Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-24 / 348. szám
U. oldal BACSMEGYEI NAPLÓ 1922 december 24. dat férfiasán, mert magad idézted elő. És Margitot ne merd egy szóval sem megbántani, érted? egy szóval, egy gondolattal sem . . . A férj: Margit ma még az én nevemet viseli. Honnan veszed a jogot, hogy az én asszonyomat velem szemben a védelmedbie vedd? Zoltán: Mert sohasem volt a tied. Mert enyém volt a gondolata, a szabadulni vágyó lelke akkor is, amikor te tartottad a cifra börtönödben. Mert hozzám forrasztotta az élet akkor, amikor te máshol kerested a boldogságodat. A férj: Hamis, üres szóbeszéd . . . Mit törődöm én ezzel a kopott életelvvel? . . . Ma még ebben az én szavam dönt. És én akarom, követelem, igenis, követelem, Margit, hogy kövessél haza. Az asszony: Én? Hogy én menjek haza . . . veled? . . . Hát nem lázad fel benned minden érzésed arra. a gondolatra, hogy mi együtt maradjunk, istenem, hogy együtt éljünk ezután, ami itt velünk történt? Teremtő isten, hát ez lehetséges? A férj: É! kell titkolni ezt a botrányt a világ előtt. És erre nincs más mód, mint hogy haza térj. Nemcsak rólatok van itt szó. Itt az én nevem, az én becsületem is kockán forog. Nekem sem könnyű ezeknek az átkozott perceknek az emlékét magam után vonszolni. És mégis igy kell cselekednünk a világ miatt. Haza kell jönnöd, Margit. Az asszony: Nem, én nem megyek. A te otthonodban nekem nincs többé helyem. Szabadok lettünk mind a ketten és parancsod többé nem fog rajtam. Te pedig ne féltsd magadat, én sem féltelek:, az^ ilyen ember, mint te, játszva újból fényesre tudja csiszolni a nevét A férfi: Az utolsó szavad ez? Az asszony: Az utolsó. A férj: Legyen hát akkor úgy, amint te akarod. És most már én is azt mondom, hogy szabadok lettünk. Éljetek úgy, ahogy akartok, a szivetek, az óhajaitok szerint ... Én meg megyek tovább a magam utján, egyedül . . . Ezeket a nerceket pedig, ezeket a gonosz, átkos perceket el akarom felejteni, el fogom felejteni .. . (El.) Harmadik jelenet. Az asszony, Zoltán. Az asszony: Ennek igy kellett jönnie. Rám most uj élet vár, gyötrelem nélkül, szenvedés nélkül. El sem tudom e percben képzelni... Csak azt érzem, hogy szabad vagyok ... és mégis . . . nem tudok még örülni ennek a megváltásnak, még fáj a tegnap, a múltam, az életem . . . _ Zoltán: Ujjongania kellene egész szívvel, vígan, gondtalanul . . . Az asszony: Ujjonganom kellene, de az én szivem fél az ujjongástól. Én olyan gyáva tudok lenni, Zoltán. Zoltán: El sem tudom hinni, hiszen oly bátor volt az imént, olyan nemes, olyan szép . . . Bocsássa meg ezt a hangos rajongást . . . azért tört ki belőlem, mert nagyon szeretem. Az asszony: Ez a szerelem fog elkísérni mindenhová. Ez a szerelem lesz a talizmánom, a féltve őrzött kincsem, ez az egyetlen ajándék, amit az élet a szivembe dobbott... Zoltán: Az élete csak ezentúl lesz szép. Az elmúlt gonosz órákat ki fogja tépni az emlékezetéből, el fogja felejteni a régi szenvedést ... A régi sebek be fognak gyógyulni és ön majd alázatosan odatartja a lelkét a boldogság felé. (Zoltán szavai alatt az asszony észrevétlenül a háttérbe megy és kabátját, kalapját magára