Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-24 / 348. szám
1922. december 24. BACSMEGYEI NAPLÖ 13. oldal hadakoznak. Ma az irodalomban a világnézetek külömbsége sorozza át az írókat és választja el a törekvéseket. Világnézeti ellentét az ami sorompókat liuz ma a fiatalok és az »öregek« közé, világnézeti ellentét, amely több' hölmi esztétikai vitatémánál és amely elég egy hites és céltudatos irodalmi forradalom teljes végigharcoMsához. Do közelről: a Nyugat körül nevelődött és arrivékké előrukkolt Írók, a kik a kapitalizmus fejlődésének irányában értek föl az Olimpuszra, vagy a szigorú lartpulart szempontjai szerint dolgoznak, élnek, hisznek és csinálnak »művészetet«, vagy az individualizmus egyéb aktuálisabb formáiban írják meg könyveiket. Szoros és bizalmas kontaktusban régi századok irodalmi tradícióival a burzsoa-ideologia legutolsó hajtásait képviselik, azt a művészeti-rendszert. amelyről a forradalmi költők azt tartják, hogy embertmegkötő osztályérdekek szerint törvényesült materiális világgal együtt válságba került, elérvén az a debacle, amelyet a kapitalizmus nem tudott elkerülni. Rend és törvény emberei ők, a burzsoá-ideoiógia rendjéé, amelyet az irodalomban az esztetika-talmudja tesíesit meg. Világnézetük (ha lehet ilyenről beszélni) individuális szerkezetű és tartalmú s készültségük minden erőjével arra törekszenek (mozgalmuk olyan célzatú) hogy a mai művészetet fönntartsák és konzerválják, hogy az uj utakra szorult, őket követő generációra is átvigyék azokat az irodalmi elveket, amelyek alapján őket, halhatatlanná ütötték. Mindezekineliett: távol állnak azoktól a problémáktól, azoktól a most születő életfájdalmaktól, hangoktól, robajoktól, töretlen hitektől, lázongásoktól, amelyek a népek nyomorúsága mélyén fekszenek, távoli állnak, immunisak a proletariátus harcától, sőt legtöbbször vele szembe vannak, őrt áiiván azokon a posztokon, amelyre a kapitalizmus vezényelte őket. ilyen ideológia szerepben látják yalamennyiüket a fiatalok, akik viszont közei a proletariátushoz, bent a forradalmi eseményekben, hol az előrehaladó Élet a legpompásabbán bontakozik uj horizontok alá, harcolnak, verekszenek, vérzenek és haliucinálnak. Az uj rendért. Az uj rendért, az uj Életért, mely szabaddá teszi az Embert a mai kötöttségektől, szivét megpirositja, harcát örömökre szereli, passzív fájdalmasságát aktivitással, teremtő kedvvel koronázza. Az ő harcuk kimondottan a burzsoá-ideoiógia fölbomlását segíti elő (például a dadaistáké) és eszközeikben, témáikban, életstandardjukban legeiére kerültek annak a küzdelemnek, amely az »öregek« irodalma ellen vezeti a történelmi, társadalmi erőket. Világnézetük (mely éppen ellentéte az individualizmusnak) harcos világnézet, forradalmi, a munkás-osztály politikai törekvéseivel egyirányú. Az irodalomban ők a forradalom— az »öregek« ellenforradalmával szemben. Robbantok, és esztétikát destruálók: a burzsoa művészeti ideológia konszolidációjának legfélelmesebb megrontói. Amit ők csinálnak, az mindig akció az eddigi életformák ellen, vagy keresés és kísérlet az uj formák felé. Az uj Ember, uj életformái ugyanis most vajjudnak a társadalmi harcok torlódásaiban és ők ezeknek a vajjudásoknak, ezeknek az összeroppanásokban megmutatkozó uj ideáknak kinyilatkoztatói és vizionáriüsai. Nincs törvényük az