Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-10 / 334. szám
10. oldal. B ACS MEGYEI NAPLÓ 1922. december 10. Éjféli párbeszéd Irta: Fodor László (Két fiatalember hazafelé tart a' nyirkos pesti éjszakában. Egész este ittak, tehát a lelkűk tele van, azonkívül kártyáztak is, tehát a zsebük üres. Ebből a furcsa egyensúlyi állapotból rendszerint zavarok keletkéznek;, a korhely ilyenkor megfogadja, hogy uj életei kezd, az író elhatározza, hogy holnap reggel nekiül a színdarabjának, a fixfizetáses pedig esküt tesz arra, hogy elsejétől kezdve pontosan beosztja a íizetését. A két fiatalember szintén a megértés utján halad, így bizonyos ünnepélyességgel ejtik ki a szavakat ■és mindketten meg vannak győzöd,ve arról, hogy ők egy szerencsétlen korszak, áldozatai,) Az egyik: Hát ma este sem.sikerült . . . /I másik: És holnap sem fog sikerülni. Én különben is szentül hiszem, hogy nekünk ebben az életben semmi sem sikerül. Már eljutottam oda, hogy a kártyában nem a játékot- látom, hanem a mi megátalkodott sorsunkat, mely néhány esztendő óta mellénk szegődött és reménytelenné tette életünket. Az egyik: Rólunk beszélsz? A másik: Nemcsak rólunk van szó, hanem az egész ifjúságról is. Barátom, én úgy érzem, hogy megfeneklettünk. Máról-holnapra élünk, nagy kártyapartikba fektetjük felső energiánkat és kis szubretekbe helyezzük szenvedélyeinket. Csak a pillanatot látjuk, sült galambot le sülik és szerencse után kapkodunk. Megborzongunk, ha a holnap jut eszünkbe s ha régi terveinkre gondolunk, sirva fakadunk. Az egyik: Ugyan ... Ez a gyöngeség és gyávaság hangja. A múltban elkényeztetett gyermekek voltunk, azt hittük, hogy minden , kultúra, művészet, szépség és szín a mi jövőnket szolgálja, jövőnket egy nagy diadalmenetnek képzeltük el s egy nagy szellemi és anyagi gazdagság csúcspontján akartuk magunkba ölelni az egyetlen emberi célt: a bob dogságot. Agy velőnk szinte már betegessé finomult, gerincünk pedig megpuhult. Kimondom nyiltan: az erőtlen és gerinctelen ifjúság korát éltük. Egy olyan életre rendezkedtünk be, mely többé sohasem fog visszatérni, de amelynek nem is szabad visszatérnie. Ezt az életet azonjtbian kirángatták a lábunk alól és most riadtan kapálódzunk és nem tudunk semmihez'sem kezdeni, mert nincs bennünk erő és nincs bennünk erő és nincs bennünk hit. A másik: Tulszigoru vagy. Gondolj csak elindulásunk napjaira, gon-. dőlj csak arra, hogy mennyi remény és mennyi lelkesedés lángolt ben^ niink. De különben is itt vannak alkotásaink. Ezek tények, melyek meggyőzően bizonyítják, hogy dol- Igozni tudtunk ... Az egyik: Ez nem jelent semmit. Ez a fiatalság csak azért tudott látszólag sokat termelni, mert készen j kapta a dolgokat. Mi leirtunk olyan jszavakat, melyeket mások véres ve!rejtőkkel találtak ki. Nyelvet és sti* lust kaptunk, melyekért egy generáció vérzett el. fogalmakat teremtettek a számunkra és hogy egy undorító ős agyonkompromittálí szót használjak: világnézetet is. A mi generációnk virtuózán tudta másodszor megcsinálni mindazt, amit egyszer már megcsináltak. Ám ma elérkezett az az idő, amikor nem lehet [többé folytatni a régi nótát. Most ivégre, magunkból kell meríteni, újat ikefi teremteni és erre már képtelenek vagyunk. i ,4 másik: Szeretném, ha bővebben megmagyaráznád, hogy