Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-24 / 348. szám
K§2, oldal. BACSMEGYE! NAPLÓ 1922. december 24. Icesztők« jámbor, bár nem őszinte tisztelője. De Hollósy mellett látni kezd, uj észrevevések és meglátások kincseihez jut. »Mintha kába áloméból ébredtem volna fel, — jegyzi fel életrajzában — egyszerre uj célok, $Ü problémák előtt találtam magamat erőtlenül és tanácstalanul, miut gyermek egy könyv előtt, amelyben még nem tud olvasni.« Kínlódik, küzködik, bízik, harcol, javítgat, lelkesedik. Megérti a nagy franciákat: Manet-e, Claude Mpn?t-t, Bastien-Lepage-t, de nem szegődik csatlósukul. Hollósy mestere, dp nem bálványa, a nagybányai isérezhető képein is. Ha Pechánt orvoslélektani szempontból osztályozni kellene, úgy mindenesetre a cikiotimikusok osztályába kerülne, (melyben a nagy humoristák és nagy realisták vannak, amelyben a duzzadó, jókedvű hangulatok váltakoznak futólagos elkomorodásokkal. Különösen tájképei és csendéletei ragyogják vissza derűs, ötletes, jószívű és jókedvű hangulatait. Telt vidám és mindig friss szinei szinte mosolyognak, mint máiust, tulipános délelőttök. Üdeség és kedélyesség csillog a képeken, a tömegek nagyszerű elevenséggel mozognak, meleggé teszi őket, mint az olasz ég az umbriai vagy toszkánai tájakat. * Hogy Pechán József milyen nagy művész volt, azt körülötte, a jól étkező falusi környezetben alig érezte és hitte valaki. A háború, a nyugtalan, változott viszonyok elszakították őt a mesterektől, a tárlatoktól, a művészi tervektől, az őszinte megértéstől, az ostoros bírálatoktól, a siker gyönyörétől, a verseny izgalmától meg képzeletkorbácsoló erejétől. Sokszor lelohadt a munkakedve, máskor ismét fellobbant, mint (hamuval, porral küzködő, elhajított láíigcsóva. Pechán József tündöklő tehel ige szétforgácsolódott háBorus gondokban, majd a falusi élet kicsinyességei között, az apró, csillogó ötletek szétgurultak, mint elszakadt gyöngyszemek és sokan még fel sem vették, figyelemre sem méltatták a feléjük gördülő kincsíket. Por ül a tervek tekercseire, az üstökös pálya fénye belefulladt a zsíros közöny sötétjébe, a nemes érzések és akarások elfonnyadnak a szivarfüstös, pohárkocintós falusi éjszakákban, mint törékeny mimózák idegen, mogorva tájakon. Pechán József meghalt és elsüppedt a fásult hangtalanságba, a parvenü ma rideg ízléstelenségébe. Egy-két eltévedt barátja tiszteli és tömjénezi csak emlékét, a nagy alföldi tömegek, a trágyaszagu nábabok, a patentnyakkendős nyársrtolgárok, az olajnyomatokat vásárló szatócsok lenéző nemtörődömséggel haladnak el a gyönyörű müvészküzködés, a hatalmas és nagyszerű alkotások mellett. Egy kincses, kínos és kiváló müvész-élet akarásai, megoldásai, szépségei, küzdelmei és színharmóniái elhagyottan, meg nem értetten, összezsúfolva hevernek a szűk verbászi házban, mint iwrácsőit kincsek a kalóz kamrájában. Élete: művész sors, halála: az elfulladtak, az elhagyottak hangtsfin.i JZrPrJ* Pechán József vázlatkönyvéből Irodalom kola erős hatással van rá, de azért nem hűséges és elvakult tanítvány. A Müvészházban nagy. szimbolista irányú vásznakat állít ki, de meliettüknyugodt, előkelő portrék, meleg, hangulatos és elevenszinü csendéletek is az ő nevét viselik. Nem csatlakozik hangosszavu klikkekhez, nem köti magát állandó modorhoz, egyénisége és művészi jellege mégis minden képén kiérezhető. Gondosan, szeretettel ül a témához és a festőből csakhamar rajongó lesz, beleéli magát a hangulatba, túláradó rokonsziwel simogatja az anyagát, mint kedves, gügyögő gyermeket. Nem másol hidegen és üzletszerűen, a művész és tárgya között felolvad minden