Bácsmegyei Napló, 1923. május (24. évfolyam, 117-144. szám)

1923-05-20 / 134. szám

1923. május 20.

BÄCSMEGYEI NAPLÓ

9. oldal.

Babits Mihály ;

Esti megérkezés

Az esti sötét kaik mezei lelkét a mohó kilométerek bus messzibe nyelték.

Kocsim ablakait most veri a fény, két sorban a lámpák jönnek elém.

Tépett takaró lett

már a sötétből: csak az ég, a nagy ég int. velem a rétről; kiejtik az liccán a. esteid mezei csokrát a kiránduló fáradt kezei.

De harcán a lángok lármája, a lámpák csilláma szemembe csengeti lángját.

Máshol az éjszaka csendje halálos: itt villan a villany és villog a város.

Ideienn a város villanya villog, de f(wi a nagy ég száz csillaga csillog: a villany a földi, a csillag az égi, a villany az aj, r

a csillag a régi. r

l I H-i IIII liffiTI

Fala Tamás:

Ház felhők

Úgy szeretem a háztetőkét.

Hideg falakon szemícdökct, Télben és nyárban szenvedőket, Időben lassan senyvedőket.

Vi'yogfalon a zsúpot, nádat Meggörnyedve, mint az alázat,

A zsindelyeket és palákéi. Amelyek túlnövik a fákat.

Rajtuk holdlény, galamb sétálgat. Messze felhő dob rájuk árnyat, Borának moha- és hóbundákiit,

S jégcsapjukon tél furulyálgat.

Tekintetük a mennybe mélyed, Átfüstölögnek napot, éjét.

... Róluk dalol egy Övékó lett Tetőt'cv. ház, tetötlen élet.

Szenteleky Kornél:

Szer

Paniomin egy felvonásban

tnajd könnyedén megrántja vállát és elfogadja az öreg felkínált karját.

Kurta szünet, majd megjelenik Pierrette udvarlóktól körülrajongva. Kacér, kegyetlen, csélcsap és jókedvű. Újabb udvarlók jönnek s kérik, könyörgik a szerelmét. Egyik a másikát löki, némelyik letérdel előtte, mások erőszakkal akarják elvenni a piros rózsát, szereimének szimbólumát. Pierrette mindenkinek ođanyujíja a vérvörös virágot, de mikor utána nyúlnak hirtelen, kegyetlen kacajjal elkapja előlük. E kacér játék alatt lép be az ostoba, szomorú Pierrot s az egyik oszlophoz támaszkodik, onnan nézi, szomjazza örök szerelmét: Pierrettet. Pierrette váratlanul Pierrotnak dobja oda a rózsát s utána csintalanul, hirtelenüí kiszökken. Az udvarlók mohón, vakon utána.

Második jelenés.

Pierrot egyedül marad a rózsával. Busán, érzelgősen és sokáig nézegeti a vörös virágot, majd hirtelen hévvel, túláradó szenvedéllyel ajkához szorítja. Azután kinyújtja a kezét az elröppent Pierette után, mintha csillogó madár röppent volna ki kezéből és most megmered a karja az ámulattól és a visszaváró vágytól. Lassan azonban léhanyatlik karja, mint két csüggedt, esetlen szárny. Feje is leesik és szivéhez teszi a kezét:

— Nagyon, nagyon szeretem — mondja a mozdulata.

Egyszerre felegyenesedik, mintha az erő. az elhatározás, az Ígéretes remény hirtelen átfutott volna vérén és izmain, még egyszer megcsókolja a rózsát és frissen, ujjongó bizakodással Pierrette után szalad.

Harmadik jelenés.