mit értesz »uj«: alatt. Az egyik: Erre nem tudok választ adni. Ha pontosan meg tudnám határozni a jövendő irányait, hacsak ‘halvány vonalakban is sejteném azt — Mégis, mit csináljunk? — kérdezte lehangoltan Ábris. — Nem tehetünk sokat. Ha nagyon, gazdag ember volnál, azt tanácsol-: nám, utazzatok állandóan, gondoskodjál a feleségednek a mindennapi, a szó szoros értelmében a mindennapi szórakozásáról, hogy ideje se legyen az állapotával s az érzéseivel törődni, vagy hogy helyezd el pár évre valamelyik lukszus-szanatóriumba, ahol a doktorokon s az ápolónőkön töltheti ki a mérgét. De mert tudom, hogy ilyen extravaganciákra nincs költséged, nem ajánlhatok mást, mint türelmes várakozási és várakozó türelmet . . . És még valamit! Valami ürügy alatt küldj ed el Zsuzsit és fogadj a helyébe egy olyan asszonyszemélyt, aki se nem fiatal, se nem csinos. Ábris fölpillant: — Csak nem gondolod -------? Csapiár dr. mosolygott.' — Nem, nem gondolom. Đe mégis, fogadd meg a tanácsomat . .'. Nők, akik ebben az átmeneti bajban szenvednek, tudattalanul is gyűlölik a szép és fiatal nőket s mert Zsuzsi ilyen, távoznia keil a házból. Annál is inkább, mert hiszen bizonyos idő múlva úgy is főimondaná ... És ha van oly barátnőtök vagy nőrokontól:, aki még szép és még nem vén, azt is lehetőleg tartsd távol Klárától és óvakodjál jót mondani róla, mert ez izgatja a beteget. Ábris elgondolkozott. — Igazad van, y- mondta. — Újabban azt tapasztaltam, hogy különösen szigorú kritikát gyakorol minden oly hölgy fölött, aki fiatalabb nála. — Ez oly természetes, — magyarázta a doktor. — Az ifjúság tűnőben van nála, most vesz tőle búcsút Vele a szépség is, ne vedd rossz néven, hanyatlásnak indult. > A no két legdrágább és legjobban féltett kincse ez s mikor az asszony, szegény, válik tőlük, nagyon sajnálja, hogy elveszti és pedig örökre őket. A nő szépsége és fiatalsága sokkal értékesebb a férfiénál, aki e két előny nélkül is férfi, — sőt sokszor érdekes férfi — marad, míg á nő a nőiségét, a nemi érdekességét is elveszti nélkülük . . . Ösztönszerü tehát, hogy Klára a bucsuzás e melankóliás korszakában haragszik minden oly társára, aki még sokáig maradhat birtokában a. kincseknek, amelyek őt elhagyni készülnek. — S ez soká tart? — Szerencse vagy szerencsétlenség dolga, hogy meddig. Mindenesetre évekig. — És sokat fog szenvedni? — Sokat fogsz szenvedni', de el kell viselned. Most fizetsz majd azokért a gyönyörökért, amelyéket addig nyújtott neked Klára, amíg szép volt és fiatal ... teremtése, amelyben kialakulhatnak mozgalmak, irányok és pricipiumök. Hangsúlyozzuk: az okos irodalompolitika egyik főelve többek közt — | a kíméletet nem ismerő, csuk abso-1 Ilit irodalmi, művészi szempontokkal I dolgozó kritika, mely nem ad kon-1 cessziót semmiféle irányban, senki- f nek és nem adja ci magát annyira! hogy lczüüjön a vállveregetés, a ci-|j róg?