űr, minden hűvösség, átérzi, átéli a kukoricaföldek, a muskátlik, a fürdő nimfák vagy a befőttes üvegek hangulatait. Szivét viszi bele minden ecsetvonásba. Csupán egyes megrendelt arcképénél lehet észre .venni a kedvtelenséget, a rosszul palástolt unalmat, egyedül itt lehet Pechínál imitativ művészetről szó, máskülönben mindig arhuektikus, Hildebrand meghatározása szerint: kutatva alkot, művészi árzéseket eiégit ki, szóval poétája és nem leírója, lemásolója a természetnek. Sokat foglalkozik azonban azokkal az aicokkal, melyek érdeklik és vonzzák. Fény-, szín- és tónuskeresése szinte tiszta lélektan. Különösen önmagát csodálta, kutatta és elemzi, mint az önmagát megismerni vágyó görög bölcs, önarcképei kegyetlenek és nagyon mélyek, szinte tragikusak, őszintén, egyszerűen és fájdalmasan adja a szárnyszegzett lendületet, a kínlódó, magában álló művészt, a bilincsbe vert akaiat kemény komorságát. Képei különben tele vannak fénynyel és derűvel. Hétköznapi modora, falusi kedélyállapota legtöbbször derűs, beszéde nagy társaságokat fakaszt nevetésre, élcelődései jókedvű bizakodást csöpögtetnek a csüggedt emberekbe. Mindez megaz aktok híján, erejüktől vidáman nyújtózkodnak, a levegő pedig pajkosan szalad tova, mint forgóval szaladó fiúcska. »Szeressük az életet. mert az élet szép« — ezt hiszi, ezt lürdeti Pechán, ha a bácskai szüretet, ha tavaszi szántóföldeket, ha retek- vagy sárgarépa-csomókat fest. Bámulni kell nagyszerű rajzi tudását, tökéletes anatómiáját, de legcsodálatraméltóbb a színekkel bánni tudó tehetsége. Ó, milyen friss, tüzes, életszerelmes színek! Nem ismeri a megalkuvó, bucsuzkodó fáradt hangulatokat s bár szinei merészek, tiszták és jókedvüeic, még sem kiabálók vagy ízléstelenül hau: gosak. Férfias, határozott, őszinte, de mindig jószivü. Nem szereti a ködöt, az alkonyi elbágyadásokat, az álmos naplementéket, a fonnyad«? rózsákat, az őszi elbusulásokat. Szeretettel simogatja azonban a muskátli tüzvörös szirmait vagy a rézüst százféle erőshangu sárgáját. Nem keres hálás, szomorkodás reflexeket, anyaga sohasem puha vagy könnyű, témái, beállításai, problémái nehezek, kemények, azonban tökéletesen megoldódnak a fölényes rajzi tudásban, az üde, érdekes, mo; solygós szinhatásokban. Az aquarelt, mint a művészi észrevevések pepecselgető, nőies kifejezési módját, nem szereti, a pasztel pedig, amely lényegében hordja a puha, tompa, bágyasztó hangulatokat, nála eleven, éles és erejétől élénk. Nem ismer megoldhatatlan problémákat, sápadt kérdőjeleket, unkadt beíejezetlenségeket; amibe |kezd, azt becsületesen, egyszerűt» ‘ és harmonikusan bevégzi, mint egy dalkompoziciót. .Nyílt, nemes és szókimondó, nem szereti a bizonytalan színeket, a ványadt kedélyállapotokat, egyszerű, érthető a mondani valója, de azért soha és sehol sem ,unalmas vagy köznapi. Vásznai -mindig mesteriek, mindig érdekesek, lés a duzzadó derű oly, vonzóvá és Kezdjük élűiről. Kezdjük ott, annál a kérdésnél: mi történt (922-ig) és mi történik ma az irodalomban, miféle irányok, ellentétek, jelszavak, egzaltációk és események dominálnak és kisértenek ma ezen a területen — kik, hogyan befolyásolják szereplésükkel a művészeti mozgalmat, vannak-e csoportok, egymással szembenállók, milyenek az erőviszo nyok — egyszóval és röviden; mi a helyzet. Elég egy hirtelen, nagyjából végrehajtott analízis és tisztán áll előttünk: van egy csapat, vau egy mozgalom, beérkezettekkel, jónevü és jómultu,, hivatalosan reprezentatív írókkal, a 910—12-ős irodalmi harc veteránjaival, kidekoráltakkal, kik jórészt már az akadémiák előszobá jáig jutottak. (Magyarországról van