veszi.) Az élet néha nagyon fukar és olykor hosszú időn keresztül megtagad tőlünk minden szépséget, de azután két kézzel szór ránk reménységet, örömet, boldogságot. (Hátrafordul.) Margit, ön menni készül? Az asszony: Elmegyek, Zoltán, búcsúzom öntől. Zoltán: El akar hagyni mosf, amikor végre egymásé lehetünk, amikor a sors végre megszánt bennünket. amikor a feleségemmé akarom tenni? Most, amikor végre összeforrhatunk egyetlen, örök ölelésben linost akar elhagyni? j Az asszony: Búcsúzom öntől, Zolii táti. Nem fogadom el a véletlen ajánlj dekát s ha a sors ön felé sodort, úgy Idacolnom kell a sorssal. A mi egymásbakapcsolódó életünkben nem “változott semmi. A fiatalságunkat jhiália akarjuk marasztani, napjai már meg vannak számlálva ... És lén nem tudnám elviselni a gondolatot, hogy kihűlt lélekkel éljünk egymás mellett, hogy ön egyetlen egyszer is közömbös szemmel nézzen Iram , . . Erősnek kell lennünk most, I amikor még szivünkbe hasit a^ válás, Iamikor még fáj, amikor még van ! könnyünk egymásért . . . most kell * egymástól elszakadnunk. Zoltán: Margit, ön ki akarja tépni lelkűnkből a boldogságot, ki akarja hívni maga ellen a sorsot. Nem engeLátogatást tettem a suboticai államügyészség fogházában és megtekintettem, hogy milyen az élet a fogházban. Két órát töltöttem ezen a nem nagyon barátságos, de nagyon tisztán és nagyon rendben tartott, szomorú helyen. Csend, mozdulatlan, nehéz csend van itt a fehérre meszelt vastag falak között s ha mégis beszédre nyílik valamelyik ±JL dem elmenni, nem engedem, hogy! megfojtsa a mi gyönyörű, viruló szerelmünket. Az asszony: Én elmegyek, Zoltán, Elmegyek, mert nagyon szeretem. Belenézek még egyszer a szemébe, mert az enyém volt . . . Megsimogatom ezt az őszülő fejet, mert az enyém volt . . . Olyan igazán, olyan nagyon szeretem . . . (Hosszú, forró csők.) Zoltán: Miért hagy el, Margit, miért oltja el a lángot a szivünkben, miért kell sötétben maradnunk?... Az asszony: Mert esteledik és az estét feltartóztatni nem tudjuk . . . Mert ezüstszálak villognak a hajunkban . . . Jobb igy . . . Néhány év múlva ennek a percnek a szomorúsága is szép emlékké fog_ kihűlni.-. minden, minden csak emlék lesz... Megyek, Zoltán. Szerencsés, boldog, szép jóestét! Zoltán (Maga elé, halkan): Boldog, szép, jóestét . . . (Az asszony el. Függöny.) f . .,1^’ * f>< ■ ^J| A fogház bejárata. száj, halk, tompított hangon, rövid szavak hagyják el a száraz ajkakat, mintha nem csak a börtönajtókon, hanem a szájakon is nehéz zár lenne. Csend van itt napközben is, de tökéletes, abszolút a csend éjjel, ami a fogházban télen este hét órakor mér megkezdődik. A téli hónapokban este hét óra a lefekvés ideje, minden emberre nézrve a fogház falain belül és a lefekvés után a legszigorúbban tiltva van minden beszéd. A foglyoknak ezen időn túl egyetlen szót sem szabad váltani egymással. A fogházi rend követeli meg az éjjeli tökéletes csendet, hogy az őrök, akik, hogy lépteik ne okozzon zajt, éjjelre nemez-cipőket húznak csizmáikra, a legkisebb zajt is meghallják őrhelyükön. Hideg és fehér, mozdulatlan és hallgatag minden és mindenki. Amikor bementem a fogházba, künn az udvaron esett