üás, a körüibókolás divatos szo-i kásáihoz. Gyulai Pálokra, Sarccayk- \ ra, Mirbemikra és Alfred Kertekre | gondolunk itt anélkül, hogy elfelejte-J nők, hogy az utódállamok magyarságának irodalmi életéről .vád. szó, | tehát anélkül, hogy abba a tévedés-; be esnők, hogy csak Mirbeaa. Alfred jj Kfrr. tudásával, tehetségével'lehe't itt] a kritika jogával élni. Ezeknek a na- i gyoknak a kvalitásaiból mi nem ki-] vánúiik mást, csak föltétien szigort, és; [a megalkuvást nemTismérést szeret-] mérik itt tudni, az utódállamokban, !mert hitünk, hogy ha ez meglenne, jakkor jobb sorsra fordulna a magyarság irodalmi élete. És most pedig térjünk rá, hogy miért hiányzik nálunk ez az iroda- Iqm-kritika. Mindenekelőtt rá kell mutatni itt valamire. Rá kell mutatni árra az érdekes pszihozisra, ami az elszakadt magyarságot jellemzi, amelyben él már esztendők óta. A történelmi kényszerűségből Budapesttől elvágott magyarság lelkében, 19,1.9 óta kialakult egy egymástkere- SŐ, befelé élő fajtabéli közösség, a mely elnéző a hibákkal szemben és jóakar atillag mindent szentnek lát, a mi magyarlakta földről, magyargondból, magyar szívből szakad föl. Nem csak politikai törekvéseiben, de az irodalomban is érvényesül ez a pszihózis, érvényesül ez a szempont és ez magyarázza meg az utódállamokban szokásos kritika elnéző ma-! gatartását is, mindennel szemben — i még a dilletansokkal szemben is — i ami magyar. Hogy szempont-e ez, i vagy hogy használ-e ez, arról lehet vitatkozni. Irodalomkritikának azon-1 bäh' semmiesetre se lehet mondani, mert az olyan kritika, amely megdicséri a dilletánst és béereszti az irodalom területére, vitézzé avatja — nem kritika, bárhogy szeretné is ezt magáról elhitetni. Az ilyen kritika mentheti magát, kimagyarázhatja viselkedését, de nem tudja lemosni magáról azt ä jelzőt, amit Alfred Ken osztott ki a kisétvágyu, de nagyhangú kritika megbélyegzésére. * Mi a teendő tehát? Semmi egyéb, mint becsülje meg magát az illetékes Irodalomkritika, vegye elő azokat a művészi elveket, amiket szegreakásztott, vegye elő és alkalmazza őket. becsületesen. Újítsa föl azokat ,á tradíciókat, amiket Gyulai Pál vetett el, tartson ki a tehetségek mellett és üldözze kíméletlen szigorúsággal a dilleíantizmus törtető seregét, amely ma űrként grasszál az utódállamok magyar irodalmainak területén . . . (fi-i.) —--- . ■■■ ■ mu MmtKSmWmaBnam.............. Siklattak a szánkók az elsők, csengősek, ropog a hó, a föld vetett dunnája, rázza szakdiát a vén télapó. Itt van. megjött. Elunta várni mig az ősz sápadt lánya learatja, torzsákig kopaszt ja tartott birodalmát, fehér, láthatatlan szánkán utánarobogott s bokortól-bokorig settengve rátalált. Még nem ért fel. kötésig a fáknak, a lombok közt is akadt néhány fonnyadt, zöld levél, az üres, pelyhes fészkek még alig hogy kihűltek és első táncpróbáját pipiszkedte egy sereg, mókás veréb. Csöndült egy csengő valahol lentről és szerte — jelszóra — kihunyt a remény, pelvhek lebbentek, jégcsapok cseppentek és berobogott a zord, vén legény. Csak csöngött és csöngött, ezüstös kristályokon zöngött a belépő induló, pettyes szemfedőt szőtt a sárga őszre, nyomában kerengve lehullt az első hó. állomásfőnök nem tud ellenállani az ostromnak, még egy vaggont kapcsoltat a vonat végéhez; most a régi lokomotív nem bírja a nagy. terhet, újat keli hozatni a szertárból . . . végre, háromnegyedórai késéssel elindulnak. Elindul a vonat . . . hol fog megállan! a márka? ... öt óra van, már sötétedik. A Mariahitierstrassén a rikkancsok szaladnak, szemben velünk, a város felől. A késői estilapok címeit kiabáií.ják, Berlinben katasztrofális hossz van, a dollár 8150 márka. 