Bácsmegyei Napló, 1923. február (24. évfolyam, 31-48. szám)

1923-02-04 / 34. szám

10. oldal-BACSMEGYEI NAPLÓ

Imádkozol három miatyánkot, három üdvözlégyét, a kőnket pedig visszahozod, ámen, — mondja a penitenciát.

Imliol megy ni, Lauka Guszti bácsi, akit koszorús költőnek titulálnak ünnepi alkalmakkor, bár valamennyi ezüst koszorúját rég zálogba rakta, nyomban a bizonytalan terminusokban elérkező, de mindig kerek számot jelentő jubileumok után. Most hordta szét az újságokat, amikre ő veszi föl január elsején az előfizetést egész évre. Megvásárolni aztán példányonkint szokta. Rósa Ignác füszerüzletében telepedik meg, elozsonnál egy forintot is — közben csevegnek. Náci bácsi a város icgszomorubb embere, ídőnkint »Gondolatok«-at közöl tollából a Képes Családi Lapok. Laura bírálja most felül azokat, szívesen is helyesel, főleg ha valami ritka delikaíeszt talált a szegény.

Morvay u.yozu legalább húsz esztendeje elveszett az életemből, nem értem a verseit, annál jobban érdekel Tószegi Endre. Joggyakornok vagy jegyző a törvényieken, de sosem járhatok az uccán anélkül, hogy ne találkozzam vele. Az lesz gyermekeiméin benyomása, hogy ez a pálya szoros összefüggésben ál! a sétával. Bizonyára a bűnösöket lesi, aztán jelentést tesz róluk. Pesti lap is közli a verseit, igazi tehetség, — Istenem, hol van, mi lett belőle.

Seregestül tódulnak felém a torontáli regénytémák; ahogy haladok az időben, eg'"'* többet értek meg, ipmpa szürkeségek olvadnak színekké. Néhány szépség elmosódhatlamil Vésődött a kis gyermek leikébe, például a Pdi7/y-lár>vok, akikből Steinbachné és Raratturné lesz később, a (tüneményes Bobor - kisasszonyok, aztán a Popovics-Péczi-hölgyek ragyogása épp olyan örökök, mint ahogy nem lehet elfelejteni egy régi téli fametszetet. Havas alkonyatbán nyitva a kaíholikus templom ajtaja, egy filigrán babát kisér egy gyönyörű szál ember: Bottka Bélának van az esküvője.

Rónay Jenő százesztendős vadászkalapjával a fején igyekszik a cukrászda felé, szegény Weisz Izido^-ak (el ne feledjük: a Ferenc József-rend lovagja), alig van haszna az üzletéből, egyre Rónayt lesi

1923. február 4.

s messziről szalad eléje:'

— Szervusz, kedves Jenő barátom!

Streitmann Antal a torontáli szőnyegeknek csinál nemzetközi propagandát s festőmüvészi sikerekről álmodozik, de minden álmát eltemeti a mindennapi megélhetés gondja. Mikor észreveszi, hogy sem kedvem, sem tehetségem a rajzhoz, óra alatt

— mig a többiek munkában vannak

— elvisz az utolsó pádhoz és ott mesél a firenceiek művészetéről,

Róma kultúrájáról, mondja:

Közben azt

— Erigy, fiam, rendezi ezt a váltómat. Ot forintot törlesztek.

A bankban pedig megszólal a bicegő, elpusztithatlan kedvű Rolveth igazgató:

— A tanár ur nyilván bugyeüárisra hágott.

Kézdi-Kovács László már bátrabb, nem fél úgy az élettől. Otthagyja a vármegye árvapénztárát s nekivág Budapestnek. Valamikor csak el kell kezdeni. Aztán fölfedez egy nyírfaerdőt s azt aknázza ki. (Ugyanazokat a fákat a valóságban ha annyiszor adták volna el, micsoda uzsora!)