szó) nyugatosokkal és epigonjaikkal — éS van egy másik csapat, fiatalok ból, lázadó-kedvüekből, multattagadokból, friss harcok piros szivü kedveseiből, akik innen is, onnan is, a rossz és dohos bérkaszárnyákból indulnak leváltani az »öregeket« és énekelnek uj hangon, uj csodákat az Ember forradalmáról. Az előbbiek egyre fogynak, kedvben is, emberben is (Ady Endre és Gárdonyi Géza csak az első áldozatai annak a hullásnak, ami törvény szerint már megkezdődött Magyarországon) és morális erőben is, ami nem is csoda, hiszen rég elveszett, nincs már regeneráló káderjuk, nincs már a hátuk mögött az a fiatalság, amely valamikor mögéjük sorakozva biztatta, harcképessé tette, diadalmassá az ő mozgalmukat. Csapatuk szüntelen romlik és bomlik — mig ezzel szemben (nem lehet letagadni) a fiatalok gardája állandóan .gyarapszik, bővül és igazul uj érkezőkkel, huszebzíendősökkel, dühvet, daccal és értékes tehetségekkel. Az »öregek« mozgalma egyre szikkad, — a fiataloké egyre zajosodik. Amazok lassan irodalmi társaságokba sereglenek, hogy érdemeiket kamatoztassák, konzerváló erőkké válnak — emezek csaták megvívására készülnek, — elle-Pechán József vázlatkönyvéből tragédiája. Le hajtjuk fejünket a falusi temető egyszerű sirhantja előtt és lelkűnkben a szomorú játékok nemes borúja foglal helyet. Hisszük és reméljük azonban, hogy ez a lapos, falusi sirhalom kiemelkedik a sivár, dermedt, ólszagu síkságból, naggyá nő, magassá nő, heggyé csúcsosodik, melynek ormát a magasságok örökös napja aranyozza be, melynek szikár szikláit a megbecsülés, a megértés csodásfényü sugarai cirógatják, mint hosszú, puha, illatos női ujjak, melyek bókolós babért helyeznek a meg nem értett, hősies, hatalmas homlokokra. Szenteleky Kornél. 1922 nük — forradalmakba bátorodnak, harcos hittel és fanatikusan. Az »öregek« a kritika — és a közönség — elismerő bókjaiból és dicséreteiből koszorút fonnak a homlokukra, élvezik az alázatos tömeg vakbuzgó szerelmét, taps, megértés kíséri őket — a fiatalokat viszont gúny, áskálódás, leszólás és röhej biztatja azon az utón. amelyen elindultak, hogy, harcukat megharcolják... * 1! Persze nem matematikai pontossággal elzárt és körülhatárolt ez á kétcsoport, van köztük átmenet, evolúciós összefüggés. A két csapat szélső szárnyain belül, befogva vannak írók és vannak mozgalmak nagyon természetesen, amelyek középüt állván összekötő szerepet visznek, mint eklektikusok, mint félvérüek, a kik egyrészt az elcsitult harcok hagyományait viszik előbbre, másrészt a forradalmi fiatalokkal tartanak testvérközösséget. Az elhatárolás itt tisztán abstrakció, a dialektikus lényeg hangsúlyozása és azoknak az ellentéteknek fölismerése, amelyek a két csoport, a két irány között fönállanak. Mert azt talán mondani se kell, hogy súlyos, eszenciális ellentét van a fiatalok és »öregek« irodalmi mozgalma között. Nem olyan ellentét, nem olyan külömbség, mint például Laforgue szimbolizmusa és Heredia parnaszista meggyőződése között van és olyan sem, mint amilyet a naturalizmus és a romanticizmus közé ékelt néhány jónevü és gondos esztétikus. A ma fiataljait és a ma konzervatív erőt jelentő iró-gárdáját lényegbeli differenciák választják el, szembenállásokban megnyilatkozó olyan ideológia különbségek, amelyet nem lehet összehasonlítani semmiféle, eddigi irodalomtörténeti példával. Mert, mig Laforgue és Heredia művészete az individuálizmuson belül tér el egymástól, a naturalizmus a romanticizmus egy romlásba vesző én-kulturának két másszerü lehetőségét nyitotta csak meg — eddig itt az induividuálizmus őrzői ellen á kollektiv.-érzésii és szándékú fiatalok