1 R. Gy. . Irodalompolitika (Néhány észrevétel az utódállamok magyarságának iredalmiéletéröl) Legyünk egyszer már őszinték, ne rösteljük és valljuk be, hogy az utódállamok magyarságának irodalmi élete ma bizony szegény, sivár és — tehetségtelen. Legyünk egyszer bátrak s magunk felé is szókimondók (hisz a gyónásnak mindig van haszna) és mondjuk ki egyszerűen, hogy se Erdélyben, se itt a Vajdaságban, se Szlovenszkóban nincs ma magyar területen olyan irodalmi atmoszféra, olyan művészi élet, amire büszkék lehetnénk, nincs olyan irodalmi mozgalom — tehetségekkel, Ígéretekkel és jövőre biztató olyan Írógárdával, amely csak részben is ki tudná elégíteni az utódállamokban élő magyarság Jttílttir'éhségét és tiszta, európai nivóju irodalomért való áhitozását. Legyünk jegyszer őszinték és ne féljünk ettől az igazságtól, ne riadjunk el szegénységünk goromba föltárásától, hibáink leleplezésétől és különösen ne féljünk attól, hogy ez a megállapítás, ebnek a szomorú ténynek publikálása árt magunknak, árt a magyarság kulturprestizsének. Ne féljünk, nem árt kulturpresztizsünknek — de még ha ártana is, jobb végre is magunkkal rendfcbjönni., jobb egyszer már tisztán látni, jobb szegénységünket fölmutatni, megismerni az önkritika reflektorai elé való hurco- Jással, mint kábán, tehetetlenül és öntelten tovább élni tévedésekben és illúziókban. Jobb így cselekedni — mint hagyni, hogy azok a jelszavak, amiket a magyarság illetékes, vezető körei és szervezetei [naponként frontbadobnak, elkopjanak és nevetséges donkizsotei harcot leplezzenek. Az őszinteség sohasem okoz bajt, sohasem okoz veszedelmet.' Használ mindig és minden esetben, bőven lehet kamatoztatni. Itt küíóüben is szegénységünk, nem tisztán a ml szé- Jgyenünk, nem tisztán a mi hibánk. I része van ebben sok egyéb, tőlünk I független dolgoknak is: elsősorban jannak, hogy elszakadtunk Budapesttői, másrészt meg, hogy a kisébbséfgek nehéz útjait járjuk és hogy az utolsó esztendők politikai változásai következtében morális erőben nagyon meginogtunk. Ezek az okok mind közrejátszottak abban, hogy az irodalmi életünk ellanyhult es sok esetben tengödéssé fajult, hogy m: nincs a jövőre való garanciánk arra hogy másképp lesz, másképp fog történni rövidesen. Mindezek mellet azonban — valljuk be — bűnösök vagyunk mi is — magyarok ~ nekünk is vannak itt megbánni válóink a mi számlánkat is terheli ez az ircdalmi romlás és stagnáció: Mulasztásról most ne Beszéljünk (ezt nérr okos dolog ma hánytorgatni), de az' már muszáj leszögezni, hogy helytelen irodalom-politika szerezte rnc? számunkra a mulasztás bűnéi és hibáját. A helytelenül, rosszul csinál' irodalompolitika volt nagyrészber az oka annak, hogy ma az utódállamokban nincs a magyarsághoz méltó'irodalmi élet, a rossz rödalompolitika segített rontani a romlásór és az volt a meggáflója annak, hogy a magyar irodalom Szlovenszkóban Erdélyben és Vajdaságban a fejlődé: uj hajtásaiba szökkenjen \ .. * Az okos, céltudatos irodalompolitika (eltekintve sok más egyébtől’ elsősorban: intakt, elvhü és minder megalkuvástól mentes kritika. A: okos irodalompolitika: becsülete: kritika ellenőrzésében kontrolijává a tehetségek segítése, útjaik megtisztítása, a difletantizmus sakkbantartása, az irodalom atmoszféra meg
