Bácsmegyei Napló, 1923. április (24. évfolyam, 90-116. szám)
1923-04-08 / 95. szám
1923. április 8. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal A grófné, akit elajándékoztak Irta: Baedeker A história, mikor intimitásokat örökít meg, sokkal mulatságosabb, mint ha állami akciókról beszél. Az a nagy kaland is. amelynek «eve: Franciaország a másod'k császárság alatt, tele van apró intimitásokkal. S ezek érdekesebbek II1. Napoleon sok politikai kísérleténél ys akárhány diplomáciai sakkozásánál. Igazi operett-császár volt ez, aki láthatatlanul viselte a csörgősapkáját és-tudtán kívül mulattatta — bár elég gyakran nyugtalanította is -- Európát, ő volt az. aki bele- Kiáltván egy hires’visszhangba a felsége nevét, azt a szót kapta feleletül: génié, — mivelhogy Eugénienek hívták a császárnét. Maga az uralkodó, a környezete és a bonaf)artista sajtó legalább igy terjesztették az ö Felségére oly hízelgő reklámot, amely szerint végre megint lángeszű 'ember ül Franciaország trónján, mi? egy brüsszeli újság nem minden malicia nélkül azt állította, hogy az eklió korántsem adott ily hízelgő feleletet. Ez utóbbi hírforrás szerint Napoleon szózatára éne-1 rikkantott vissza a pártokon és minden talpnyaláson fölül álló, teljesen elfogulatlan visszhang, mivelhogy a császár akkori szeretőjének Marianne volt a neve. Az Isten tudja, meg Klió, hogy a két variáns közül melyik felel meg a történeti igazságnak, de jellemző mind a kettő. Mert a különös ember gefiiális is volt meg szamár is veit, tikit valaki oly találóan nevezett el »félreismert teheíségielenség«-nek. Geríiáiis volt, amikor a koronáját olyan ügyesen megszerezte és szamár volt, hogy azt oly butául elvesztette . . . Mint minden parvenu, nagy kedvelőié volt az asszonynépnek s barátjával: Viktor Emánuellel, abban versenyezett, hogy szerelem dolgában kettejük közűi ki tud magasabb rekordot elérni- A versenyben* úgy látszik, a re gatantaomo győzött, mert neki módjában volt a fölöslegéből juttatni Valamit a franciák császárjának. Vittorio Emanue!e-t igazi nőrajongónak festik a kortársai. Asszonyok dolgában úgyszólván gyűjtő volt, de csak afféle másodrendű amatőr, aki nagyobb súlyt vet a mennyiségre, mint a minőségre. Mindig volt nála raktáron egy pár őrgrófné, de néhány kisebb fajsúlyú hölgyike is, mert Carlo Alberto íia nem volt válogatós. Épp oly kevéssé kényeskedétt női dolgokban, mint a kifejezéseiben, amelyek ugyancsak erdei Illatnak, sőt olykor — valljuk be egyenesen istállószaguak voltak. A hang, amelyen beszélt, nem pászojt mindig bele Európa nóbelkoncerijébe s a társalgása élénken emlékeztetett a vadászcsizmáira, amelyeket az etikettnek fittyet hányó felség a szalóncipŐknél jobban szeretett és szívesebben hordott. O bizony nem beszélt szonettekben s maga dicsekedett vele, hogy a birodalmának — amely persze akkor még kicsiny volt — őaprimo porco-ja. (Az első disznója.) Asszonyokkal szemben es szerelem dolgában is úgy volt mint a kifejezésével: nem válogatott bennük. Könnyen akadt bele akárkibe, s könnyen is vált meg bárkitől Az ilyen frigykötéseknél és hasonló likvidálásoknál nem érzett semmi leikimardosást. sőt még egy kis gene-t se. — az Ötvenes években és még azontúl is tucatszámra privatizáltak a Pón túli országban olyan szőke, barna és vörös hölgyek, akiket hoszszabb-rövidebb ideig tüntetett ki az érdeklődésével Vittorio Emanuele. Aki ilyen kedélyesen fogja föl ezt az intim kérdést az persze megengedhette magának azt tréfát, amelyről itt szó lesz. A históriának vannak ilyen apró viccei néha, A piemonti király 1855- ben a francia császárnak egy olasz grófnét küldött prezentbe, gondolván. hogy apró ajándékok szilárdítják meg a barátságot, a re gaiantaomo nak pedig a készülő olasz egység érdekében nagy szüksége volt az akkoriban hatalmának a tetőpontján trónoló III. Napoleon jóindulatára... Uralkodók, megszokhattuk, igen értékes emléktárgyakkal szoktak eigyrn ásnak kedveskedni, de hogy egyik a másiknak- eleven grófnőt küldjön, az még Franciországban és Parisban —- a nők és a grófnők .paradicsomában — is nem csekély feltűnést keltett. És méltán, — mert a hőig:/, aki ezen a szokatlan utón került Tormo-ból a