Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-24 / 348. szám
34. oldal. BÄCSMEGYEI NAFLÖ 1922. december 24. ideálok, nincsenek ábrándok sem, csak realitás van, cifrán csillogó, hazug és festett valóság és legfeljebb néha egy megértő jóbarát... Ment Simó Piri vissza a város felé... Esy őszi délutánt hagyott csak maga mögött, egy csalóka délutánt, mely visszalopta szivébe elmúlt kislánykorát, egy délutánt hagyott maga mögött és a fiatalságát... VII. A Notre Dame-zárda ájtatos csöndje még komorabb, még félelmetesebb volt ezen az estén, mint máskor. Egy fiatal nővér — alig idősebb Simó Pirinél —, mikor esti imára vonult vissza cellájába, az imazsámoly előtt hangos, csukló zokogásban omlott össze. A szép, meleg, hívogató életet siratta, amely egy délutánra beosont ide, az élők kiptájába... Galliák a kávéházhan Irta; Bertalan József Korán volt méig nagyon, nem mehettem még haza. Távol az emberektől. mindenkitől, beszélgettem egy könyvvel a rossz kávéházi pamlagon. A könyv »Az emberség végnapjait prepotens címet visel te és legjobban bosszantott, hogy igaz volt, hogy igaza volt Krausznak, ha ezt a cunet adta a világháború front- és hinterland-életét a maga sallangjaival és meztelenül is ábrázoló korrajznak, amely egyetlen illusztráicóképp a Battisti felakasztott holtteste mellett röhögő k. u. k. feldwebelek csoportfényképét hozva, rémiti el önmagától is a gyanakvó olvasót. Ott küzködtem a könyvvel és magammal, maigamban a halálos csönddé fagyott óriási zsivajban, borgőzben, ügyet sem vetett rám az ismerős pincérhad. Csak a kövér takarító néni felől ért egyegy résztvevő pillantás, aki, bevallom, már^ régóta részvéttel figyeli tnrnden éjszakai malgános olvasó lakóját füstös birodalmának. Messze tőlem, több mérföldnyire. a harmadik asztalnál, hangos társaság mulat és veszekszik, zsíros bunyevác tokákon ömlik le a pezsgő és a pápaszemes, cigányfekete zseniális fiskális csontos öklével dühösen veri az asztalt közöttük, összevész, kibékül, mind olyan mérgesek, forog a szemük, rekedt a hangjuk, felugrálnak, leülnek, nagyon jól érzik magukat, alig bírnak magukkal. A nagy mohomét ember, a szélesvállu óriás, egyedül ropja a kólót, veszettül férfias, súlyosan, mázsásán és mégis oly könnyedén. Még csak egy asztalnál rajtuk kívül emberek, az ablakban négy homályos sziluett, szinte eltűnnek a cigányzenében, gőzben, a füstben. Furcsán gesztikulálnak néha, spriccert isznak, megint nagy csendbe fulladnak. Valaki feláll közülük, felém jön. Ráismerek, ráeszmélek; megnyugtat gúnyos mosolya, persze 5 az, a barátom, az orosz zsurnaliszta. Nagyon érdekes társaságban vagyok, mondja, nézze csak őket, ne haragudjon, tegye le a könyvet, Négyen vagyunk, négy furcsa ember, mind másféle. Ha hallaná, miket beszélünk. Az a sovány szőke, az egy konok cárista. De azért okos ember. De az a szürke ruhás! Milyen vad eszméi vannak, nézze, még engem is meglep néha. Nagy idealista, de maga sem tudja, miért. Most is olyan furcsát mondott az asszonyokról. No ne haragudjon, vissza kell mennem, de idehozom később őket, meglátja. A zsivaj tovább tart. beletcmetkezerti megint könyvembe. Csak mulassanak és veszekedjenek. Két pohár vidáman szétpattan a padión, felijeszt engem, js, összevillan a tekintetünk megint az orosszal. Elszánja