Bácsmegyei Napló, 1922. december (23. évfolyam, 327-352. szám)
1922-12-24 / 348. szám
Ünnepi szám. — Ara: 5 dinár ACSMEGYEI NAP 1 0011. évfolyam Szubotica, VASÁRNAP 1922. december 24. 348. szám Megjelenik ir.indcn reggel, ünnep után és hátion délben' TELEFON SZÁM: Kiadóhivatal 3-53, Szerkesztőség SA) Előfizetési ár negyedévre 90 dinár SZERKESZTŐSÉG s Kralja Aitiandra-uHea 4 szám sióit kiadóhivatal: Kralja Aiexajsdro-alica 1 (Lolc'^h-poíoto) A százesztendős Irta: Delire János Ä vándor, aki előtt az éjtszaka fekete vizeibe merültek az utak, aki elszakadt a régi partoktól s lelkének gyökereivel még nem tudott belekapaszkodni az újba. akire ráborította az éj egyedüívaíóságának fekete takaróját, — a vándor fölnéz a csillagokra. És arra gondol, talán éppen most tekint föl az égre két könnyes szemével az édes anyja is, akitől elszakadt, s talán éppen most fordítja a csillagos ég felé szemét szeretője, aki várja, valahol, messze, messze. És igy találkoznak csak, igy tudnak csak egymáshoz kerülni, a csillagokon keresztül, a tekintetek utján, melyek egyszerre fordulnak fölfelé s egy csillag fényét isszák föl. S ha nincs, akinek megszorítsuk a kezét, ha nincs, akinek vállára hajthassuk gondok üszkétől izzó •éjünkét, ha nincs, akibe meg tudjunk kapaszkodni, amikor förgeteg kap föl s játszani kezd szegény magunkkal, ha senkink sincs, aki meghallgatná lelkünk zokogó bánátit, emberek, tekintsünk föl a csillagokra . Magyarok, tekintsetek föl a csillagokra. Magyarok, akiket sorsunk elszakított a véreinktől, akiknek megmaradt házunk, kis földünk, kicsi gazdaságunk vagy munkától hangos műhelyünk, megmaradt a falu, a mező, a szél, az eső, a nap, az égbolt fölöttünk s apáink sírja a temetőben, csak a hazánk lett más, magyarok, nézzetek föl a csillagokra. Ha sötét az utatok, ha nehéz a térhetek, ha a gond tép és a bánat tör, ha el kezd jajgatni a némaságra ítélt szó, ha fájni kezdenek a becsukott ajtók, az elszáníott inesgyék, nézzetek föl, mi világit, mi ragyog, mi fénylik fölöttünk, nézzetek föl, mit tudott felgyújtani a magyar kultúra, hová tudott felnőni a magyar zseni, nézzetek fel s ha nem káprázik el gyászhoz szokott szemetek, meglátjátok a csillagtábor trónusán Petőfit. Mert Petőfi a miénk, magyarok. A ini múltúnk dajkálta, a mi reménykedéseink lelkesítették, a mi lelkünk szólalt meg benne, a mi földünk telitette szépséggel, a mi sorsunk gyújtotta fel szivében a lázadást, a mi keserűségeink kovácsolták szikrázóvá haragját és nemalkuvóvá kemény akaratát, — világra hívhatta egy szláv mészáros 'ús szülhette egy tót cseléd, Petői!.mégis a mienk. Petőfit mégis mi ajándékoztuk — óh, tékozló koldusok — a világnak. A mienk ő, magyaroké, akik itt élünk, vágy Budapesten, Debreczenben, vagy a Balaton mellett, Bukovinában, vagy hírmondónak a Tátra óién, a székelyek földjén vagy Bécsben, vagy Bukarestben, New-Yorkban, Bridge- Portban, Ohióban, vagy Délamerikában. A mienk, magyaroké, akiket szétszórhatott az idők szele, szétszánthatott a sors ekéje, akik mégis ösezetartozunk az élő nyelvben, az élő kultúrában, az élő emlékekben, az élő Petőfiben. Petőfi a legnagyobb összetartó erőnk, a hid a leikeink közt. Mint a falusi lányok a kutnál, úgy találkozunk össze mi szétszórt magyarok Petőfi emlékénél. $ merítünk belőle gőgöt és büszkeséget, ha gyöngeségünk térdet-fejet hajtóvá tesz s merítünk belőle örök vigasztalást Mert nem némulhat el Petőfi nyelve s nem pusztulhat el a kultúra, amelyik Petőfit adta a világnak. Petőfi: a magyar kultúra egységének örökké zengő dokumentuma. Szétszakadhatnak és összeállhatnak a politikai egységek, impériumok születhetnek és rombadőlhetnek, az idők változásától, a sors forgandóságától, emberi alkotásoktól és rombolásoktól függetlenül Petőfi megmarad a magyar kultúra, a magyar nyelv kitudhatatlan jussának örökélő, örökegy bizonyságaként. Mintahogy oltárképről a tömjén fekete füstjét, úgy kell megtisztítani a frázisok patinájától Petőfi egekbe nőtt alakját. Jöhettek idők, melyek Petőfiben nem láttak mást, csak a népdalköltőt, jöhettek politikai irányzatok, melyek a Talpra magyar époszi pózával helyettesítették a köztudatban Petőfit, jöhetnek divatok, melyek csak a forradalmárt ünnepelték, vagy gáncsolták Petőfiben. Minden korszaknak és minden irányzatnak meg voltak a tanárai, akik a középiskolai értesítők disszertációiba beletemetgették, á mi Petőfiből halhatatlan, fölravatalozhatták a közhelyek temetőegész nemzedékekben hamisítván meg a csudálatos és érthetetlen világzsenit, aki Petőfi volt. Megszámolhatták — mint ahogy Négy csy tette, — hogy nyugati versformában 23690 sort