Tuitériúkba, nem volt valami leyitézlett, fortynyadt, politikai intrika-grófné. hanem egy. bájos, tizenháronipróbás, szép domborúságokkal ékes szerelmi grófné, hiteles fényelzésü, rózsaszínű mint a fiatalság maga, s szoborszerü mintha Canova faragta volna ihletíségének egy nagyon szerencsés órájában, egy ohranban, amelyben az első Napoleon szépséges húgát, a vénusztestü Borghese Paula hercegnőt alkotta márványba. Az ajándékgrófné szőke volt, s igy éppen ellentéte a szintén szép. divatot parancsoló és ízlést kormányozó Eugéniának, akit még a krinoün se tudott elcsúfítani. De elhomályosította az olasz contessa, akinél tökéletesebb asszonyi formákat a^ euró* pa galleriák Vénusz-szobrai közt is hiába keresnél. Igazán, nagyon csinos ajándék volt ez s Napoleon nem tekinthette másnak, mint a legnagyobb áldozatnak, amelyet férfi férfiért, barát a barátjáért hozhat A császár meg volt hatva... ö szegény magáról ítélt, — ő ahogy birtokba vette a grófnét. dehogy tudta volna azt továbbajándékozni! A regalantuomo egészen más természet volt, — neki az erdei nimfák, a mezei mezítlábas lányok annyit értek mint a várkastélybeíi disznók s Castigíione grófnét épp olyan könnyen adta tovább mint akármelyik nőstényt az előbbi fajtából. Napoleon, aki inyesebb jellem volt s külömbséget tudott tenni a parasztkonyha meg a Blgnon étlapja közt, szívesen vette a finom falatot, és sajátkezű bizalmas levélben (amely egy aukción hatezer frankért keit el) köszönte meg a kollegád figyelmét. De hát — timeo Da iaos at dona teroutes! — az ajándékká! egv k:s teher is járt; ahogv mondani szokták, nem volt az fenékig tejfel, — ráadásul el SÍRKŐ ERVIN: keliett fogadni a becses emléktárgy férjét is: Castiglione gróf urat. A ravaszdi király igen ügyes formába tudta önteni a szokatlan előzékenységét. Még uralkodók se tehetik azt, hogy postán vagy vaston — ingyen és bérmentve, vámmentesen és ajánlva — asszonyokat szállítsanak egymásnak ajándékul. Mit irt volna egy ily küldeményről a már akkor is huncut Figaro! Viktor Emanuel »hivatalosan« Castiglione grófot küldötte Parisba, természetesen diplomáciai megbízással, a grófnéra vonatkozó megállapodás a két uralkodó közt még csak »félhivatalos« se volt, hanem egészen magánügy, amelynek az okmányai talán valahol mint »frivol akták« még előkerülhetnek a legtitkosabb levéltár valamelyik legtitkosabb fiókjából. A grófné tehát csak entourage-ban volt, csak »kísérte« az urát az ő diplomáciai missiójában, de segi a császár sem a grófné nem voltak eléggé diszkrétek, s rövid idő múlva egész Paris — tehát az egész világ — tudta, hogy áruit itt játszanak, az eg;/ Offenbachiáda, hogy a főszemély itt a szép szőke asszony, akinek a kíséretében kullog az udvarnál Castiglione gróf ur Bárhogy volt, a megbízásnak nemsokára látszott az üdvös eredménye. Nemcsak a császár meg a grófné között szilárdult meg a barátság. de a két ország közt is. s a nemes gróf öntelt mosollyal járkált Párisban, — a jó ember azt hitte, hogy az ő ügyessége erősítette meg a kapcsokat a két latinfaju nemzet között... Ez a Castiglione — nem hiába származott Firenzéből — igazi Boccaccio-figura volt. Azt hitte, missíója van ül. Napoleon udvaránál, s nem is sejtette, hogy ő csak egy podgyász-darab a szőke asszony sok bőrösládája közt. A boulevard-okon félhangosan tárgyalták, s a kávéházakban összenevetve emlegették, hogy conte.csvk tartozéka az értékes ajándéknak. — egész Páris csak egy darab papírosnak nézte a diplomát. amelybe az értéktárgyat göngyölték. — csak önmaga hitt a küldetésében. Igazi dekameron-íérj lévén, abban se kételkedeett, hogy a fejedelmi fényűzést, amelyet a felesége az Avenne de Montaigne-on kibérelt pompás palotában kifejtett, a házasági pénzéből födözte az aszszony. Egykorú chroniquens-ök évi 3—4 millióra becsülték ezt a lukszust (most 12—15 millió franknak felel meg), mely a második császárság divathölgveit, és elsősorban a császárnét, kétségbeejtette, de az ékszerészeknek, a csipkegyárosoknak s a divatözietek tulajdonosainak nagyon tetszett. Fehér ráró lovam Fehér ráró lovam útunk hova hajló ? Három nyár virága hervadt már irtunkra s félek, táltos szájad egyszer majd csak mondja: