Bácsmegyei Napló, 1922. november (23. évfolyam, 299-326. szám)

1922-11-12 / 309. szám

1922. november 12.

BÄCSMEGYEI NAPLÓ

nyájas olvasó

rádöbbensz-e néha a magad életére?

A hotel ablakában álltam és bámultam lefelé. Előttem állott a kavargó lármáju, szédítő zsibaju pályaudvar. Vonatok jöttek, vonatok mentek, majdnem azt mondtam, hogy egymás kezébe adták a kilincset. És ha egy pillanatra megállt a vonat, egy tömeg ember hernyózott elő belőle és egy másik tömeg jurta magát bele. A szírogováci remete világot átfogó fantáziájával talán ilyennek gondolta a londoni vásárt.

Elzakatol az egyik vonat. A kocsik sötétek, csak egy-egy fényrózsa világit bele elsuhanó fénnyel az éjtszakába. Az egyik kocsi lépcsőjén áll a fékező s kis olajmécsese úgy világit, hogy belenézhettem arcába. Az olaj sercegö fénye sárgára föstötte ezt.az arcot s kimondhatatlan Szomorúság bitürnjével árnyékozta sötétre. S a vonat száguldó sebessége az elmosódottság misztikumával tette sejtelmessé ezt a vonatból, városból, zajból, világból, életből egyetlen pillanatra kiszakított képet. Inkább éreztem, mint láttam, hogy a két szeme belebámul a sötétbe — s hirtelen rámcsapott az összetartozásnak forrón zuhogó érzése, mit keres, mit lát, mii után mered ez a fölbukkanó élei, ez az elsuhanó két szem. Van asszonya neki is, meleg ölelésü és puhacsóku, van gügyögőszavu gyereke s várja valahol egy tiszta szoba és egy meleg ágy. Felém fordult emberi élete egy soha nem látott élettársamnak, az emberi élet, amit jobban takargatunk és félősebben örziink, mint, ki bé lyeges szégyenünk lenne. A gond

9. oldal.

iáink sötét sziklái, fehér kenyerünk

fekete árnyéka, a hazugságok drapériái és az ámítás kulisszái eltakarják elölünk embervoltunkat s az életérzésünk, az életáhitat magasztossága olyan mélyen izzik mindennapi törődésünk katlanának mélyén, hogy melege nem süt át azon a sok lim-lomon, ami takarja. Tolvajnak 1 érezzqk a dust, aki Rembrandt-ot akaszt föl szobájában, mert szépséget lop el az emberektől. S mi tolvajai vagyunk saját magunknak, amikor

is fölsejlik bennünk, mint részegben az ön^’dat s azt hisszük, egy szint látunk a földről égbe ívelő szivárványból, egy hangot hallunk a szférák zenéjéből, egy ablak nyílik ki lelkünk falain, amin keresztül a végtelenség opálos messzeségébe tágulnak ki a határok.

Mit érezhetett Turgenyev, amikor Szent Pétervár uccáján az elébe álló koldusra ráborult s azt mondta: »Testvér, szeretlek«, ha engem ilyen messzeségbe ragadott el a vonat, amelyiknek lépcsőjén egy fékegondjaink vermébe vermeljük el az _

élet titokzatos zengésű, megjavító és |zö bámult bele az éjtszakába? megszépítő érzését. Néha-néha még-1 Jeau Jeudi.

Apponyi Albert gráf a tájvédelemről

Irta: Szász Zoltán

íl

Ma Magyarországon kétségkívül Apponj/i a legnagyobb erkölcsi ér- I ték. Ö az ország Vezére, szellemi ; kormányzója. Még akik nem is tartfják helyesnek az ő ultralegitimista álláspontját, még azok is elismerik, hogy ami a közéleti erkölcsöt és szellemi emelkedettséget illeti, valóban magister h’ungariae. Különösen, ha kereszténységről, igazi kereszténységről van szó, érdemes meghallgatni az ő szavát. Persze más tartalma és csengése van annak, mint azoknak a »keresztény nemzeti«, »fajvédelmi« és »pro keresztény« rikoltozásoknak vagy szólamáradatoknak, melyekkel felelős vagy felelőtlen politikusok nap-nap után hátráltatják a sokat emlegetett konszolidációt.

