Bácsmegyei Napló, 1923. április (24. évfolyam, 90-116. szám)
1923-04-29 / 115. szám
1923, április 29. 8ÁCSMEGYE! NAPLÓ 11. oldal íves valamiben, amit a franciák »je (háromrészes, azaz szoknya-áerékkabát) kosztümök mellé bevonult a délutáni redingot kabát, viszont, a női nem elíérfiasodásától tartókat megnyugtathatjuk: a stilruhák bi~ dermeierje mellett egyre inkább szót hér és kap a second empire, a második császárság korának szép nőies vonala, És mert nem szabad megfeledkeznünk a divat komplikált szövedékének egyik legfontosabb és úgy látszik, fejlődésképes faktoráról, az egyiptomiról sem, a szorosan test köré csavarodó múmia-leplek uj és tagadhatatlanul praktikus befejezést nyertek: egy széles volánt — azaz fodrot — a szoknya alján. A fáraók kincseskamrájának falain ugyanis dicsőséges életüknek minden apró mozzanatáról megemlékeztek, egyetlenegy részletkérdési ől feledkeztek meg. Arról, liogy hogyan lehet ezekben a szoros leplekben járni? Ezt a mulasztást oldja meg most a párisi utódok nagyon eredeti — csak középeurópai szemünk számára bizony még kissé idegen — ötlete, a volán. A másik párisi ötlethez pedig már a keresztény világból merített anyagot 1923 divatfantáziája: a legújabb elefántcsont- és ecail-naperíiyőnyelek templomtornyokat ábrázolnak és a nagyobb hasonlatosság kedvéért ára van beágyazva a csúcsúkra. EK Karinthy Frigyes: Nevető dekamerőn. A cím nevetést ígér, a címlapról nevető grimaszok torzulnak felénk, mégis ezen a könyvön, ezen a száz humoreszken nem nagyon sokat fogunk nevetni. A humoreszkek javarészét már ismerjük, szétszórva olvastuk őket lapokban, régebbi Karinthy könyvekben, de ez az ismerőssé^ nsa oka még a mosoly elmaradásának. Az ok Karinthy humorában van. abban a mély, nagyszerű és kegyetlen humorában, mely nem sokáig mulaítat-és hamar elszomorít. Bergson írja a nevetésről szóló tanulmányában, hogy a vidámság fehér, könnyű hab. mely a változások hullámain hintázik. De mikor tenyerünkbe vesszük ezt a pezsegő, pattogó vidámságot és ajkunkhoz érintjük, csodálkozva veszessük észre, hogy keserűbb még mint a hulláin- mely partra hozta. Ezt mondhatjuk Karinthy humoráról^ is. Mennyire más ez. mint a mikszátos anekdótázás. Heltai Jenő érzelgős derűje. Herczeg Ferenc feszes gyurkovicshumora. MarkTrvein ártatlan élcelődése, vagy a szelid. szemüveges és szellemesnek nem igen mondható germán humoristák mulattatása. Karinthy boncol, széjjelszedi a lelket, az uralkodó gondolatot, mint kis gyerek a íátékbábut. Kitűnik, hogy ostoba fürészpor van a bábuban s ez a csalódás egy ideig nagyon mulatságos. De aztán mégis csak elkomorodunk: hát ez az egész, ez volt a csodásán csinos bábu, a játékszoba fejedelme? Kegyetlen ez a humor, de uj. eredeti és mélységes. Nem a gúny keseríti, nem a szarkazmus sózza, hanem a megkapó lélekismerés teszi fiisze réssé és értékessé. Teljesen személytelen ez a humor, sohasem kicsinyeskedő és élclapszerii. tiszta, szimbolikus fogalmak felé törekszik, akárcsak Moliére. amikor a ^ fösvényről, a tudós nőkről, a képzelt betegről ir vígjátékot. Karinthynak is az ideges ur. a felelős ^ ember, a gazdag ember, a gőgicsélő nő. az elfogult apa a tárgya és modelje. Ez a jellem komikum, a szimbolikus komikum felé indulás néha misztikus, metafizikus, talajra csalja az írót. írása teljesen elveszti a numoreszk groteszk köntösét. Inkább komoly, bíboros és bölcselmi, szinte nieíschei lepleket ölt magára, melyben tételek, hitek és megállapítások rejtőznek. (Minden máskép van. A kályha mindenkihez meleg. A mező. Hinta. A zöld barackok. A hóember). Kedveli a fonák beállításokat, a bizarr látószögeket, ahonnan hamarább látjuk torznak, csempének sutának az embereket és az eseményeket. mint a tér és Idő megszokott laposságában. Karinthy nem csak beállít és megfigyel, hanem még a legiurább. a legmulattatóbb beállításnál is taglal, boncol, elemez, célt keres, ahol majd meddőén, pucéran otthagyja a felnyitott lelket. Mulatunk rajta, hogy semmi sincs benne. *A nevetés oly várástó! származik, melynek hirtelen semmivé válik a kimenetele« — mondja Kant. Mi is nevetünk ezeken az üresen