közel már az otthon. S nyit mennyei ajtó. Félig kidöglötten hideg földre dőlni, alig elpihenve megint kergettetni, százszor ebrudaltan szállást könyörögni, gonosz ellen elől sokszor veszni, kelni s mégis jó volt, mert nézett a szemed s rettegve szabad volt szép nyakad ölelni. Édes fehér ráróm megszerettem érted más vándorok arcút, tél havát, ősz napját, erőtlen szivemnek kiróttad a sarcát s mert ha meg leestem, mellém esett térded. Félek ajtód nyílik, félek haza érni, arany istállóba hol téged bevisznek, hol arany jászolban meg is megteritnek. Félek édes ráróm fel az égre nézni. Eugénia eléggé volt divathölgy« hagy őt is elkerítse a szép jövevénS arab mesébe illő fényűzése, — és sokkal gyakorlatibb észjárású, sem* hogy ne bántotta volna az & keile-* mctlen tudat, hogy az ő milliói ad-* ják meg ennek a pazarlásnak az árát Vittorio Emánuele küldeménye } amint majd látjuk, a DanacK. aján■ dekává lett. amely sok áldozatba I került a megajándékozottnak, nem-, I csak költségbe. i Az ajándékgrófné valószínűleg na* I gyón boldoggá tette a császárt az f említett nyájas palotában a Montat igne-ról elnevezett utcán, meg Pasf sy-ban, ahol a nyarat szokta volt í tölteni az olasz vendég, de keserü- i séget Is okozott eleget neki, A csá- 5 szárnék némely tekintetben nem küij lönbek a nyárspolgárok feleségeinél s Eugénia asszony féltékeny volt I mint egy keszíyüsné. I Az igaz, hogy a grófné nagyon is ? erős eszközökkel dolgozott. Amit \ Horae de Vied-Castel írja a n.emo- I árjaiban, ennek a hölgynek valami I különös, egészen uj metódusa volt,: amellyel deko'tálni tudta magát. Ha j másvalaki utánozta volna ezt a mód- i szert, kidobták volna minden tisztességes uriház szalónjából, vagy — be se engedték volna oda. De neki f jól állott ez, az egyéniséghez illett, l nagyon merész is volt. szinte a I szemtelenségnek határán, de mert ' még a határán volt, s mert olyan ártatlan arcot csinált hozzá, mint ha nyakig lett volna begombolva, és mert '.nagyon szép volt — az aszjj szony is.* a de coiletage is — eltür: ték, bár Eugénia úrnő néhány dé• partement-t szívesen adott volna azš ért a jogért, hogy kidobássá ... Még abban a társaságban is, amelynek i jelszava Arséne Houssaye szerint az volt: Vetkezzünk le és menjünk a ; bá ba, még abban a bizonyára nem valami szerfölött prűd társaságban - is feltűnést, sőt megbotránkozást «keltett az a sajátos divat amellyel ? az ajándék-grófné — öltözködött, í különösen a Phiidias vésőjére emlé? keztető mellnek szivalaku kivágását I mondták fenomenálisnak azok, kiket I jó végzetük estélyeken vagy ebéde‘ ken a bűvös szőke boszorkány kö- I' zelébe hozott. j Ebből a kivágásból magából pazarul lehetne megélni, — mondta Na- I poleon egyik minisztere, akinek ta- I ián egész vagyona nem ért annyit jj mint a Costigíione grófné nyakát ' körülfonó gyöngyfüzér Memoár- i írónk szerint pedig: »A grófné az i Aszpáziák közül való kurtizán; büsz- I ke a szépségére s csak annyira ta{karja azt el, hogy még bebocsássák í a szalónókba«. Ugyanő folytatja* I »Nem láttam soha csábítóbb terem!tést, perfekíebb szépséget, gyönyörű szemek, finom orr, piciny száj, bámulatos haj; a kebel és a vállak I elragadök; a karok és a kezek a légii tökéletesebb vonaluak. Társalgása félénk és könnyed; meghallgat rrün- I den sikamlósságot, és éppen nem ! prűd«. Ilyen volt az ajándék-grófné. Tegyünk még hozzá, hogy nyájas, előzékeny és lekötelező mindenkihez, impertinens csak a császárnéval szemben. Csoda-e aztán, hogy egy szép napon megszakadt Eugénia türelmének amúgy is elég fonala s a grófné magaviseletén megboíránkozva azt követelte Napóleontól. hogy ajándékozza tovább az olasz dámát vagy küldje egysze*« rüen vissza annak, aki adta? Nagy eset, igazándi cause célébró. volt ez akkor. Egy alkalommal a császárné a Tuilériák valamelyik termébe lépvén, az ott tartózkodó udvari hölgyek mindannyian fölemelkedtek a helyükről s tiszteletteljesen meghajoltak a hazájuk császárnéja és a dívái királynője előtt. Csak Castiglione grófné maradt ülve s észre se iát- I szott venni a felséges asszonyt, akiinek megjelenését pedig jókora seílyemsuhogás szokta észrevehetővé tenni. A császárné, akit nem most