A nyolcvanas évek elején volt már egyszer »keresztény kurzus« Magyarországon. Ez nem a numerus cíausuban, hanem a vérvádban csúcsosodott ki. (Par nobile fratrum!) Ez időtájt, 1884 február 7-én mondott Apponyi Albert gróf egy nagy beszédet a képviselőházban, melyben világosan körvonalozta álláspontját az antiszemitizmussal szemben.

»Hogy mit tartok én az antiszem'.tikus agitációról, azt, t. Ház, tán nem is szükséges bővebben kifejtenem. (Közbeszólás jobbfelöl: De jó lesz.Halljuk! Jíalljuk!) Azoknak, akik agy tettetik magukat, mintha e tekintetben kételyeik

Régi irók

Írja: Baedeker

DÓCZY LAJOS

II.

A legtlbb ember elmésebb — mert jobbkedvü — a fehér asztalnál, mint bárhol másutt. A Dóczy eleven szelleme is itt sziporkázott a legélénkebben. Vele ebédelni vagy vacsoráim annyit jelentett, mint: kitünően mulatni. Ilyenkor megnyitotta elmésségének a zsilipjeit és pazarul szórta szellemi tűzijátékának a röppentyűit. Másnak az étvágya jön ,mesg evésközben, neki az esprit-je nőtt, gazdagodott és csillogott, mialatt tálaltak, ö maga mondta tréfásan egyszer, amikor ezt a kedves tulajdonságát emlegették:

— Lesprit vient en dinant. (Ebédközben jön meg az esprit.)

A beszélgetés a bécsi Sacher-vendéglő éttermében folyt le, s valaki a társaságból igy szólt:

— Nézze, Herr Sektionschef, ott ül annál az asztalnál a kollégája,

F... ur. Olyan jóizüen falatozik, hogy öröm nézni,és mégis... mégis ... hogy is mondjam csak, egy csöppet se eln\és. Ma evésközben jöp meg az esprit, hát akkor mért nem szellemes ő is?

— Istenem. — felelte Dóczy. — Ha eleget ebédelne, ő is szellemessé válna, mert ez a metódus csalhatatlan.

— Bocsánatot kérek, én megfigyeltem azt az urat. ö határozottan

többet eszik .mint ön, méltóságos uram.

— Lehet hogy többet, de még se eleget, — jegyezte meg mosolyogva Dóczy. — Az ő esete egy kicsit nehéz és hasonlít a Marc Twain emberééhez, aki azt kérdezte a kitűnő humoristától, vájjon ha tehetséges iró akar lenni, mennyi halat kell ennie, amelynek a foszfortartalma állítólag előnyös hatással van az’agyműködésre.

______?

—Nos, Marc Twain azt tanácsolta neki, hogy ha szellemes iróvá akar lenni, akkor harminc esztendőn keresztül egyen meg mindennap reggelire vagy ebédre egy középnagyságú cethalat ... Az én jeles kollégám is, ha reggeltől estig mindig ebédelne, harminc év múlva —

— Szellemes emberré válna?

— Nagyon öreg ur lenne.

De őnála az espritnek nemcsak

határa volt. de fokozata is. Evésközben tündöklött szelleme, de ez az elmeállapot ahhoz a hangulathoz képest, amely nőtársaságban fogta el, valóságos szellemi szegénység volt. Ma nők vették körül, akkor Dóczy maga volt a perszonifikált szellemesség s ilyenkor el lehetett mondani róla:

— L'esprit vient en courtisant.

A nőket, mint műiden valamirevaló iró, nagyon szerette s ha a hölgy, akivel mulatott, csak egy kicsit volt érdekes vagy pikáns, akkor a társalgása csupa viccé, ötletté, elmésséggé hatványozódott. Az öröknőiség úgy hatott rá, mint a legfranciább pezsgő... És most képvolnának, (DeriiHség balt elől.)