magát, fölkel és magával hozza két asztaltársát. Szivesen jönnek, bátran, már nem feszélyez az idegenség, bort is ittak, természetes, hogy jönnek, nem is lehetne. másképp. Örömmé! nyújtják a kezüket, Doktor iksz. Doktor iksz, én nem szólok semmit, nem is várják. Könnyen indul a szó, beszéljenek franciául, mondja a barátom: oh oui, oh oui, si vous voulez, ahogy parancsolja, talán angolul vagy mégis németül. A barátom nem tud németül, hát ennél maradok, jó ha fordítják, több marad idő gondolkodni közbe, nekik is. — igen. hisz hallotta, kezdi a szürkeruhás, ezek itt katholikusok, — a bunyevácokra mutat, — hát igen, azt mondtam és mondom is, a katholicizmusnak vége, fuecs, higyje el, el kell hinnie. — Ugy-e, maga nem katholikus?! riad rám hirtelen. Megnyugtatom. Hát azért, akkor megérti. Vége van! Amióta a pápa a Csicserint fogadta, nahát. Tudja maga, mösszijő, kicsoda Csicserin? Remélem, tudom, De nem, ő ölte meg a mi császári családunkat. — Biztos? -kérdem, igen, igen, lelkendezik, meg a nagybátyámat, nénémet, öcsémet, az egész famíliámat, borzasztó. Finis katliolicismi! Meghalt, basta. Hogy mi jön utána, mit tudom én, ja igen, hát a pravoszláv hit, vagy más, mit bánom én! Ezt már franciául mormogja, a barátom is megérti, a szeme közé néz és csendesen, de élesen szói: Vive l’atheisme! A szürkeruhás megzavarodik. Ez kell nekem. Naivan kérdem: Ég ha a pogányság jönne megint? Rámnéz, ő is, meg a finom, gonosz arcú, konok cárista is. Ez meglepetés. Fordulat. Ilyen kérdést nem vártak. A barátom az asztal alatt megszorítja a kezemet, barátságosan mosolyog a kézszoritása. Ö megértett. A szürkeruhás összeszedi' magát és kitör: Hát mit bánom én! Hát a pogányság. Nekem jó. A nő lesz az isten! Meg a férfi! Nekem az asszony, az asszonynak én! Kéj ül ki az arcára, szinte a nyála csorog. Trágár mozdulatokat tesz, felugrik, nagy szent szavakat mond. Borzongunk és megilletődünk. ö megbicsaklik, összeesik, le a székre, kész van. Hallgatás, nagy, mély hallgatás ül reánk. Barátom rágyújt, mi is. Csak a cárista nem. ö nem dohányzik. A füst felébreszt, kijózanít. Most a szőke szólal meg, oroszul. Tudja-e, milyen nap lesz holnap? Nekünk nagy ünnepünk, nekem, meg neki. Az alma mater ünnepe, a főiskolánké, ahonnan mindketten kikerültünk. A szürkeruhás megerősíti. Megint ő beszél. Az volt egy iskola. A legfőbb iskola egész Európában talán. A császári jogi főiskola. Nekünk nem kellett két évi prakszis. Mindjárt a hivatalba. Ö prokurátor lett, én biró. Mindjárt az iskolából. Az volt az iskola. Minden nagy férfi onnan került ki. Micsoda jogászok! Most megint elemében van, henceg vele, hogy jogász. És orosz. Három nagy jogász volt: Justinianus császár, Napoleon és (egy hoszszu orosz nevet hadar el)! Azóta nem történt semmi. Magánjog — ez ők! Ezt már nem is lehet fejleszteni. Én ugyan nem bántam, ha ő úgy akarja és inkább csak a barátom kedvéért, ellentmondók. Hátha mégis, hátha az egész magánjog már a múlté lesz. akárcsak a magántulajdon. Ha jön az uj kodiíikátor, aki néni a magántulajdont bástyázza körül normákkal, hanem lebontja a bástyákat. Aki a köztulajdon szabályait hozza. A droit civile helyett a droit eomiminet? Akkor mit fog szólni? Hátha már készül is, P.