Irta:

A csajkások

Conda László hajóskapitány

Legutóbb a Bácsmegyei Naplóban cikket olvastam a csajkási magyarokról Azt hiszem, a lap olvasói között sokan lesznek, akiket érdekel, ho^v tulajdonképpen kik és mik azok a csajkások, honnan ered elnevezésük és kik voltak elődeik. Szolgálatot vélek tehát a lap olvasóinak tenni, ha e kérdéseket történelmi alapon megvilágítom, ij A csajkások, vagy amint őket erejdetileg nevezték: »sajkások«, királyi hajósnép voltak, kik nevüket a sajka nevű dunai hadihajóktól kapták. A sajka elnevezést a dunai hadihajókra történészeink s igy . különösen Istvánfi állítása szerint a törökök S alkalmazták. Állítólag ők azokat a jj dunai hadihajókat, melyeket azelőtt naszádoknak hívtak, nevezték el }sajká-nak. Istvánfi Ferdinand király < 1566. évi hajóhadáról ugyanis a köj vetkezőket írja: »Ciassis e duodecim birennibus a partéé Ferdinando I relictis, quibus fere piratae in mari jveloeitatis ae agilitatis causa utun; túr, ac celocibus quas nos Nasadas, turcae Saicas vocaul, XXX constabat . . .« — A XVI. század végén már a magyarok is sajkának nevezik ä dunai hadihajókat, amint az Esztergom 1594-iki ostromának leírásánál olvashatjuk: »Ad'^ant bircmes quoque et supra has 25 navigia eiusdem formáé, séd paulo minora, quae nostri \ Nasadas aut Saicas vocant.« — 1 Ugyanez időből van egy verses história »az Béla királyról és az Bankó leányáról való 1570. évi szép históvei végződött, aki olyan legfelsőbb kéziratot eszközölt ki az uralkodótól, amely fényes elégtételt szolgáltatott a megbántott magyar közvéleménynek.

Ezf az esetet, amely különben a históriáé, csak azért elevenitettem itt föl, hogy lássák, mily kevéssé lehetett az befolyással a Vajdakötetek kelendőségére. Nem emlékszem, hogy egyetlen ember azért maradt volna közömbös ez irodalmi mozgalommal szemben, mert a Janszky-affér foglalkoztatta a kedélyeket, sőt úgy tudom, hogy maga Tisza Kálmán, akit talán az egész országban legjobban érdekelt az eset, szintén az előfizetők közt volt. Mikszáth legalább, aki szintén tagja volt a bizottságnak, megígérte, hogy hozza az »öreg«-et, Magyarország nagyurát.

Ugyanez az akkord még egyszer fölcsendül a Vajda korrespondenciájában. Pár héttel később (pontos időmeghatározással nem szolgálhatok, mert V. sohase keltezte a leveleit) így ir:

A mai lapok közölték újból a felhívást. Két hét múlva meglátjuk. mi lesz? Kétségkívül az időpont rosszul volt választva, ■_ De meg a fagy. utánna a hőség is njegiiesztette a gazdákat, végre pedig Janszky s a bajor tragédia fordította félre a figyelmet. Lehet azonban, hogy még íölpezsdül az érdeklődés.

JVlegitlt a fagy s utánna a hőség, inból. Janszky s hozzá még a bajor tragédia! "II. Lajos, akit elmebeteg sége miatt az uralkodástól eltiltottak, a stainbejgi tóba ölte masát .és

ria«, melyben Bankó leánya a király elől tréfálkozva menekül s a király üldözőbe veszi:

»Utána, utána, vitézek! utána!

Nagy szép folyó sajkán sietnek utána.«

A sajka elnevezést ezeknél előbb seholsem találjuk, úgyszintén keletkezésének magyarázatát sem.

Ezek a sajkák a mai hajókhoz természetesen alig hasonlítottak. A sajkák felül egészen nyitott, fából készült, többnyire feketére festett, hegyes orrú hajók voltak. A hajó elején sátor volt az ágyuk és a lőszer részére, hátul pedig a parancsnok és a kormányos részére, a két sátor között húzódtak az evezősök padjai s a katonák helye. A hajó közepén vitorlával felszerelt magas árboc volt. — Voltak egész, feles és negyedes sajkák. Az egész sajkákon 36 evezős és 10 ágyú, a feleseken 20 evezős és. 4 ágyú, a negyedeseken 10 evezős és egy ágyú volt. Egy egész sajka hossza rendesen 75—80 láb, szélessége 14—15 láb és naponként 12 mértföldnyi utat tettek vele vízfolyás ellen.