írásra, az irodalom-csinálásra, mert ők a megbomlott világ sumrnás hiteinek, vágyainak és szorgosságának őszinte beteljesitői, — a világban pedig ma nincs törvény, vagy ha van, az is — törvénytelen. Az a forma pedig, amibe megnyilatkoznak alkalmazkodik a mondanivaló vívódásaihoz, fölbontása a nyugatos esztétikának, uj — lés sokaknak érthetetlen. Érthetetlen azoknak, akik Babícs versein hizlalták ritmusérzéküket, akik a szenti mentális, exkluzív pózon és nyafogá m kiviil el sem tudnak más irodalmat képzelni. Nem bántó, idegen azonban azoknak, akik tudják, hogy ma a rontásnak, a groteszk grimasznak, a fuulmináns őrjöngésnek, a ritmustaian, brutális cgzaltációnak is megvan a maga jogossága és aktualitása. Ezek a maistákat, az aktivistákat nem nézik félőrülteknek, de illő tisztelettel kisérik azt a harcot, azt a küzdelmet, amit a forradalmi fiatalok az irodalom balszárnyán, nem is reménytelenül és már-már győztesen folytatnak a békétlen idő haldoklásában. * És még valamit... Akasztott ember. Igen, halottak, hullák, keresztrefeszitettek tradíciók bitóján, öreg életek, öreg keresztfáján. Irodalmi J7 halottak, akiket' felravataJozot’t az esztétika, akik vannak régi bűnökben és hamvasztóban (az idő ma is nagy halotthamvasztó) ahol por és hamu lesz mindenki, akinek el kell hamvadnia. Itt nem lehet nevetni. Vannak halottak, akik járnak, élnek, Írnak és vannak olyanok is, akik ölnek. És ez nem is paradoxon. Mert nemcsak azok a halottak, akiket elregisztrálnak az anyakönyvi hivata lókban. A hullaszag nemcsak Doberdo felöl jön, a katonasirokból, — a Halál lámpása sok révedő szempárból int ki manapság. A világban ma nagy a dulás és dulásnak sok a halottja. Földeken és országokban, fórumokon velük találkozunk leginkább, amint fekszenek szétporladtan az idő temetőjében — ahol (s ez az egye I dűli vigasztaló) a holttestek alatt Igyökeret fogott már a diadalmas \buzaszem. M—i. Ezüst szálak Kis színjáték / felvonásban Irta : Borsodi Lajos (V.-Becsksrekj (Személyek: A férj. Az asszony. Zoltán, agglegény. — Szín: Zoltán elegáns legényszobája.. Jobboldalt hatalmas könyvállvány, zsúfolásig tele könyvekkel. Ajtó a háttér közepén. Ettől jobbra ablak, a jobb sarokban kandalló. Baloldalt középen ablak, nehéz függönnyé!.) Első jelenet. Az asszony, Zoltán. Az asszony: Ennek igy kellett jönnie, Zoltán. Álmatlan éjszakákon át gyötrődtem ezzel a gondolattal és nem tudtam tőle szabadulni. Meg keliett végre mondanom. Ma utoljára vagyok önnél. Zoltán: Meg szeretném győzni arról, hogy nincs igaza. Hogy ok nélkül, asszonyi szeszélyből dúlja fel a mi tiszta boldogságunkat. A mi szép életünket. Hogy e! akarja vinni magával fiatalságunk utolsó szikráit... Az asszony (elgondolkozva): Igaza Van. Az utolsó szikrákat. Nem akarom, hogy itt aludjanak el... önnél... A hajamban ezüsíszálak csillognak, ön körül is lassan esteledik... .Hiába kezdenénk az idő eilen . . . Magunkra maradunk, egyedül leszünk az emlékeinkkel. Zoltán: Ne hagyjon magamra, Margit. Éti ma is úgy szeretem, mint akkor . . . két évvel ezelőtt, amikor először nyitottam ajtót önnek, a boldogságnak . . . Ugyanilyen szép fehér téli délután volt mint most. És akkor ön csupa derű volt és csupa meleg sugárzás és akkor az én szürke életemnek végre célja lett. Megtanított élni, örülni a halkan tűnő óráknak, örülni önnek és örülni