Bácsmegyei Napló, 1923. április (24. évfolyam, 90-116. szám)
1923-04-08 / 95. szám
10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1923. április 8. sértett meg először a contessa, felháborodva rohant Napóleonhoz s ultimátumként jelentette ki előtte, hogy na a grófné nem pakkol azonnal, akkor ő pakkol: a császárné! Napóleon huszonnégy órát kért s kapott az affér rendezésére. De ily kényes ügyeket bajos ily rövid idő alatt elintézni, r- a grófné másnap is Párisban volt. S mikor Eugéna értesült erről, a minisztertanácsba sietett, ahol éppen elnökölt az ura s ott kívánta folytatni a tegnapi jelenetet. Szerencsére, a botrány nem ölíhetcít nagyobb méreteket, mert a szolgálattevő kamarásnak volt annyi esze (és bátorsága). hogy a császár utólagos jóváhagyásának a reményében Eugéniát betuszkolta egy szomszédos terembe, rázárta az ajtót s foglyul tartotta, mig az ülés tartott. A kamarásnak nem lett semmi bántódása s egyelőre a grófnénak se. A császár nem tudott oly könynyen vájni meg tőle, mint a re gclentuomo, s Castiglione grófné tovább operált az ő klasszikus kebelmutatványaivá], amelyek úgy gyönyörködtették a második császárság jóizlésü féríiait. Eugénia pedig —akinek ilyen manőverek iránt nem volt elegendő érzéke és megbocsájtó türelme — külföldre utazott, s onnan vissza se tért, amig csak (végre is a császárné győzött!) a szőke grófuét túl nem ekszpediálták a francia határon-Pár év múlva, mikor a tilalmi idő elmúlt, a grófné megint Párisban termett, de a császár rá se nézett, s arról, hogy az udvarhoz jöhessen, szó se lehetett többé. Napóleon is szerette a változatosságot, s ha olykor találkozott vele a Bois de Boulogncban, úgy tett, mint ha sohase ismerte volna. Pedig a grófné még mindig igen bájos volt, szépsége semmivel se volt kevésbbé hóditó, mint első fölléptekor, sőt voltak, akik szerint szebb volt, mint ajándékkorában. De mindegy, — az ajándékkorszak elmúlt, mint a tavalyi1 hó, s a szép aszszony uj barátok, kevésbbé felségesek, de hálásabbak után nézett. Mondják, hogy demokratikus voná. sok voltak benne, olyanok, amelyek •ritkán fordulnak elő grófoknál s hogy mindenkihez igen szives tudott lenni. Konstatálható hát, hogy ez erényei folytán Castiglione grófné valósággal királynője lett Paris Kainéliás hölgyeinek, — főleg amikor hire ment, hogy egy angol főurtól, akivel párisi életének e második korszakában ismerkedett meg, egy teljes milliót kapott, pedig az ismeretség csak néhány óráig tartott . . . . . . Amikor Párisban jártam, még éltek ott öregurak, akik élénken emlékeztek az ajándékgrófnőre. Garaniirozott és garaiitirozatlan történetkéket beszéltek róla a fiatalabbaknak s különösen sokat a szépségéről, amely igazán feledhetetlen maradt. Tizezerszámra árulták akkoriban ott a melltüket meg a kézelőgombokat az ajándékgrófné mosolygó szőke fejével és klasszikus melldombcrulatával, s egyik-másik öreg bácsi a régi gárdából még évtizedek elmúltával is áhítattal nézte e beszélő emlékeket és mélabusan sóhajtotta: »Nem, nem járt soha ehhez hasonló szépség Páris kövezetén!