Az öreg Paníalone döcög be most a virgonc Colornbinával. A kurtalélekzetü Öreg féltékenyen tartja kezében a ficánkoló fiatal leányzó kezét. Colombinának azonban már unalmas a kecskeszakállu uzsorás társasága, el szeretne szökni tánc, vigasság, tüzes és ifjú szerelem után. Paníalone nem engedi, vissza húzza,

játmaguknak, mert önmaguk előtt is restellik. Akik hallják még néha érzelmes asszonyoktól és egyéb jószivő keritőkíöl, hogy házasodjanak meg s vegyenek maguk mellé egy ártatlan szüzet, aki még nem tudja — mert nem tudhatja — mi a különbség egy huszonhét éves fiatalember meg egy negyvenkét esztendős aggastyán közt . . . Ezek az urak élik a legkomiszabb kort. A legnehezebb korban a negyven év körüliek vannak.

Rendesen még elég »jó kondició« ri le róluk. Sokszor a hajuk s a bajuszuk még egészen fekete s ha már nem ilyen, könnyű a segítség: az egyiket fösthetik, a másikat lenyiszézeritík. Még a járásuk is daliás; kackiásan, fránya módon, huszárosán tudnak lépni s az izmaik még fiatalosan feszülnek. Csak, amikor senki se látja őket, csak akkor en gedik. át magukat a rejtett-titkok peíyllüüíségnek. a korúkkivánta édes kényelemnek. Ilyenkor egy kicsit összecsukjanak, egy-két centiméterrel kurtábbá lesznek és bevallják maguknak, hogy valamikor tagad hatatlanul frissebbek és erősebbek voltak. Bizony, egy kis ciklámenért, amelyet a szivük hölgye kíván meg, most nem szívesen másznának meg másfélezer métert ... S ha ez az úri dáma vízre szomjazik meg, készséggel futnak a kedvéért a szomszéd szobába, de jobb’ szeretnék, ha ilyenkor egy fürge pincér volna kéznél . . .

Áz ilyen halandó, ha nőiden maradt, valóban nehéz korban szenved. Szellemi képességeinek, társalgó

mite Colombinä sírni kezd. Az öreg

most megijed, buzgón vigasztalni, kezdi, előkotorássza nagy, vörös zsebkendőjét és törölgetai kezdi a drága könnyeket.

Egyszerre betoppan a furfangos ?s pajkoskedvü Arlecchino és táncba hívja Colomblnáí. Colombina az első kacsintásra karjaiba szalad. Pantalone bambán csodálkozik, majd íelfuvaikodik, fenyeget és közéjük akar; lépni, azonban a fiatal, táncoló pár ügyesen kisiklik az öreg, nehézlélekzetii udvarló botja elöl. Az egyik pillanatban kilibbennek a színről s Paníalone nehézkesen, kifáradva, fenyegető mozdulatokkal totyog utánuk.

Negyedik jelenés.

Pierrette és Pierrot jönnek. Pierrette léha, gondtalan, figyelmetlenül jókedvű, inig Pierrot bamba, bus, könyörgő és keserű. Pierrette tovább akar menni, de szomorú párja nem engedi s meghatóan kérleli, hogy üljön le egy kicsit és hallgassa meg mondani valóját. Pierrette nem szívesen tesz eleget a kérésnek, kelletlenül foglal helyet és unottan hallgatja, amint a bus szerelmes áradozó, terjengős vallomásba kezd. A tisztesarcu komédiás letérdel előtte, lázasan, rajongóan mesél álmokról, vágyakról, szerelemről. A kacérságra, léhaságra szomjazó Pierrette azonban nagyon unatkozik a hosszadalmas áradozás alatt, körülnéz, majd néha ásitozni kezd. Pierrot a lány lehullott fehér kezét csókolja hévvel és kábulattal.

Ötödik jelenés.