magamnak. És most hirtelen, váratlanul megkonditja boldogságunk felett a lélekharangot . . . Az asszony: Nem én kondi tóm meg. Az én szivem is tele van könynyel ... ön tudja, ön érzi ... De nem tudom elviselni a gondolatot, hogy nyitott szemmel lássam a szerelmünk halódását . . . Hogy kihűltén, szomorú, öreg szemmel tekintsünk egymásra, talán holnap, talán holnapután. Nem akarom, hogy a karjaiban tartson akkor, amikor a szive már elnémult velem szemben. ügy megyek el innen, hogy még szomjasan vágyódjék utánam, akkor búcsúzom öntől, amikor talán még szépnek lát . . . amikor még a szive erősebb a szeménél, amikor még nem akarja látni, hogy az idő ellopta a fiatalságunkat . . . Zoltán: Nem látom. Nem érzem. Nem akarom elengedni magam mellől. Mi marad az életemből, ha ön nem lesz velem? Kiért tüzesedjék át a gondolatom, kiért melegedjék át az érzésem, ha ön elhagy engem? Miért akarja, hogy magunkba rogyjunk, összeomlott lélekkel, emlékké üregiiett élő szerelemmel? Miért kívánkozik a maga örömtelen ottho-Jnába, miért akar újból dideregni abban a reménytelen, rideg házaséletben, amelyben csak fájdalom és könny vár önre? . . . Hiszen igaz, í tnl vagyok a fiatalság lázálmain, az arcomra ráncok húzódnak, talán a : tani is már meggörnyedt egy kissé, de azért a régi szerelemmel ma is csak önért élek, becsülöm, szeretem, akarom. Az asszony: A nyomunkban jár az öregség, Zoltán, hiába minden. Ez a két egymásra boruló, őszülő fej... istenem, ha valaki látná, taián mosolyogna rajta ... ez a két árado-I'zó szív, halaira iiéít, szomorú szerelmével . . . este leit, Zoltán. Én visszamegyek a lelketölő valóságba, asszonyt játszani a férjem mellett Sándor mellett, akitől rettegek . . . El kell véreznem a durva önzésén, a gúnyolódó hiúságán, egy idegen ember mellett, aki csak magát ismeri ... És mégis visszamegyek lelketlen otthonomba és haza viszem magammal vigasztalásul két boldog esztendő forró emlékét. (Két kezébe fogja Zoltán fejét.) És haza viszem magammal a szeme hü sugarát, a homloka beszédességét, a hangja lágy duruzsolását ... és maga is, Zoltán, maga is lásson engem olyannak, amilyen voltam egykor, két évvel ezelőtt . . . lásson szépnek, vidámnak, gondtalannak . . . Ugy-e, igy lesz, Zoltán? (Odakünn alkonyodik. A szoba lassanként besötétedik. A kandalló fénykévéi világítanak a félhomályban. A háttér ablakán át sűrű hóesés látható.) Zoltán: Kegyetlen játék az, Margit. Minek egymást gyötörni, miért akarja megölni ezt az eleven vágyat, amely ma is egymás karjaiba parancsol bennünket? Ha megunta a szomorúságomat, vidám leszek, ha bohónak akar látni, az ölébe temetem a fejemet mint egy gyerek... Olyan leszek, amilyennek kívánja... csak maradjon velem, megbékülve, nem lázadozva, nem ezekkel a sötét gondolatokkal, de meghajtva ezt a szép fejét a 'boldogságunk hatalma előtt . . . Nem igaz, hogy a hajunkba ezüstszálak vegyülnek, nem igaz, hogy az arcomra ráncok lopództak, csak az az egy igaz, hogy egymásért vagyunk, hogy szeretjük egymást. Az asszony: Esteledik, Zoltán, hiába minden. Ma még igaz ez az érzés, de holnap már fáradtak lehetünk ... és én akkor akarom az utolsó csókját, aulaikor még a szive melegétől forró. Utoljára vagyok itt, igy szép ez, igy kívánja ezt a mi múló boldogságunk ... És most csókoljon meg, Zoltán és aztán . . . aztán . . . elválunk