E sajkák személyzete voltak a sajkások, kik részben szerbek és egyébb szlávok, részben pedig magyarok voltak. Egy részüket Komárom, Esztergom és Győr vidékéről, ahol régi naszádos-telepek voltak, telepítették le Mária Terézia idejében a Duna, a Tisza és a régi római sáncdombok közötti vidékre.

a segítségére siető orvost: dr. Guddent is magával a halálba rántotta. A részvét a tragikus véget ért^ rokonszenves király _ iránt általános volt a müveitek köreiben, de_ nem valószínű, hogy szomorú végzete egvetlen vevőtől is megfosztotta Vajda Jánost. De ő maga, a naiv poétalelek, ez a gyermeknek maradt öreg költő, mindvégig hitte, ^ hogy ezek a »szerencsétlen körülmények« voltak okai a félsikernek. (Még évekkel később is úgy emlegette a Janszky-aífért meg_ a wittelsbachi tragédiát, mint az ő saját külön két balesetét, amelyek egyenesen őellene intézett merényletei a Sorsnak, az őt következetesen üldöző Anankénak.) , , ,

Mint egy az égboltozatot folyton aggodalommal vizsgáló mezőgazda, aki félti a vetését, úgy félti az előfizetőit az időjárástól Vajda. Megint visszatér e témára és irja:

Ez a veszett időjárás az egyik oka, hogy ügyemet kevésbbé szorgalmazhatom. De az már bizonyos. hogy a gentry és a mágnás meg vannak dögölve. — már legalább a nemzeti kultúra számára. Csak a munkás középosztálytól lehet valamit várni.

Ezt az érős hangot, amellyel a mágnásvilág és a gentry ellen rohant ki az érzékeny költő, bizonyara nemcsak a megdicsért »munkás középosztály« fogja megbocsájtani ne* ki, hanem a két kaszinó is, amelynek a közönségét V. annyira elítéli. Ha lett volna »iytartó« (igy neveztek a régi jó világban az előfizetőket fogdosó derék irodalombaratokat),

aki ezekben a körökben is próbáit

volna propagandát c«i?’áltii a »vállalat«-unknak, óit is lehetett volna találni négy forintnyi áldozatra kész kulturmepénásokat. De hát a Vajdakomité irótagjai a kávéházakban gyűjtötték a t. c. előfizetőket és nem az úri kaszinókban. A könyviszony pedig általános magyar betegség volt akkortája és nem egyes kasztoknak és társadalmi köröknek az idegenkedése. A könyvvásárlás egyáltalában nem volt divatban s a »munkás középosztály« se terhelte meg könnyelműen a budgetjét irodalmi költségekkel.

A Vajda-mozgalom s annak csekély sikere mindenesetre jó volt arra, hogy fölhívja az írók és könyvkiadók figyelmét a fásult közönyre, amely a magyar könyvek terjedésének az útját állta. Ebben az időben történt, és összefüggésben volt a Vajda - mozigalom tapasztalataival, hogy Ürvdry Lajosnak, a Pesti Napló szerkesztőjének s az írói kör elnökének a felszólítására előadást tartottam az írók és Művészek j Társaságában a könyvvásárlás előmozdításáról,, amely élénk vitára adott alkalmat s annyit eredményezett, hogy legalább a kaszinók és olvasókörök megmozdultak s nagyobb mennyiségben kezdtek könyveket rendelni. Ezt a mozgalmat most csak azért emlitem meg, mert a Vajda-akcióból sarjadzott ki. Részletesen majd külön írok róla, ha nem vesztem el addigra kedvemet az emlékeim közlésétől vagy a közönség nem unja meg őket. Előbb azonban van mérném! mondanivalóm Vajda Jánosról.