Az egyik oldalról alattomosan és lopva az ormányos Brighella kúszik be s kezében egy nagy, pecsétes levelet tart, melyet titokzatosan, óvatosan odaad Picrreííenek s jelzi, hogy valaki küldte ezt a levelet, Pierrot annyira kába, hogy semmit sem vesz észre, még azt sem. hogy Pierrette lassan kihúzza kezét, arca alól. Pierrette előre jön és olvasni kezdi a levelet, amikor egy daliás lovag jelenik meg, aki hasonlatos Plaroinca Don Juan festményéhez. A lovag hátulról befogja Pierrette szemét, majd elárulja, hogy ő küldte a levelet. A kacér és kegyetlen Pierrette viszont elmagyarázza, hogy milyen bután és busán szerelmes Pierrot. Mindketten kacagnak a kőművészetének és elmésségének ilyenkor van a tetőfokán. S itt a bök” kenő! E szellemi erények az oka, hogy oly kétségbeejtő világossággal tekinti át szomorít helyzetét. Ha még vagy tiz évig kiállja e balsorsot, akkor megint rámosolyoghat az elégültség, de a negyven éves »célibataire« sefiatalseöreg élete nem ér egy hajítófát, — a gondolkozása (arni Hamlet szerint éviedül tesz jóvá vagy rosszá valamit kínosnak, feszélyezőnek és nermermészetesnek látja a helyzetet, amelyben a női nemmel szemben áll. Mert hiába terem sok búzája, hasztalan csinál fenomenális üzleteken s mindegy, akár dicsérik, akár gyalázzák a könyveit, — itt csak a nőkről vau szó, és mindig Őróluk, és semmi másról ... S aki ebben a korban s ily helyzetben azt hazudna, hogy jól érzi magát, az — nem őszinte.

A paradicsomot nemcsak elveszteni, de elszalasztani, elmulasztani is lehet. S a negyvenéves, akinek nincs felesége, az is egy ilyen paradicsomot elmulasztott szegény ördög. Kicsöppent Édennek kertjéből, mielőtt benne lett volna . . . Még fiatal ahhoz, hogy teljesen rezignáljon, s már egy Idcsií öreg, hogy, ifjak módjára élhessen. Ha lelkiismeretes, már nein flörtölhet fiatal lányokkal. s még messze van attól a korszaktól, amelyben arra gondolhat, hogy — ultima ratio! — feleségül veszi a gazdasszonyát ... Ha van önismerete és becsjüete, nem próbálkozik meg azzal a kalanddal, hogy ártatlan leányt tesz a hites-SeT«: oszlopos csanv&lč lampionokkal, füzérekkel. A hátsó falon hatalmas. Íves ablakok, melyek sötétek, vakok, éjszakát jelentők. Sok sárga, piros és ibclyás fény hintázik szerte-szćjjel és még tarkábbá festi a némajáték tarka szereplőit.

Idő. Karnevál keddje. Egyébként semmi meghatározottság, minden bizonytajlan. szinte álomszerű. Lehet, hogy ez. a i Karnevál Velencében játszódik le. arcaiban az is lehetséges, hogy Nápolyban ■vagy Sevillában. Talán a XVI. századiban, talán a XlX-ben. Sehol semmi utalás. semmi táppont semmi emlékeztess időre vagy helyre vonatkozólag.

EIfő jelenés.

Vidám muzsika vibrál, csilingel, hahotázik először halkabban, majd egyre közeledőén. A függöny csak most szalad széjjel. A szín üres. A zene öblösen, kacagösar, dübörög s i egyszerre csak tarka farsangi alakok ‘törnek be jókedvtől és szertelenségjtő! kótyagosan. Egymás kezét fogják, majd szétszakadnak és gyerekesen kergetik egymást. A szin pár pillanatig üres, azután újabb álarcosok vontűnak, szaladnak, hancuroz■ nak át a szinen, némelyek egy-két \ tánclépést tesznek, aztán kibillennek, mások megállnak, csókot váltanak és eltűnnek, mint pajkos láíomáuyok. A jelmezes alakok között ott vannak a comedia deli’ arte ismert személyei, az ó olasz színpad minden emlékezetes figurája. Megjelenik többek között a pajkos, bájos ^ Colombina, a bolognai doktor, a délceg Spaviento lovag, az ármányos Brigliella, a tarka Smoreldina, sőt ott van Pulcinella is, aki durva élceket enged meg inasának.