egymástól . . . magunkra maradunk . . . (Kívülről harsány csengetés. Az asszony, riadtan a baloldali függöny mögé menekül. Zoltán egy pillanatig zavartan áll, aztán felgyújtja a villanyt, az ajtóhoz megy, amelyet felzár. Az ajtót csak kis résnyire nyit-i ja ki, a kilincset a kezében tartja.), „t Második jelenet. , -Előbbiek, a férj. Zoltán: Ki az? • A férj (Még kintről): Engedelmet, ha tán zavarlak. Én vagyok, Sándor, Zoltán: Parancsolj beljebb ... Nem . . . nem zavarsz . . . Talán ai kabátodat . . . A férj: ó, köszönöm . . . úgyis csak pár percre jöttem . . . Erre vitt az utam, eszembe jutott, hogy régen láttalak . . . Zoltán: Váratlan figyelmesség, valóban. A férj: No igen, az embert leköti á foglalkozása . . . De valami mondani valóm is van . . . Nem is tudom, hogyan kezdjem? . . . Kissé különös, kissé kényes dolog. Zoltán: Csupa füL vagyok. A férj: Arról van szó . . . No. nem kdl a dolgot olyan komolyan venni . . . Talán hallottad már, hogy államtitkári kinevezésem előtt állok és ilyenkor az embernek ügyelnie kell minden apróságra... Ilyenkor még a pletykát is latba vetik... Az ember valóban nem tudja, mi árthat neki . . . Zoltán: Nem tudom, miről van j szó. Beszélj, kérlek, világosabban. A férj: Pletykáról beszéltem . . . Valaki ugyanis a fülembe duruzsolta, hogy . . . hiszen szinte nevetséges . . . hogy te és a nőm . . . hát hiszen tudom, hogy csak két rokoníélek találkozásáról van szó . . . szóval, hogy te foglalkozol az aszszonnyal. (Nevetve.) No, nem vagyok féltékeny rád. eszembe sincs, de mégis . . . most, a kinevezésem A miniszter roppant er- Skölcsös férfi és nagyon kényes az ilyesmire . . . Zoltán: Szóval, e! akarsz parancsolni a feleséged mellől. Mert ehhez, ugyebár, jogod van? A férj joíga ez, az uralkodó és parancsoló ‘férjé. A térj: Hagyjuk ezt, barátom. Az agglegények és a széplelkek etikájához én úgysem értek. De ez nem is lényeges. Itt arról van szó, hogy a karriérem érdekében egy ideig... hiszen értesz engem . . . Zoltán: Igen, én értelek és nem is bocsátkozhatom veled vitába, ügy lesz, amint kívánod. A karrieredhez pedig gratulálok. A férj.\ Köszönöm. Hát ezen túlestünk. És nem kell ezt a csekélységet tragikusan venni ... Az emberekről, a világról és főleg a miniszterről van szó. nem rólam . . . És most beszéljünk másról. Hát te még mindig bújod ezeket az unalmas könyveket, te javíthatatlan könyvmoly? Nem irigyellek érte, mondhatom, hogy ezt a káprázatos, szép életet hideg betűkön át éled végig. Ez az, barátom, élni kell tudni. Zoltán: Nem választanálak a mcseremnek ebben sem, pedig tudom, hogy nagy életmüvész vagy. Én rneg vagyok elégedve az életemmel. Chacun a son gout . . . A férj: Lárifári. Lovagiaskodó, finom gavallér, vagy és mellette szépségirnádó. Férfinak lenni, nem itt, a halott könyvek között, hanem kint a szabad életben. Elérni mindent, amit ember elérhet, a nőt is, egyet, kettőt, mindegyiket ... és nem szomorú szemmel a lelkűket kutatni. Nem ér ez semmit. Nono, csak éppen mondom, mert igazán nem akarok a preceptorod lenni. Zoltán: Érdemetlenre is pazarolnád a buzgalmadat. Különben te is csak vizet prédikálsz és bort iszol. Az ember a szavaid után valóban azt hinné, hogy ma is nőket hódítasz, nem is egyet, kettőt, — mindegyiket. A férj: Hát ha. mindegyiket nem is . . . de azért . . . hiszen barátok
