Bácsmegyei Napló, 1922. november (23. évfolyam, 299-326. szám)

1922-11-12 / 309. szám

10. oldal. BACSMEGYEI NAPLÓ 1922. november 12. Jegyzetek a jugoszláv tenger partjáról Lakroma szigete, a csend birodalma Raguzának csak jelentéktelen kis {Városi kikötője van, a nagy hajó­állomás Gruzsban várja az amerikai 'é.s, nemzetközi hajókat, amelyek Ra­­guzát nem közelíthetik mgg. Ez a kis városi kikötő azonban annál élén­­ikebb és forgalmasabb. Kis helyiérde­kű és kiránduló-hajók indulnak siirü egymásutánban és a móló két olda­lán a bárkák és csónakok egész ra­ja hánykolódik türelmetlenül a hul­lámzó tengeren. A kis kikötőben jellegzetes olasz tengerparti alakok nyüzsögnek. A dalmáciai hajósnép félig olasz, félig horvát: különös keveréke ennek a két népnek, a szláv minden energiá­jával és az olasznak a megbízhatat­lanságig menő élelmes vállalkozó­­kedvével. Amikor a kikötőbe érünk, hangosan és egymással versengve ajánlják a hajósok bárkájukat ren­delkezésünkre. A párbeszéd, ami itt néhány másodperc alatt lefolyik, na­gyon jellemző és tanulságos: — Ötven dinárért átviszem Lacro. ma szigetére — mondja az egyik bárkás. — Én húsz dinárért viszem át — vág köztié egy rossznézésü másik hajós. Mire az első gondolkodás nélkül rávág: — Hát akkor, én tiz dinárért is el­viszem. Semmi se jellemzi annyira a dal­­mát partvidék oiaszbakevert hajós­népének karakterét, mint ez a né­hány pillanat alatt lejátszódó alku, amelyben az utas nem is jut szóhoz. Csúnya harc ez az életért. Aztán a bárka, egyenletes himbá­­lással sodródik a nyílt tengeren, min­dig távolabb és távolabb a várostól. A raguzai várfalak szürkén mered­nek utánunk a délelőtti napsütésben, a hegyeken kanyargó vonat olyan­nak tűnik itt lenn, mint egy kicsi já­­ték-Iokomotiv, amit csak gyerekek szórakoztatására csináltak, messze a tengeren már ködlik LajCroma szigete és minél távolabb vagyunk künn a tengeren, annál töbt>; hajóval találko­zunk. Furcsa, szorongó érzés, a mél- i n mmtm&waBMsm a&rx dett elég ügyesen, azt a tanácsöt adta neki: — Amico, lascie le dome, e stadiá la matematica! (Barátom, hagyd te a nőket és menj matematikázni!«) Egy előkelő bécsi úrasszony (na­gyon kitűnő tudósnak a felesége) beszélte el egyszer nekem, hogy egv hangversenyből az urával és Dóczy Lajossal együtt ment haza kocsin, amelynek nem \’olt vis-á-vis ülése. Az illendőség és a szent morál érde­kében tehát úgy helyezkedtek el hárman az egyetlen ülésen, hogy a férj került a felesége és a költő közé. — Még ebben a helyzetben is min­den áron meg akart csókolni! — fe­jezte be előadását a hölgy. — Az ura? — kérdeztem tréfásan. — Nem, Dóczy! — felelte a hölgy. — Nagyságos asszonyom, — ve­tettem közbe. — Panaszkodik ke­gyed avagy dicsekszik? — Magam se tudom, — volt az őszinte válasz. — De, ugy-e, ez mégis csak nagy merészség volt? — Inkább bátorság ... De nem volt ennek kevéssé Maga is az oka? Elgondolkozott s aztán igy szólt: — Nem mondom, hogy nem ka­cérkodtam vele egy kicsit. De, mond­ja, lehet nem kokettirozni vele, mi­kor olyan nagyszerűeket tud mon­dani? Ez olyan jellemző kifejezés a nők­re is meg Dóczyra is. Nagyszerűe­ket tudott mondani, azaz tudott a nők nyelvén beszélni, ami aztán ka­­cérságot váltott ki ez utóbbiakból. Lehet, hogy a kitűnő iróbul meg viszont agresszivitást váltott ki az Ilyen kacérkodás, de hát az yesse rá töságteljesen hullámzó tenger ha tál más vizsikján himbálózni ezzel a kis bárkával. Egy félóra alatt elérjük a szigétet. Lacroma a dalmát tengerpart leg­szebb