Mikor a szín ismét megürül, Ámor surran be, az egyik oszlop mögé rejtőzik, lesbe áll. kifeszitett ijjal. Éppen az öreg, csuzos Paníalone totyog be botjára támaszkodva. Ámor elereszti iját, a nyíl elrepül s megsebzi az öreg velencei uzsorást. Szive táján meleget és tavaszt érez és mikor az üde Colúmbina belép, nagy kínnal letérdel előtte, hogy szerelmet valljon. Colombina virgoncán tovább akar szökni, de Paníalone megcsillogtatja aranyait, mire a csinos fehérszemély gondolkodóba esik,

kel az emberekkel, eladja mindenét S egy járadékbizíosiíó-intézeínek s a freníéjét egy svájci penzióban költi : el, ahol pompás az ellátás és nagy i változatosság van a mártásokban... jjVagy mégis csak megnősül, — másodrendű házasságot köt egy igénytelen, de dolgos asszonyszeméllyel, aki három hűséges jó cselédnek a gondosságával fogja őt ápolni.

Ez nem valami költői kor, de nCm is a legnehezebb kor. Egy kis beiá-I

' fással nem lesz nehéz beletörődnie abba, hogy csak múltja van s jövője már nincsen, hogy az élete komédiájának már a végét játsza s hogy az 8ő számára vége a teátrumnak . . . |S ha van egy kis esze még a régi I jó időkből, meghékül azzal, hogy 1 most másoknak áll a világ, valamint- I hogy azelőtt neki állott . . . Mcg- 1 elégszik a múltja emlékeivel, amelyek legalább is annyira pozitivek, mint a 'fiatalok reményei . , . j Az igazán hálátlan s nehéz kor —I úgy gondolom — ama negyven-negyí venöt éves férfiaké, akik még tudjnának, de nem mernek szeretni, a Akik még fölmelegszenek egy vonjzó fiatal hajadon szűzies bájától, de i megijednek e jóleső hőfoktól, mert j döbbenve veszik észre, hogy a kér- I déses üdeség a lányuk lehetne. I Akiknek a haja már őszbecsavaro; dik, de a keblükben ápolt szerelem• virágok még nem hervadtak el egé- I szén. Azok a szegény »legszebb fér|fikor«-ban levők, akik egy szeren? csétien napon egyszerre váratlanul íbelebolondulnak egy tizenhét vagy I tizennyolc éves leányzóba s ezt 'nem vallhatják he se ő neki, se sa-i4 nehéz kor

Ilia: Baedeker

Egy barátomtól, aki már negyven esztendős elmúlt és — szegény! — nőiden, a következő sorokat kaptam:

*

Kedves barátom, a Nehéz kor című színmüvet olvastam tegnap Leviaítre-tői. A hőse egy már éltes úriember, nem távol a hatvan évtől, aki nőiden maradt, s örömteíen vénségében nem talál semerre »csatlakozás«-! és őszinte vonzalmat, de maga se igen lévén képes ilyen érzületre, csak terhére van a környezetének és még inkább — magának. A darab olvasásának és szerencsétlen hőse sorsának a hatása alatt leírom alábbi észrevételeimet a nehéz korról, abban a reményben, hogy szóvá teszed azokat az újságodban.

Azt hiszem, nem Chambray urnák az életkora az igazi ágé diificile. Aki túl van az ötvenen, mint ő is, az már többé nem nehézkoru, az már rciidbehozía a számadását az élettel annak a filozófiának az alkalmazásával, amely a pályája végére ért férfinak szokott a mentsvára lenni. Az ilyen »pályavégzett« ur már nem sok gyönyörűséget vár a földi élettől. Tudniillik a nőktől, mert hiszen ők: az élei ... Az ilyen ember, ha van esze és vagyona, visszavonul a nevető — de egyelőre csak mosolygó — örökösei közé és gyönyörködik e derék népek keresztényi türelmében, amdlyel — a hagyatéki váriig Vagy nem törődik ezek-