« A valóság az, hogy ő se nagyon koptatta ezt a kövezetei, mert telivér itaUana lévén, nem járt soha gyalogszerrel. A kocsiját azonban, meg a lovait és a kocsisát is, ösmerte a III. Napoleon vidám Párisa, és csődület támadt mindenütt, ahol megjelent a szőke csoda. S mikor az ilyen vén párisi a haligatóságnak meséi e legendás szépségű nőről, akit ajándékul kaptak, akad mindig egy-egy moralista, aki megbotránkozik. hogy ilyen ügyréteket is tudtak kontrahálni. De akadt olyau is — az amoraüsták között —. aki így szól: —- Az ilyen dolgok nem éppen erkölcsösek, de nagyou eredetiek. S az idők. amikor ezek történhettek, bolond idők voltak, de érdekesek. • És merné-e valaki mondani, hogy napjainkban nem történnek ennél kevésbbé erkölcsös üzletek? Történnek bizony, és amellett nem is érdekesek. Idegen-üldözés Németországban Üres szállodák és üres üzletek — „Ne menjetek Berlinbe /“ „Esküvőhöz nem kell rokonság“ (Berlin, április hó.) Úgy látszik', a berlini idegenforgalom utolsó óráit éli. A múlt évben még Berlin kiárusításáról beszéltek és ma, amikor sikerült kiüldözni az idegeneket, sokan nem bár.nák, ha uj fejezete kezdődne a dollár-housse-nak. Kicsit nehéz dolog a külföldieket egyszerre »terhes idegenesnek« és »jó fejősteheneknek« felfogni. A berlini magisztrátus 80 százalék adót vetett ki a lakás után az idegenekre. Nem csoda tehát, hogy a szállodák: kicsik és nagyok egyaránt, üresen íátönganak és a Leipziger- és Friedrichstrasse üzletei, hol főként külföldiek vásároltak, oly minimálisan keveset forgalmaznak, amilyenre öreg kereskedők nem emlékeznek. Hogy sokféle oka van az idegenek távozásának, az kétségtelen, ilyen ok volt például a .dollár-árfolyam zuhanása és ugyanakkor az árak folytonos emelése. De számtalan tény bizonyítja, hogy a 80 százalékos lakásadózás koporsószeg volt az idegenforgalom temetésénél. Az adó körüli vita nem egyszer veiekedésig fokozódott a szállodákban és nyomában sok idegen fogcsikorgatva, mini engesztelhetetlen ellenség hagyta el Berlint ugyanakkor, amikor a német kormánynak egyik legfőbb intenciója, hogy a külföld szimpátiáját megnyerje a maga részére a Ruhr-vidék megszállásával kapcsolatban. Mindazok előtt, akik a háború után felismerték az idegenforgalom nagy jelentőségét, örökre érthetetlen marad a német hatóságok taktikája, az idegenekkel szemben. Nem :s régen volt, amikor a hatóságok és az érdekűit körök valósággal türelmetlenül várták ag előre beígért idegenáradat megkezdődését. És amint az idegen-áradat bekövetkezett, kezdtek Németország kizsákmányolásáról beszélni, holott a valóság az, hogy az idegenek nélkül sohasem élénkült volna meg az üzleti élet, s éppen a külföldiek által hihetetlen Összegeket forgalmazod Németország ebben az időben. Érdekes, hogy Bajorországban, melynek ellenséges politikája a külfölddel szemben mindenütt köztudomású, ugyanez időben a 30 százalékos szállásadót 35, majd 20 százalékra szállították le. És ennek a politikának, mely csak jó adóalanyokat és fejősteheneket látott az idegenekben és nem veszi észre azt a fontos tényt: milyen «■VBaawMinHiiB nam asserts, nagy szerepei játszik az idegenforgalom, hogy a nemzetek újra megértsék egymást, lassan mutatkozni kezdenek a következményei. Angliában és Amerikában ez év kezdete óta széleskörű propaganda folyik, hogy elriasszák az utazókat németországi utjoktól. A francia pályaudvarokon, Calais és Páris között, nagy