irt, magyar versformában pedig 8853-at,. kisajátíthatták a szabadság és szerelem jelszavának ennek az égi csudának minden megnyilatkozását. — a kimeríthetetlen s apró bölcsességek rozoga ladikjaival behojózhataikiu tengernek még felszínét sem fodrozták föl soha. S mit tettek az egykori hivatalosak a mai hivatalosak félremagyarázott ünnepeidével? Amikor kezdte szivére venni azt, a mit a márciusi forradalmi népünnepély követelt, kommunistának és zsidóbarátnak bélyegezte meg a március 16-ikán már megszületett ellenforradalom. Királyverseiért üldözni kezdték s a nép, a kit a hatalom trónusára akart ültetni, kaszával és kapával kergette meg. »A szabadságharc Tirtaeusa« szavalják most róla azt iskolakönyvek s akkor bujkálónak gyalázták és deckolónak rágalmazták s kicsi fia bölcsője mellő! marták ki a harctérre meghalni. Az iskolából megugrott diákot, az obskúrus vándorszínészt, az obsitos közlegényt látták csak benne s a Híradó »a műveletlen Petőfi aljasságával« szembeállította és ünnepelte a finom. és müveit Hiadort. A szivünk szorul el, ha olvassuk azokat a kritikákat, amiket Petőfi még olvasott. Poór Jenő, Nádaskay Lajos, Szeberényi Lajos, Szemere Miklós és Scirosi Gyula (aki egy versét azzal a megjegyzéssel adott nyilvánosságra, hogy '»egypár Petőfit leüssön vele«) a Honderű, a Hírnök, a Budapesti Híradó, az Életképek és Császár Ferenc, korának e Pékár Gyulája, aki csizióiéle sületlenségeknek nevezte a Petőfiverseket s aki féltette a népét, mert Petőfitől csak káromkodni tanul és Zerffy, aki nem is értette, csak gyalázta Petőfit — ezeket keleti olvasnia Petőfinek, aki már érezte magán a zseni bélyegét s érezte a halhatatlansággal való rokonságát. Petőfit megrészegítette a vates szent mámora, jobban tudta, mint koríársai összevéve életének és munkájának jelentőségét. Az idegei mindig túlfeszítettek voltak s ki-kirobbanó láza rezonáií a még. föld alatt rnorajló forradalmak izeneteire — mit érezhetett szegény, amikor diákkorában bakának csúfolták, katonakorában diáknak, amikor Pesten vörösnadrágját jobban ismerték, mint a verseit, amikor zárt sorban vonult fel ellene a bornirt, a tudatlan, rosszakaratú féltékeny, vaksággal és süketséggel megvert kritika s amikor kétszer kellett tiszti rangjáról is lemqndani'a, hogy meghalhasson a fejéregyházai' sikon. Petőfi ma mérhetetlenül több, mini a Petőfi-versek, pedig, ezek a versek is felmérhetetlen gazdagodását, sőt büszke kiteljesedését jelentik a magyar költészetnek. S éppen ezért a százéves Petőfi nemcsak a Talpra Magyart szavaló, nemcsak. a Juhász legény, szegény juhász legény-t daloló költő, nemcsak a szabadság és szerelem élő jeligéje s nemcsak a hősi halál olajképe, — ez mind, de mind ennél sokkal és beláinatatlanul több. Petőfiről emlékezvén gondolnunk kell a meghajszolt életre, a töviskoszorus dicsőségre, a kierőszakolt hősi halálra, a megbélyegzett forradalmárra s a kaszával, kapával megkergetett képviselőjelöltre, gondolni kelt arra a közéletre, arra a közszellemre, melyben mindez nemcsak megtörténhetett, hanem amelyik mindezt meg is követelte. S akkor az ünnepünk nemcsak meghatódott emlékezés lesz, hanem bölcs tanulság. De ehhez egy kell. Á dicsőség bibortrónjára, a halhatatlanság gióriás székébe necsak a halhatatlan verseket ültessék, hanem a halott költőt is. Mert a verseket nem azok tették halhatatlanná, akik a költőt halottá. A szabadságharc összeomlása után még sokáig Petőn falazásából éltek a leigazolt kritikusok, amikor a szabadságharc emigránsai kezdték átadni a Pelöfi-verseket — Európának. S Petőfit is csak a segesvári, csata mentette meg az üldözéstől és az emigráció nélkülözéseitől. Csudálatos megegyezéseket mutat a Petőfi halálakor! és a százesztendős Petőfit ünneplő közszellem. Akkor lesújtottak rá a legsúlyosabb vádak dorongjai. És még az sem lehet mentségük, hogy nem tudták, hogy mit cselekszenek. »Erkölcsös vagyok, tehát republikánus« — mondotta Petőfi és támadta az ellenforradalmi ortaggyűlést, támadta Kossuthot, Klapkát és Mészárost támadta Vörösmarty í, követelte a márciusi programot és megírta a királyverseit — összefogott ellene minden mást akaró érdek és nem nyugodott addig, amíg Petőfit vissza nem hajszolta a harctérre. Milyen esztelen tékozlása volc az a sorsnak, ami fegyvert adott Petőfi Sándor kezébe, ami huszonhat éves korában széttörte pályáját, huszonhat öves korában, miután későn meginduló fejlődése csodálatosan gazdag sokoldalúságig diadalmasan éri el. Magyar sors ez, keserű íáturn, örök tragédia, polvvát vetünk a humusba s a tiszta búzát kiszórjuk a szélbe. Aki nem akar visztápunk mai száma 64 oldal