Ü Oroszországban? A-barátom furcsán felkacag, a cárista bambán maga elé bámul, a szürkeruhás dühösen Iegyint.Az egy bagázs, hogy mondhat ilyet. Azok mindent viszszacsinálnak. Nem tagadom, ráhagyom. Hisz nem akarok én vitázni, úgy is ismerlek már, szegény szürkeruhás, nevetőszemü orosz bíró. Beszélj tovább ! Átül a pamlagra, ő is belefárad. Meg is mondja miért. Az idegeim, mösszijő! Szegény, rossz idegeim! Ha maga azt átélte volna! Ezerhatszáz kilométert lovon. Az ezemégyszáz verszt. A bolsevikok elől. Negyvenöt nap alatt. Folyon a sarkunkban. Az egyik kezemben mindig revolver, hogy elpusztítsam a saját családomat, a gyermekeimet, ha... Érti? Mig abba a piszkos hajóba kerültünk, ezt átélni, mösszijő. Olyan hangulatban voltam már, ezt is elhittem neki. Már nagyon korán volt, a mulatók is szedekelődztek. A két orosz is visszament asztalához. Ugy-e, igazam volt, mondja a barátom. Azért ne haragudjon rájuk, jó emberek és tartalmasak is. Csak szertelenek. — És mi van az iskolájukkal? — Csak nem hitte el? (Dehogy.) i A nemesi csemeték mulatsága, protekciósok olcsó diploma gyára. Onnan ugyan vajmi kevés nagy ember került ki. Hisz hallotta, Csajkovszkire hivatkozott. Az nagy ember volt, mint muzsikus. De csak nem mint jogász? Mi köze ehhez a főiskolának?! Az ő nagy embereik! Megragad ennél a szónál. Nagy ember alatt ő mást ért, mint ezek Tudja ki volt a nagy orosz ember? A Jean Terrible, Ivan Groznij, a Rettenetes Iván! Nem mert rettenetes volt, nem a terror miatt. Maguk ezt nem tudják. A terror nem is az övé volt. Az a suite munkája volt. Ö csinálta meg Oroszországot! Letörte a főnemességet, uj, csinovnik nemességet kreált. De nem terrorral. Volt benne gondolat, eszméi voltak. Nagy ember volt. — És tudja ki nem volt az,- a Pierre le Grand, a Nagy Péter. 0 volt az oroszok tragédiája. Gyáva terrorista volt. Belemélyedt az orosz múltba, kritizált, dicsőített, gúnyolt, fölényeskedett a barátom. Furcsa, mély, nagy, ismerős és mégis ismeretlen világokat indézett fel. A végén megint nevetett, röviden, élesen, de én még sokáig hallottam. Menjünk haza, úgyis mindegy, mondtam, és hazamentünk, és mindegy volt. Pest feketére fest Molnár Ferenc kis története az újságíróról, aki a három kötetes regényének témáját elírja egy kis apróságba, motoszkál a fejemben. Ki ne emlékeznék a Pest feketére fest cimü apróságra? Az újságírónak van egy nagyszerű témája. Társadalmi, regényt vagy lélekbe markoló drámát akar írni arról, hogy feljön a faluból a barnahaju, piros-pozsgás; magyar lány Pestre s. miképp alakul ott át, selyemruhás kurtizánná, hogyan festi a haját divatos szőkére . . . azonban kézirat kell a reggeli laphoz, tiz soros humor a különféle rovat végére, oda írja meg a témáját, humorrá sekélyesiti, ami a lelkét égeti s oda teszi a tiz soros história végére, hogy amikor a szőkehajú démont meglátja valamelyik faluj abéli, csendes nyugalommal megjegyzi: Lám, mindig mondtam, hogy Pest feketére fest. így lesz apró borgis-betüs apróság, ami az iró lelkében hatalmas igazságokat hirdető korszakos alkotásnak indul. Újságíró, aki olvassa ezt a történetet, elszomorodik, mikor rágondol, hogy miképp vetélődik el minden, ami' irodalom, az ujságcsinálás műhelyében napihirré, hírek előtti cikké, vagy krokivá. Nehogy a nagyérdemű publikum is, akiért izzik az