és méltán leghíresebb szigete. Sehol a tropikus vegetáció nem ont­ja olyan pazarul szépségeit, mint ezen a csöndes kis szigeten. Amikor a bárka kiköt, a tengerpartról hatal­mas pálma-ligetbe érünk. Méltóságos csend, embert nem látni ‘sehol, csak a pálmák súgnak misztikusan és olaj­fák, meg narancsfák szegélyezik az utat. Egyenes ösvény vezet fel a hegy­re, ahol a régi kastély áll. Ezt még a Habsburgok építették és sokáig élt benne önkéntes számkivetésben Mik­sa, a későbbi tragikus halálu mexi­kói császár. Most dominikánus ko­lostor és árvaház van a kastélyban. És a hatalmas, a reaissance-müvé­­szet minden pompájával éktskedő kastély most már szegény és üres. Sokáig mutogatták az erreveíődő idegennek azokat a szobákat, ame­lyekben Miksa császár lakott és mi­ket változatlanul hagyott a históriai kegyelet, ma azonban már sivárak és puszták ezek a szobák, a szegény barátok aprópénzre váltották' a tör­ténelmet és eladogatták potom pénz­ért az ittjárt idegeneknek a kastély egész berendezését. Maguk a sziget lakói mesélik ezt és szomorúan vilá­gítanak bele a háború utáni évek nyomorúságába, amely már a kul turhistóriai értékeket is dobraveri. A kastély-épület bal szárnyában van az árvaház. Csudaszép parkban vannak a messzi vidékekről idesza­kadt kis árva-gyermekek, fiuk és lányok vegyest és közöttük jóságos apácák, akiken kívül ezek nem is látnak itt más embert egész gyer­mekkorukban, amig aztán egy csú­nya napon a csöndes, magányos szi­getről ki nem vetik őket a hullámok a tenger sodránál is félelmetesebb sodrású életbe. Egy vékonyhangu csengő jelzi az árvaházban a delet és utána csend borul a régi kastélyra is. Most olyan a sziget, mint egy lakatlan, emberek­től meg sem közelíthető távoli és rejtelmes sziget, gyermekkorunk legkedvesebb olvasmányainak drága emléke. Nagy vágy lopózik a szi­vünkbe: itt élni, egyedül, nyugodtan és békességben, nem tudni a>: em­berekről, akik jaj rosszak és a világ súlyos szenvedéseiről, amelyekben jaj, csak megsebesülhetünk. Lefek­szünk a pálmák alá, fölöttünk az enyhén simogató napsugár, mellet­tünk felséges melódiákat dalol a ten­ger és a fákon boldog kis madarak csicseregnek. Emberi zaj nem hallik ide, csak a természet hallelujázik köröskörül és ebben a percben az az érzésünk, hogy nincs is talán más szépség, csak a természetben .... Itt maradni és itt élni nyugodt, boldog ősember-életet az asszo­nyunkkal . . . Kikapcsolódni min­denből, ami fájdalmasan lenyűgözi és igába hajtja az energiánkat, itt maradni örökre . . . Talán csak igy. volna érdemes élni . . . Erre gondolunk, amikor az olasz bárkás sivár hangja sürgetőn hang­zik fel a kikötőből. És néhány perc múlva újra Jnyel bennünket a lár­más, nyüzsgő város . . . Nem lehet kikerülni az életet . . . László Ferenc. A naggyá nőtt Novisád Novisad felvette a Vajdaság metró­­polisának címét és jellegét. Politikai értelemben nincsen a Vajdaságnak fővárosa, aminthogy politikai érte­lemben nincs már Vajdaság. Novi­­sád a leendő uj bácskai kerület székhelye — lesz. Ettől függetlenül függetlenül, a beográdi szellemi és politikai központtól egészen önállóan izmos és termő uj szerb irodalom, uj szerb tudományos mozgalom, színművészet, közgazdasági tevé­kenység és politikai mozgalom fej­lődött ki és izmosodott meg, amely az első követ, aki e tekintetben jobb nála. S nála az izzó temperamentum és a szellem élénksége elég magya­rázatul és mentségül szolgálhattak e flörtmerészségekre, amelyeket má­soknál nem magyarázhat ki semmi, csak a