szerda. Ismét vidám, lcacagós muzsika szökdécsel egyre közeledőén és ismét megjelennek az első jelenés farsangi figurái. Senkisetn veszi észre a háttérben heverő Pierrot-t. A jelmezes alakok javarészt elvonultak már. mikor Pierrette lép be udvarlóival kísérve. Ailecchius is megjelenik az elhódított Colombinával. Léha jókedv, pajkos szerelmeskedés. Egyszerre csak észre veszik a mozdulatlanul elterült komédiást. A vidám zene hirtelen elhallgat és Pierrot fájdalmas, panaszos motívuma bug fel, mint bűnbánó emlékezés. Még a cselcsap Pieretfe is elkomorcdik s kellemetlen, kinos ború ül a szerető, élveteg arcokra. Pulcinella és Arlecchino megvizsgálják a mozdulatlan Pierrot-t s vidáman magyarázzák a társaságnak, hogy a

bamba szerelmes bizonyosan részeg,

bánatában sokat ivott s ezért fekszik most a földön. A társaság rögtön elfogadja a magyarázatot, megkönnyebbülten kacagásba tör ki, közben a zene is szökkelős tánczenét játszik s a jelmezes alakok vígan, ugrándozó jókedvvel vonulnak tovább.

Az elnyúlt Pierrot egyedül marad. A hátsó ablakok üvegjére kemény, komor árnyak rajzolódnak le. mint

gondok és kötelességek. Jön a hamuszinü reggel. a felébredés. a valóság. a csömör. A tánczene folyton halkul, sápadozik akárcsak a tarka lampionok fénye a beömlő fázos világosságban. Azután hirtelen, riadtan zokogva feljajdul. felüvölt Pierrot fájdalmas motívuma és a függöny sietve csapódik össze a felébredés, a csalódottság iajongő viharában.

Színházi korrupció és színpadi renaissance

A magyar színjátszásról furcsa és megdöbbentő hirek érkeznek mostanában nap-nap után ide. ahol féltő gonddal, a magyar kultúra nagynagy szeretetével a szivünkben szeretnők mi is megteremteni a vajdasági magyar színjátszást, elszomorító hirek jönnek Budapestről, a magyar színjátszás Mekkájából.

Budapest »szinházváros« Írják és mondják mindenütt és most is csak az tud a magyar színházak sajnálatos hanyatlására következtetni innen a távoli megfigyelőhelyről, aki ismerj a Pesti színházak természetrajzát és aki a magyar lapok hangzatos színházi kommünikéiben és referádáiban tud a sorok között is olvasni.

A színház Budapesten lesülyedt a vásári mvdatványosbódé nivótlanságáig — egy-két tiszteletreméltó kivételei. Csak a napokban olvastunk a magyar lapokban két színházi kommünikét, egészen köze! egymáshoz—■ formában és tartalomban is — és ez a két reklámnak szánt közlemény világit rá talán a legjobban arra a szellemre amelyek ma a pesti színházakban uralkodik. Az égjük kommüniké a Blacha Lujza színház I utolsó ezidei operett-újdonságának bemutatóját harangozta be ilyenformán :

»A budapesti mágnásmiliőben látszó újdonsághoz Básthy István tervezett teljesen nj díszleteket, melyek a körülbelül ISO ragyogó uj ruhával együtt méltó keretei lesznek a kiváló együttesnek.«

Az operett-kommünikéknél tálán nem is olyan szokatlan, hogy az uj

asztaláról cltorkoskodoft szerelem mégse pótolhatja a saját édes aszszonyunknak, aki nincs, meghitt vonzalmát, otthoniasan megszokott ölelését.

Ugyanaz a négy évtizedes ember, ha tiz vagy tisenötesztendős házas lenne, valószinüleg már rég megunta volna a maga Éváját, de igy — elérkezvén a határra, amelyen megszűnt ránézve létezni a fiatal leány, e forrása az igazi szerelmi boldogságnak — most haragszik magára, arnért eiszalasztoíta a paradicsomot, ahol bizonyára kellemesebb a tartózkodás, mint a pokolban vagy a legfényesebb kávéházban . . .

Az élete azért elviselhető. Még vagyont gyűjthet, a karrierjében előre haladhat, még szép hölgyek bátorító mosolygása is kijut néki, s van talán állandó, bejegyzett, dísznőnek beillő kedvese is, akiért sokan megirigylik. S ha nagyon gazdag vagy igen sok a konjtmkíurás nyeresége, hozzájuthat a fönt elmagasztalt fiatal lánynak egy reszkető és piruló példányához is . . . De ez valóban csak egy példány. lesz, egy emberegyén, amelynek csak a matériáját kapja meg, s nem lényét. A szüzlélek zárva marad előle..

A nagy elhatározás kora ez a néhány kellemetlen esztendő. Két ut áll az ilyenkoru ember előtt,,— valamelyikre rá kell lépni. Vagy tovább is fiatal férfi marad, flörtöl a lányokkal meg az asszonyokkal, álarcos bálokban intrikál, kis színésznők kedveskedéseinek ül föl. s drágán. cukorkán, virágon, ékszeren vesz meg minden mosolyt, s ekkor azt mondják róla: vén bolond. Vagy pedig »fölhagy« a nőkkel,' kéljyeíemben pillén, csak férfitársaságokat frekventál, egyedül a teste ápolásával törődik, a szerelmet szerződéses és szenvedelemmentes viszonyban intézi el, s ekkor így jellemzik: vén önző.