agyunk s akinek tetszéséért és érdeklődéséért hajszolva verejtékezünk, túlságosan sajnálni találjon benünket, hagy leplezem le, hogy nem minden téma sorvad igy el, sőt megesik az is, hogy egyetlen téma ökonomikusán kihasználva, újra meg újra más alakban tér vissza. Tegyük fel, hogy a barnahaju Mari elszőkésitésének gondolatát nem Molnár Ferenc találta ki, hanem Alagya Géza belső munkatársnak jut eszébe, hogy erről ir. Persze arra nem is gondol, hogy regényt vagy drámát költ belőle. Azok a regények és drámák, amelyeket a redakcióbán dolgozó ujságirók akarnak megírni, a legtöbb esetben úgysem készülnek el s Alagya Gézának sürgősen szüksége van arra az ötven, usque tizenöt dinárra, amellyel a szőrös-szivü kiadók a tárcát honorálják, eunélf gva elhatározza, hogy ötlábas tárcát csinál a históriából. Az irodalmi kvalitásnál fontosabb a terjedelem s az, hogy romantikus, impresszionista, avagy, netán aktivista tárca alakul-e ki a témából, kizárólag attól függ, hogy a tárca melyik lap számára készül. Alagya Géza rövid töprengés után elhatározza, hogy a tárcát a keresztény-kurzussal kacérkodó egyik sajtóorgánumnak irja meg. Az újságíró persze nem irhát sem a halhatatlanság, sem a jövő, sőt még Csak a jelen számára sem, az újságíró a lap számára ir. Ezúttal tehát kurzuslap számára. A tárca tehát ilyenforma lesz. Pest feketére fest. Mikor megjött, a parancs. Balajti Mihály gazd’tirramnak is be kellett rukkolnia a többi derék magyarral együtt. Pedig Mihály gazda nem volt éppen fiatal ember. .Otthon már szépen feieseperedett lánya sirt utána. Az Örzse, Ba-, lajti uram lánya, már idestova férjhez menendő sorba került. Nehéz .szívvel hagyta otthon a gazda a lányát, akit jobban szeretett a szemevilágánál is, de parancs, parancs, a császár parancsolt és mennie kellett. Ki törődik ilyenkor azzal, hogy az Áron nevű izraelita regalebérlő husz-huszonkét esztendős Samu nevezetű gyermeke, aki Pesten valamelyik újságba mindenféle cikkeket firkált, valahányszor leruccant a faluba, nagyon sokat őgyelgett az Örzse körül. Balajti bátyám éppúgy nevetett. mint az Örzse a Soma urfi okvetetlenkedésein, nem sokat törődött vele, aminthogy azon sem törte a fejét, hogy amikor már minden épkézláb ember bevonult, hogy fegyverrel védje a hazát, s amikor már az olyan vén obsitosra is szükség van, aki után nienyecskesorbakerülő lánynak potyog a könnyé, az olyan taknyos, mint Sámuel, miért jár még mindig civilbe. A becsületes magyar ember észre se igen vette, hogy a Soma civil maradt, az Áron meg egyre jobban gazdagodott. Mihály bácsi elment, mert hitta a kötelesség. Eleinte jöttek is tőle a levelek, irta az Örzsének, hogy vigyázzon a házra, meg az erkölcsi mivoltjára. Később elmaradoztak az írások. Balajti Mihály orosz fogságba került. Az örzse busult utána, de csakhamar akadt vigasztalója. Ki lett volna más, mint a Soma gyerek, hiszen rajta kivid alig volt épkézláb ember a határban. A Soma szagosvizet hozott neki, meg bécsi szallagot, aztán selyemstrimflit, lakkcipőt, később meg kalapot is. Egyszer csak elvitte az örzsét magával Pestre . . . Gazdátlan maradt az árva ház, az Áron zsidó potom pénzen megvette. Balaj ti gazda csak évek múlva kei ült haza. Öregen, törődötten, szemében benne sirt minden átélt fájdalma. A lányáról