férfihatalmaskodás. A ő különösen finom espritje rá­szolgált egy bizonyos kivételesség­re, amelyet nála nemcsak a nők, de a férfiak is elismertek. A barátai nem is örültek, amikor báró lett. Báró igen sok van — mondták — és hasonlóan szellemes férfin olyan kevés. De neki még a báróság se ártott, amelyre érthetetlen okokból annyi­ra vágyott. Tovább is úgy tréfált, viccelgetett és — udvarolt, mint ha a Csók-ot csak tegnap irta s csak rövid idő óta gyakorolta volna. Pe­dig harminc esztendő előtt irta s még régebbtől fogva gyakorolta. Kár, hogy ez a kiváló költő olyan időben halt meg, amikor még szép temetést se rendezhettek neki,— a kommün idejében. Pedig ez — ko­molyan mondom — iól esett volna neki. Mert az ehhez való kis hiúsá­ga megvolt, s szerette idézni Jules Janin-nak egy mondását, amely kö­rülbelül igy szóit: — Tulajdonképpen csak azért élünk, azért Írunk, azért iparkodunk kitűnni a tömeg közül, s arra dolgo­zik minden ambíciónk, hogy mentül szebb legyen a temetésünk! De amilyen pazar szellem volt Dóczy, lehet, hogy ez a mondás is tőle van és nem Jules Janintól. Annyi bizonyos, hogy nagyon szép temetést érdemelt volna. A Futaki-ut közgazdasági és kulturális szem pontból azonban Novisád mégis egy nagy.területnek egyre jelentősége­­sebbé váló gócpontjává növekedett meg. Bácska és a Bánság városai kö­zött Novisád kétségkiviil a legelső helyen áll. Igazi nagyvárosi élet lük­tet egyre épülő, forgalmas uccáin, kereskedelmi, közgazdasági és kultu­rális élete olyan rohamosan fokozó­dik, hogy fejlődésé szinte amerikai méretűnek látszik. Jóformán az egyedüli város a Vajdaságban, ahol építkezés folyik. Másutt mindenütt kényszerű stagnálást parancsol a súlyos közgazdasági helyzet, az egy­re érezhetőbbé váló pénzkrizis, No­visad ebből a szempontból is kivétel. És ez a szerencsés kivétel emeli most a nagyjövőjü, szép dunamenti várost a.fejlődéséüen elmaradt, vagy csak igen lassan cammogó többi vá­ros fölé. Háromnyelvű város Novisad, három­féle kultúrával, aminthogy mindig is az volt: a magyar ,szerb és német kultúrák végvára, békés összetalálko­zó helye, baráti, testvéri kézfogója. Szabadon bontakozhatott ki itten és nőhetett naggyá az elmúlt hat év­tized alatt a magyarországi szerb­ség kulturális élete, Novisad volt a »szerb Athén«, ahol szinte egészen Imost már nemes tradíciókkal teljes és példára serkentő. Az igazi egész­séges, kulturális, közgazdasági és politikai aktivitásnak gazdag és ter­emő gyümölcsei érték meg itten a jj csöndes és céltudatos munkásság­ának lassú esztendei alatt.^ A kis »Athén«-ra méltán büszkeséggel és jóleső öntudattal tekinthet a vajda­sági szerbség, mert mindaz a hatal­mas kulturális eredmény, amely, hosszú évtizedeken át Novisadon érett meg naggyá a saját leikéből és a saját erejéből fakadt. ■ Iskolapéldáját mutatta meg a vaj­dasági szerbség a »szerb Athén« megteremtésével annak, hogy mi­ként kell a nemzetiségi kisebbségek­nek megőrizni és megerősíteni faji sajátságaikat, külpn nemzeti kultú­rájukat, gazdasági javaikat. Termé­szetesen lankadatlan munka, soha el nem alvó nemzeti öntudat, sok-sok ideálizmus és tetterő kell ehhez a munkához. Most, hogy ä vajdasági magyarság nemzetiségi kisebbség lett, önmaga iránt való kötelességét teljesiti ak­kor, ha megszívleli, ha következete­sen utánozza ezt az imponáló pél­dát, ha teljes vértezettel, komolyan „és kitartással részt vesz ebben a gyö* .nyörü kulturális versenyben, ha Jmiriden meglévő erkölcsi, szellemi

Next

/
Thumbnails
Contents