Bocsánat, van még egy harmadik ut is: elvenni a bájos kis teremtést, aki ebben a kritikus korszakban leletük meg előtte, aki hevesebb dobogásra késztette az öregedő szivét s akiért sajnálni meg nem szűnik, hogy nem fiatalabb egy tucat esztendővel. Egyik-másik negyvenegynéhány esztendős rálép erre a vágányra, oltárhoz vezeti utolsó leányideálját a közönség általános és részvéttel teljes fejcsóválása mellett. S a közvélemény halkan suttogja: vén szamár.

De hát olcvetetlenü! bolond vagy önző az, aki ebbe a kritikus korba jutott és nötelen maradt? Hát az a sok nagy poéta, kiváló művész, derék tudós és zseniális állainférliu, aki egyedülségben tölti az éveit, az mind önző vagy bolond? S aki e klimakterikus esztendőkben — a zárórában — fiatal lányt vesz feleségül, bevetetlenül szamár?

Nem merem azt mondani, hogy igen, de azt se, hogy: nem. De attól félek, hogy inkább igen mint nem.

És száz szónak is egy a vége: Lemaitre ur a modern férfinak nem azt a korszakát festette nehézkesnek. amely a legnehezebb. A mi esetünkben nehezebb viselni a négy ikszet, mint az ötöt vagy hatot.

♦

Erre a levélre válaszolni fogok legközelebb- ugyanezen a helyen.

díszletek és a »150 ragyogó u] toalett« a legfontosabb, de ha azért feltűnő ennek prononszirozása. még inkább fel kell hogy tűnjön a másik kommüniké, amelyben a Renaissance-Szinház Orbók Atilla uj vigjátékának »A fibreményt-uck bemutatóját már irodalmi Ígérettel oróbálja vonzóvá tenni, de erre is csak ezt a formát találja:

»Orbók Attila rendkívül mulatsá« gos és pompás alapötlettel biró vigj játéka elé nagy érdeklődéssel néz a budapesti közönség, mely nemcsak irodalmi, hanem politikai /érről is szimpatikusán ismeri a szerzőt. A főszerepben Siinonyi Mária kdprd-1 zatos toalettekkel fogja meglepni a közönséget, melynek öröme fog teini Márkus László díszleteiben is.*

Szegény, megcsufolt irodalom, melyet politikai vonatkozásokkal és a főszereplő »káprázatos toalettjeivel* kell vonzóvá tenni! De a pes8 színházigazgatók jól tudják, hogy mit cselekszenek és bizonyosan csak igy tudnak uj darabjaiknak néhány táblás házat biztosítani. És ez ép a, szomorú, ez az. ami gondolkodásra késztet.

Az angol és amerikai nagy operett-színpadokról indult ki a mutatványos operett műfaja, az a beteg és elsatnyult zenés játék, amely csak a látványosságokra helyez minden súlyt és amelynél egészen közömbös már úgy a szöveg, mint részben még a zene értéke is. Meglepő díszletek, színpadi trükkök, percenként változó toalettek és kosztümök és minél több formás és szép kóristalány — ezt az operett zsánert plántálják át az angol és amerikai operett-színházak a magyar színpadokra is. Sokat lehet vitatkozni azon* hogy ez-e az operett hivatása, vagy talán mégis inkább a régi klasszikus operettek fejlődését kellene várni aá operett-színpadtól, esetleg pedig a legújabb francia operett-müfaf. a megzenésített bohózat jelöli-e ki a jövő operettjének irányát, azonban kénytelen belenyugvással el lehet még esetleg fogadni a színházat, mint mutatványos-bódét, akkor, ha csak operettről van szó.

Azonban tiltakozni kell a iólzlés, az irodalom és a szinpodí művészei nevében az ellen, hogy mutatványosbódét csináljanak a színpadból akkor, amikor ott az irodalmat kellene megszólaltatni. Tagadhatalan és senki sem vonja kétségbe, hogy a mai színpadi technika, a jelenlegi ízlés és az egész modern színjátszás hangosan tiltakoznék a Shakespearekorabeli üres színpad ellen is, amelynek minden dísze legfeljebb egy fekete háttér-függöny volt és ma a színpadi siker elválaszthatatlanul össze van kapcsolva a színpadi rendezés leleményességével, amelyre — beleértve a stílusos díszleteket, a modern szinpad által nyújtható meglepetéseket és a darab t egész úgynevezett »kiállítását* is — ugyanúgy szükség van. mint a szerző mondanivalójának értékességére és a szinész megértő, a stiílusba illeszkedő jó játékára. De irodalmatlan, silánv darabokat b'evonni az irodalom mázával — ez legkevésbé Orbók Atilla uj darabjára vonatkozik, amelyről annál kevésbé mondhatunk véleményt, mert nem ismerjük — és csupán külső hatásokkal: káprázatos