elpattanó buborékokon, az emberek, a jellemek. a mafla események cifra nagyhanguságán és kongó ürességén, de ne feledjük a bergsoni hasonlatot: ez a nevetés vidáman sistergő, pukkadozó tengerhab. ineiy fanyarul, keserűen összehúzza a szánkat, ha komolyan megizieijük. Ez a hasonlat illik legjobban és iegőszintébben Karinthy mély- értékes, eredeti humorához. Szenteleky Kornél. Viktor Marguerittc: La garconne. Akik Marguerittc körül lezajlott irodalmi botránnyal kapcsolatos reklámsiker alapján holmi pornográt-izü történetet keresnek Lerbier kisaszszony legényéletében, nagyon csalódni fognak, ha ezt a könyvet végigolvassák. Nem találnak benne semmi olyan szerelmi pikantériát* mint amilyet általában várnak tőle. Még csak a sexuális vandalizmusnak azzal a speciálisan párisi fajtájával sem kerülnek össze, amelyet Pierre Louys és egyéb francia Írók tárgyalnak le könyveikben. La garconne ebben a tekintetben föltétlenül hiányos lesz nekik, bár Margueritte Lerbier kisasszony életét meglehetős őszinteséggel és nyíltsággal vezeti a háború alatt és a háború után korrupcióban elmélyült Paris talaján. De ami történik a romlott francia élet közepén a könyv főszereplőjével: Lerbier kisasszonnyal, csak mellékesen vonatkozik a szerelemre, arra a feldúlt, erkölcsi védelem hiján levő szerelemre. amely sajátságos intenzitással parázslik a francia fővárosban. A könyv nem is azért íródott, hogy az 1914—1922 közti párisi romlottságot bemutassa. Margueritte komoly és lelkiismertes író, akit nem elégítenek ki azok a szempontok, amelyek a sikerre építik az irodalom épületét. Neki az irodalom célmutatás, az élet megértése: embernevelés. A háború felszántotta Franciaországban is az élet vetését, legázolt tradíciókat, leleplezett hazugságokat és gyökeresen megváltoztatta az emberi sorsokat, amelyek uj körülmények hatása alatt uj vágányokra szaladtak. Margueritte ennek a változásnak történetét pszihológiai eseményeit, konfliktusait és szerelmeit írja le Lerbier kisasszony históriájában. Es ezzel együtt a francia plutokrácia_mélységes szakadékaira világit rá, amelyekben veszik, pusztul a francia paraszt, a francia öröm és a francia asszony. Lerbier kisasszony sorsában egy uj francia nemzedék előretörését adja a könyv, egy uj nemzedékét, amely a polgári atmoszféra alól kíván szabadulni, hogy tisztább, becsületesebb, emberibb életre találjon. ........... (A.) Egyéni © B © Tanár ur kérem .. . A tanár ur, akiről itt néhány egyszerű, szomorkás sző esik, hat esztendővel ezelőtt magyarázta nekünk Szegeden a IV-ik bében a történelmet minden szerdán és szombaton délelőtt tíztől tizenegyig. Dühös szorgalommal magoltuk az ókort, az újkort, a föniciaikat, a görögöket és precízen hadartuk le a szörnyen komplikált évszámokat. (Őszintén szólva nem a legkellemesebb idők voltak ezek, sőt a legborzalmasabb emlékeim fűződnek a szegedi gimnáziumhoz. az algebra-órák rémségei néha még most is kisértenek álmaimban. A tanárjaimmal állandóan hadilábon álltam, csupán a történelemtanár rokonszenves profilja maradt nekem szimpatikus emlék a diákévek gyönyörűségeiből. Épen ezért nem visszasirása ez a kis irás a régi drukkos, tanáros, szekundás éveknek, inkább olyan exhumálásféle, kegyes halottidézés, amikor még a legkitartóbb haragos is megbocsát ártalmatlan kínzóinak). A tanár urnák elegáns kék zakója volt, vasár- és ünnepnapokon és iskolai ünnepélyek alkalmával pedig fekete ferenejóskában szálíásodott mereven a tornaterem katedrája előtt. A tanár ur kartársai feletti fölényének egyik titka abban rejlett, hogy ismerte a gyerekiélek rejtett rugóit (azt a láthatatlan harmóniumot, amit a zárkózott diák lelkében egy-egy tanár csak ritkán tudott megcsenditeni) és rnesterkézzel, zseniálisan játszott rajta. Nagyobb tekintélye volt előttünk, mint például Cserzy Mihálynak, a szegedi borbély-irónak, ami pedig nagy szó, mert ebben az időben divatba jött a népszerű idomok-hoz autogrammért járni és kitüntetésnek vettük, ha némelyikünkkel szóba ereszkedett hajnyirás közben. Egyszer tavasszal, akkor is április lehetett, hármunkat, Zentnert, a Donáíot és engem magával vitt a