plakátokat ragasztottak ki. melyek a következő felhívást tartalmazzák az Európába utazó angolokhoz és amerikaiakhoz: »Ne menjetek Németországba! A németek kiszipolyoznak benneteket és dupla árakat kell Űzetnetek minilenért! Franciaországban nincsenek külön árak a külföldiek számáraU Tehát nemcsak a ruhr-vidéki megszállás az oka annak, hogy a nyugati államok polgárai nem jönnek Németországba. Mert ez vajmi keveset alterálja a dánokat és svédeket, akik azelőtt tömegesen látogatták Berlint. Még érthetetlenebb az a makacssági ahogy a német hatóságok kitartanak még ma is idegenellenes taktikájuk' mellett, ha meggondoljuk, hogy a külföldiek ma már egyáltalán nem szorulnak rá arra, hogy Németországban fürdőzzenek, utazgassanak vagi’ vásároljanak be a rájuk kedvező valuta-viszonyok miatt, Mindezekhez hozzájárul az, hogy ebben a hónapban még jobban megszigorították külföldiek számára a beutazási engedélyt, úgy hogy akik üzleti ügyben akarnak Németországba utazni, azok számára is .majdnem lehetetlen a beutazási engedélyi megszerezni. Két jellemző esetet akarok csak megemlíteni. Közismert bécsi zsokkék kértek beutazási engedélyt a közelgő németországi lóversenyekre, ahová szerződéseik szólították. És a bécsi német konzulátus azzal az) okkal utasította el őket. hogy Németországban elég zsoké van, juncs szükség tehát külföldiekre. A másik eset a következő: Egy keletporosz* országi nolgár nőül vesz egy osztrák leányt és kéri a hatóságot, hogy az esküvőre beutazási engedélyt adjon Berlinbe menyasszonya rokonainak. A hatóság pedig ezt a rövid, de velős választ adta: Az esküvőhöz kizárólag a menyasszony szükségelte.tik. Ilyen módon akarják a németek megakadályozni Németország »további kizsákmányolását«. A beteg Irta: Zsoldos László A doktor, a család régi, öreg háziorvosa, azt mondta a halvány, fiatal tanítónőnek, amikor megvizsgálta volt: — Nézze, kedves Annácska, magának bizony egy kis kezdődő tüdöcsucshurutja van. Veszély még nincs semmi, de ha elhanyagoljuk a bajt, hát lehet. Ezt pedig mindenáron el kell kerülni, ugyebár? Nos tehát, az én kúrám a következő: Élőszóm hosszabb szabadságot kér a fővárostól. A magánórázást teljesen abbahagyja. Mit? Flogy az havi húszezer korona veszteség? Mindegy, mégis le kell mondani róla, legalább egy évig. Aztán jói fog táplálkozni, sok tejet iszik, vajat, füstüitszaionnát eszik és délelőtt két órahosszat fekszik az ágyban nyitott ablaknál, meg • délután Jsét órát. Ha hűvös van, természetesen jól betakarózva. Hogy mondja, fiam? Hogy ezt nem lehet megcsinálni, mert az apának nincs rá pénze? Már pedig másként múlhatatlanul kifejlődik a baj. Jó, jó. No várjon, kicsikém. Van egy közvetítő indítványom. Magának van összeköttetése. Szerezzen magának kondíciót valami gazdag családnál erdős hegyvidéken valami kastélyban. Azt az egy vagv két mágnáscsemetét ottan játszva cltanitgathatja s amellett a kúrát is pontosan meg tudja tartani. Sok tej, vaj és ami a fő, sok pihenés a tiszta levegőn. Ha csak lehet, fenyves vidéken. Ezt csak mgg lehet csinálni, Annácska, no nem? — Meg, — felelte a bogárszemil, csinos leány. S egy hónappal később már ott üldögélt két kis eíemista tanítványa között a Sasady-kastély terraszán, pompás fenyvesek