a hó, a hideg, fehér, hallgatag hó, a csontkeményre fagyott földre... A sóhajok ajtaja Délelőtt íiz óra. . Marusics Koszra államügyész, a suboticai ügyészség főnöke társaságában megyünk az ügyészi hivatalból, a fogház megtekintésére. Kis oldallépcsőn jutunk a földszinti folyosóra, ahol most a vizsgálóbíró hivatali szobája van. Nemrég jött le ide az emeletről s itt sokkal jobb és megfelelőbb helyen van, mint volt az emeleten. A vizsgálóbírói hivataltól pár lépésre, a folyosó átelleni részén, van a falban egy kicsiny, barnára festett, számnélküli keskeny ajtó. A legtöbb ember, aki a folyosón elhalad az ajtó mellett, ügyét sem vet rá, észre sem veszi. Ez az ajtó a sóhajok ajtaja: átjáró á törvényszéki szárnyról a fogházi részbe. A fogházi főbejárat az utcáról van, a törvényszéki épületnek azon a részén, amely szemben van a vasúti töltéssel. Az a kis keskeny ajtó, a sóhajok ajtaja, a foglyok útja, amikor leviszik őket a fogházba vagy felkisérik kihallgatásra a vizsgálóbíró elé, vagy a főtárgyalásra. Kívül, az ajtó mögött, éjjel-nappal szuronyos puskáju fogházőr áll őrségen. Ez az ajtó mindig zárva van és az őrségen levő fogházőr kezében van a kulcsa. A halk kopogtatásra nesztelenül fordul a zárban a kulcs, hang nélkül nyiilk fel a kis, keskeny ajtó és amikor az őr meglátja az ügyészt, feszes vigyázz állásban tiszteleg és átbocsát bennünket. Gyorsan áthaladunk a fogház nagy központi csarnokán, innen balra fordulva, pár lépcsőn felmegyünk és a fogházi épületnek azon szárnyán vagyunk, amely parallel halad a palicsi úttal. Itt már jön elébünk Karapancsics Milorád fogházgondnok és innentől kezdve ö mutatja meg a fogház összes helyiségeit és ő szolgál magyarázó felvilágosításokkal. A fogház igazgatása, irodák, raktárak, az őrség laktanyája Az őrség laktanyája tágas, világos helyiség a földszinti folyosón. A teremben tizenkét vaságy sorakozik egymás mellé. Nagy vaskályha áll a szoba egyiksarkában, mellette kis szék s rajta egy kis cica. Marci, a fogház kedvence. A^rőrség laktanyája ragyogóan tiszta, a padlón egy porszem sincs, a falak fehérre meszelve. Mindenütt a legteljesebb rend és tisztaság. Innen az egyik raktárhelyiségbe mentünk. . Hosszú, tiszta asztalon egymás mellé rakott nagy, kerek, barnára sült cipók állanak, a foglyok kenyere. Karapancsics gondnok egy felvágott negyed kenyeret mutat és megjegyzi, hogy a foglyok nem frissen sült kenyeret kannak, hanetil Ugynaposat. A következő raktárhelyiségben vannak a fogházi műhelyekben készült ipari készítmények: kosarak, gyékények, suroló-kefek, szakajtók, seprők, vesszőből font kocsi-cserények, lábtörlők. A raktárhelyiségekkel szemben, a földszinti folyosó túlsó oldalán, van a lelkészi szoba, ez azonban csak akkor van használatban, amikor valamelyik felekezei lelkésze a fogházban istentiszteletet tart. A folyosó végén, szemben a központi nagy csarnokba vezető hossza cellafolyosóval van Karapancsics gondnok Vagyunk, magunk Között ... ha nem is tudja senki, ha nem is sejti senki ... az én életemben mindig akad egy kis változatosság, egy-egy megértő lélek, amint te mondanád... Zoltán: Látom már, egészen elmaradtam én ettől a világtól. Egy