Tiszapartra. A folyón mint apró lusta vizibogarak csónakok és lomha vontatóhajok úsztak lefelé, a nap elöntötte őket arannyal, megglóriásodtak, az ég, a viz kékbe játszott, nagycsend fojtogatta a vidéket és körül hosszú Ívben mini elátkozott, kövémeredt gránátosok sorakoztak a tömör gátak bástyaszerüen faragott kereköblü feljárói. Mi három kurtanadrágos, elevenkedők suta zavarral kullogtunk a tanár ur mögött. A tanár ur szeme réveteg lett, fáradt tekintetete ellágyult és lassan alvajárósan beszélni kezdett hozzánk. A tanár urban szunyadó keserűség, ötlet, mint hatalmas, káprázatos vízesés zuhogott reánk és mi meghatódott elfogultsággal a. váratlan kinyilatkozástól bámultunk feketén égő szemeibe. Sokat, érdekesen beszélt a tanár ur, de én csak folyton gömbölyű, dushaju fejét szemléltem és azon töprengtem, vájjon hová is préselődött össze, hol raktározta fel ezt a kétségbeejtően sok tudást, amivel minket nevelt és oktatott. A tanár ur antimilitarista volt, elítélte a háborút, mesélt a forradalmakról, a tudás, a kultúra fensőbbséges erejére!, a nemzetközi pacifisták ligájáról, büszke példákat idézett, Napóleont utálta, olyan meggyőző szuggesztióval érvelt, mint a legrutinosabb akadémikus és szerelmes optimizmussal a békét prédikálta. A kis Donát borzasztóan unatkozott, folyton a tanár ur mulatságosan imbolygó arcát nézte a vizen, ahogy a gyűrűző hullámokon, mint mókás görbe tükör előtt groteszk figurává torzult és einevetíe magát. A történelemtanár ur ekkor csattanós pofonokat adott a szerencsétlen Donátnak és felháborodottan űzte el körünkből. Ebben a félévben a Donát elvágódott történelemből, — pedig kétségbeesetten biflázott reggeltől estéiig és már kivülrcl tudta Dél- Amerika összes fő- és mellékfolyóit . . . Te jó Isten milyen csúnya grimaszokat mázolt azóta az arcokra az idő! Ki mer ma még a béke elé harangozni örömmel ? Mindenki a nyomorúságról és az elviselhetetlen életről panaszkodik és az ember, akár őse hajdan, a majomember, szikláról sziklára, örvény és meredek felet!., bolond, deliriumos kötéltáncosként, keserves bakugrásokkal tántorog a felismerés keskeny szál padlóján. A tanár úrral hat év után a minap akadtam össze az utcán. A tanár ur nern ismert fel és én is csak hosszas vizsgálódás után mer- < íem megszólítani. Az arca beesett, sápadt volt mintha puderozná magát, teste meggörnyedt, csak a szemei parázslottak még a régi meleg szomorúsággal. Nekem a torkomba szökött az elmúlt esztendők minden szentimentalizmusa, roppantul megörültem a tanár urnák, szerettem volna megkérdezni, hogy mi is történt hát odaát azóta, kik érettségiztek, buktak e sokan, ki most az igazgató és még sok mindent, de a tanár urnák sietős volt a dolga, csak immel-ámmal válaszolt és az útlevél hivatal iránt érdeklődött. A tanár ur gondosan kalkulált, összehasonlította az itteni árakat az otthoniakká!, szemöldökét felhúzva jegyezgetetl noteszába (öreg, kopott notesz, az első oldalakon talán még ott ágaskodnak a régi szekundák.) Az újságosnál kiirta a legújabb zürichi kurzust, a mozi előtt két kiflit vásárolt és fontoskodva olcsó kis kocsmát kérdezett, ahol megebédelhetne. Szaporán lépegetett mellettem és egy steptáncos lendületes gesztusával magyarázott, amíg a vendéglő közelébe nein értünk. 1 Amig kalauzoltam a hepehupás Iuccákon által hirtelen eszembe villant egy finom Baudealire vers a kétlelkű emberről, aki lehámozta magáról az első énjét, mint kigyó vedléskor, eldobta vívódásait, amik igazak voltak, mint drágagyöngy és talmi színes üvegcsörgpket aggatott magára. Aztán a tanár ur megrázta a kezemet és elloholt. Furcsa, nyűtt kifordított zakójának két vége mint haldokló, lőtt madár véres szárnya vadul verdesve lebegett utána ... (T.) Nadányi Zoltán: Kergetősdi Nimfát űzött az ifjú, a hajsza vad és csodás. Szép fiirteik lobogtak és lábaik agy dobogtak, mint a sebes szívdobogás. Már ezredszer kanyargóit elébük a keskeny ér. a nimfa frissen illant, űzője a vízbe pillant és látja, hogy haja fehér. Mert rég indult a hajsza, sok éve, sok éve múlt Leült az agg a parton és rálobogott az alkony és ősz haja vörösbe nyúlt.