közt, egy festői hegyoldalban. A Sasady-csemeték már első nap megkedvelték a szolidan szigorú, mókára hajlós uj nevelőnőt s naphosszat körülötte lebzseltek. Kenyéradó gazdái, a szülők szinte családtagnak tekintették és Anna az első héten igazán boldognak érezte magát, hogy ilyen nagyszerű helyre került. A második héten azonban váratlanul összegabalyodott az egész. Sagadyné ugyanis, .aki már első naptól fogva figyelte a leányt, egyszer csak, amikor Anna egyedül volt a szobájában, benyitott hozzá és ezt tno&día neki: — Kedves kisasszony, mondja meg nekem őszintén, de becsületszavára őszintén, mert hiszen én anya vagyok és kis gyermekeim vannak: nincs magának a tüdejével valami baja? A kis nevelőnőnek, aki ezt a körülményt idáig gondosan eltitkolta, arcába szökött a vér. Még a füle is kipirosedott, amint lesütött szemmel suttogta: — De nagyságos asszony, kérem. a háziorvosunk mondta, hogy nein veszélyes. A ház úrnője összehúzta vékony szemöldökét — Tehát csakugyan tüdőbajos, — állapította meg fölemelt hangon. — Végtelenül csodálom, hogy ilyen körülmények közt össze tudta egyeztetni a lelkiismeretével, hogy ilyen rettentő betegségnek a csiráit becsempéssze egy kisgyermekes családba. Kisasszony, ezek után ne vegye rossz néven, kifizetek magának egy hónapot és holnap reggel a kocsi kiviszi magát a vasúthoz. Szegény kis Anna sírva fakadt. Mire fölvetette a szemét, Sasadyné már nem volt a szobában. A nevelőnő felkelt és kinyitotta a szekrényt, hogy kiszedje belőle a holmiját. Leakasztotta a fogasról a meleg felöltőjét. — Milyen nehéz, — mondta magában és egész testében reszketett, mialatt odavitte a ruhadarabot az útitáskájához. A szekrénytől a táskáig minden egyes fordulóval nehezebbek lettek az átvitt darabok a kezében sémire egész cókmókját becsomagolta, ottan, szétnyitott bőröndje előtt térdelíében összeesett. Amikor a szobalány bevitte .neki az uzsonnát, Anna ott hevert, felső testével a táskába rakott holmira borulva, eszméletlenül. A gondosan összehajtogatott ruhák tetején nyitott boríték volt s a borítékból félig kicsúszva egy fiatalember fényképe ezzel az aláírással: — Béla. Ágyba fektették s orvost hivattak hozzá a szomszéd városkából. A beteg lázban töltötte az éjszakát. Sasadyné. aki maga is sajnálta, hogy föllépésével ennyire ártott a nevelőnő egészségének, éjszakára odarendelte melléje a mindcnesleányt és este, lefekvés előtt ő maga is benyitott hozzá. — Hogy van? — kérdezte halkan a leánytól. — Félrebeszél, — susogta vissza emez. Annának magas láza volt és égő tüzrózsákkal az arcán álmatlanul forgolódott ágyában. Képek rajzottak fel emlékezetében, egy kis udvar, egy kerb ahol ők ketten álltak a rájuk hulló orgonaillatban. Csókok, ó, régi, drága ölelések és tervek á jövőre, amely szent és titokzatos titokként feküdt előttük — Béla!... — sikoltott fel rémült fájdalommal. Sasadyné figyelőn állt meg egy percig. Anna, ajkán pici vérfollíal, lehunyt szemmel, rózsásan feküdt a hófehér vánkoson és minden szót tagolva, alig hallhatóan suttogott: —- . . . igen, a fenyves . . . Meg. gyógyított . . . Béla, ugy-e, szép í menyasszonyi ruhám? Sasadyné félrefordult. — Csakugyan félrebeszé!, — mormolta csöndesen és lábtijjhegyea kiment a szobából.