Mária Terézia királynő e telepítés céljára külön bizottságot küldött ki 1747-ben. E bizottság 1752. évi határozattal először hat községet és annak határait jelölte ki a királyi hajós nép, a sajkások letelepedési helyéül. E hat község volt: Titel, Lók, Gardinovce, Villova, Mosorin és Zsablya. A sajkások részére ekkor bekebelezett terület 6564 holdnyi volt s ezen minden sajkás 12 hold szántóföldet és 8 hold legelőt kapott korlátolt beépítési joggal. Eleinte e földek után a sajkások adót tartoztak fizetni, de ezt nekik csakhamar elengedték. A sajkákat a sajkások eleinte maguk tartoztak előállítani, azonban ez a rendelkezés is rövidesen megszűnt és ezután a sajkákat’ a király adta, még pedig minden sajkás-század részére három darabot.

A sajkások katonai szervezet voltak katonai fegyelemmel. Első parancsnokuk Stanisavljevič petrovaradini őrnagy volt, ki először három sajkás-századot állított fel: a mosorini. a zsablyai és a titeli századokat, melyeknek együttesen 431 főből álló legénysége volt. Ez a szám természetesen elégtelen volt s azokból 1769-ben kiegészítették egész ezreddé. Ezért újabb letelepítéseket eszközöltek s e célból Ismét hat községet kebeleztek be a sajkások kerületébe. E további hat község volt: Csurog. Gospodince, Szent-ivan, Rovil és Rács.

A sajkás ezred közvetlenül a petrovaradini várparancsnok alá rendeltetett. A parancsnokon kívül volt három kapitánya, egy hadsegéde, négy fő- és nyolc alhadnagya. Minden sajkán volt egy tiszt, egy altiszt mint kormányos, egy ágyumester, egy pattantyús, két csákányos és 32—40 evezős.

A sajkások tartoztak a Dunán, Tiszán és Száván közlekedő királyi hajókat kisérni. Háború idején ugyané folyókon hadiszolgálatot teljesíteni. Szükség esetén ^még az ország határán túl is. Tartoztak d folyók mentén haladó seregeket kísérni, csapatokat szállítani, élelmiszerekről és utánpótlásokról gondoskodni, hidakat verni és a harcban, mint katoná is résztvenni. A sajkások mind a vizihadakozásban, mind az ellenség fortélyainak és a folyók alapos ismeretében kiváló eredményeket mutattak fel. Kötelességüket mindig lelkiismeretesen, szerbek és magyarok, testvéri egyetértéssel, összetartással teljesítették s sok esetben kiváló és hasznos szolgálatokat teljesítettek. így a bajor örökösödési háborúban még az Elbán is végeztek szolgálatot'a dunai sajkások és különösen gyors hidverési munkálataikkal tűntek ki.

Az 1788-ban a törökök ellen megindult hadjáratban is többször kitűntek kitartásukkal, vitézségükkel és ügyességükkel. Junius és julius havában Panéevónál verték meg és űzték el a törökök nagyobbszámu és erősebb hadi gályáit. 1789-ben Beográdnál, majd Orsovánál és Kalaiatnál, sőt lent a Duna torkolatánál is érzékeny csapásokat mértek a törökökre.

1798-ban, midőn Stanisdvljeviő Áron lett a sajkások parancsnoka, aí sajkás telepítéseket ismét kiterjesztették, úgy hogy a sajkások most már 14 községet 100,000 holdnyi földterülettel foglaltak el. E tizennégy község volt ekkor: Titel, Gardinovee. Lók, Villovo, Mosorin. Rovil, Samac, Rács. Gospodince, Szent- Ivón, Zsablya, Csurog, Gjurgjevo és Nádalj. 1808-ban két feles és két negyedes sajkát Pancsevóra és Zemunba is telepítettek legénységével a határkordon megerősítésére. Később a bácskai sajkásokból különösen szerbeket Szent-Endrére, Komáromba, azután Mitrovicára is telepítettek.

Mind e sajkásoknak különleges kiváltságaik voltak. Földjeik után sem bért, sem semminemű adót nem íi-