férfi, túl az élet tavaszán, valaki, akinek otthona van, férj, akinek gyöngéd szavára talán megértés, tálán boldogság is fakadna körülötte .. . nem tudom én ezt megérteni, akármennyire akarnám. De ha már igy beavattál a titkaidba, engedj meg nekem egy bizalmas kérdést. Sohasem gondoltál te arra, hogy egy szerelemre vágyódó, gondolkodó, 'élni akaró, fiatal nőt láncolta! magadhoz, akit a te könnyű életed megaláz? Te erre sohasem gondoltál? A férj (Nevetve): így kell nekem. 'A nőm finomlelkü gavallérja, aki engem a házasság szentségére és örök szépségére oktat . . . Hát ehhez aztán igazán nem értesz, barátom. De éppen azért szinte izgat, hogy kinyissam a te álmodozó, fellegeket járó tekintetedet. Az asszony? Légy vele szemben kemény akaratú, fölényes, hajthatatlan és akkor minden gondolata alázatosan megjuhászodik előtted, mert férfinak mutatkozol előtte. A fő a látszat. S ha a házi szentélyben már készen áll az igazi férfi szobra, akkor a szobor alteregója, a húsból és vérből való másik, már bátran kirepülhet az egyhangú családi szentélyből. A hűség az aszszony dolga, nem a miénk. Az aszszony lelke? Nem, nem, ehhez én nem értek. Én nevet és pozíciót adok az asszonynak, akinek ezért hálásnak, szelídnek, hűnek . . . Az asszony (kiront a függöny mögül): Tudd meg hát, hogy nem vagyok hü, hogy nem vagyok hálás, tudd meg, hogy két év óta mindennapos vagyok ebben a legényszobában, hogy kedvese vagyok Zoltánnak, tudd meg, hogy mindennap a karjaiban tartott. Hozzá menekültem, mert gonosz voltál hozzám, mert meggyülöltelek ... Ide menekültem megalázva, lélekben megverve és otthon minden keserűséget csak azért szenvedtem el, mert tudtam, hogy itt kárpótlást találok minden szenvedésemért. Ami szépség volt az életemben, azt Zoltánnak köszönhetem, ami seb volt a szivemen, azt te tépted rajta. Te, aki nem törődtél velem, akinek csak néha jutott eszébe játszani velem, mint egy lélektelen bábuval. És ha eddig nem ismertelek volna egészen, most már mindent tudok rólad. Végighallgattalak, itt, lesben, a kedvesem szobájában, most már nincs titkunk egymás előtt ... A fényes nevedet visszadobom neked és örömmel mondok le mindenről, amit te nekem adni tudsz. Nem leszek többé az akaratod kis cselédje, ember akarok lenni én is, nekem is van jogom az élethez, a levegőhöz, egy fészekhez, ahol otthon vagyok. Megszabadultunk végre gymástól és én hálás vagyok a véletlennek, amely ide hozott téged, hogy lássad, amikor megcsallak és hálás vagyok neki, hogy végre megláthattalak egészen. A férj: De hiszen ez hihetetlen, ez felfoghatatlan . . . Ezt tettétek ti velem? . . . Tönkre tettetek ... a nevemet a sárba tapostátok ... És neked volt bátorságod engem, engem megcsalni? (Zoltánhoz.) És te, akiről csak most hull le az álarc . . . te az én nőmre vetetted ki a hálódat? Az asszony: Nem igaz. Rosszul tudod: én dobtam magam a karjaiba, mert szerettem, mert vágyódtam utána . . . A férj: Elég. Nem találok szavakat erre a szégyenre. Tehetetlen vagyok, pedig le kellene csapnom rátok, tennem kellene valamit, hogy újból embernek érezzem magamat... Zoltán: Sándor, ez a beszéd téjed jneg nem illet, viseld el a sorso