azoknak megteszem azt a szívességet, hogy megmondjam: miután a jogegyenlőség kultuszában nevelkedtem és a jogegyenlőség politikai dogmáját soha meg nem fogom tagadni, (Zajos helyeslés a baloldalon.) miután keresztény hitem alapelveihez tántorlthatatlanul ragaszkodom, melyek közt a felebaráti szeretet a legsarkalatosabbak egyike, (Általános helyeslés.) úgy politikai, mint erkölcsi szempontból határozottan el kell ítélnem az oly agitációt, melynek szubjektív és gyűlölködést terjesztő célzatai mind a két alapelvbe ütköznek. (Általános zajos helyeslés.)«

így nyilatkozott tehát Apponyi az antiszemitizmussal szemen vallott elvi álláspontjáról. Valóban egy irányzat, — amely megsérti a jogegyenlőséget és emberszeretet nagy elvét tagadja, az hiába kendőzi magát »kereszténnyé«, fajvédővé, az nyilvánvalóan a legsötétebb reakció kifolyása. De> nagyon érdekesek e beszédben a*z antiszemitizmus gyakorlati terjesztését megbélyegző szavai.

y>És ha már erre vonatkozólag, ami nem volt szándékomban, már ennyit mondottam, nem tehetem, hogy ne reflektáljak pár szóval Eötvös Károly igen t. képviselő ur minap elmondott beszédjének

zeljék el ezt az eleven szellemet ebédnél két csinos és fiatal nő közt! J Ekkor volt csak igazán elemében s ebéd után a szomszédnői nem tudtak az elragadtatástól egybet monijeiani magyarul vagy németül, aszerint, hogy Pesten vagy Becsben mulattatta őket, mint: »No, ez a Dóczy!« és: »Na, dieser Dóczy!«

Nagy barátja volt a nőknek s ezek, ha nem is viszonozták az érzelmeit hasonló melegséggel, a társasága, an nagyon jól érezték magukat, főeg azok, akiknek volt érzékük a

egy passzusára. (Halljuk!) ö t. i.az antiszemitizmust többféle kate-góriákba osztva, a többek közt —+ a többi kategóriákkal nem foglal-, kozom — hivatkozott a főpapok és egyáltalában a papság antiszemitizmusára. i

Nem tudom, hogy a képviselő ur honnan^veíte azt. Tudtommal — és igen szomorú volna, ha másként volna — nincs Magyarországnak egyetlen egy főpapja, nincs egyetlen egy előkelőbb helyet elfoglaló egyéniség Magyarországon, az összes keresztény felekezetek között, akiktől az antiszemitizmus mozgalom a legcsekélyebb bátorítást nyerte volna. Es ha netán az alsópapság sorában akadnának itt-ott egyesek, kik e mozgalommal karöltve járnak, aminthogy magam is tudom, hogy ez itt-ott előfordult, hát én ezt% végtelenül szomorú eseménynek, illetőleg jelenségnek tartom és a magam részéről nem tehetek egyebet, mint hogy — amennyire befolyásom köre terjed, amennyire az illetők hajlandók az én szavaimra egyáltalában valamit adni — éppen a vallás szolgáit és éppen a keresztény vallás szolgáit' és elsősorban azét az egyházét, melyhez tartozni szerencsés vagyok, kérve kérem, hogy e mozgalomnak lényegében keresztényellenes jellegét félre nem ismerve, azzal minden közösséget visszautasítsanak.« (Zajos helyeslés. Zaj az antiszemita-párt részéről.)

Végül még Apponyi rámutat arra, hogy az antiszemitizmusnak főoka az a tévedés, hogy a kapitalizmusnak és főleg a hiteiszervezetnelc egyes túlkapásait, mivel ezeken a pályákon nagyobbára zsidók működnek, magának a zsidóságnak, mint olyannak rovására Írták. S jelzi természetesen, hogy mily igazságtalanság ez.

Beszéde, mint látható, ma is aktuális. Tanulsága éppoly megszégyenítő a mai rezsim számára, mini bizonyíték Apponyi nemes gondolkozása mellett.

Azok a hangos magyarkodók, uszítok és meliettverők, akik hamis jelszavakkal az ország békéjét zavarják, mindenesetre tanulhatnak belőle.

Rí

öltészet iránt s meg tudták érteni i annyira még se mint egy szép müíársalgásának a finomságait, ame. lyek a Girardinné asszony »bureau d’eprit«-jében is hódíthattak volna. A müveiben is igen udvarias a »szépnem«-mel szemben s nem fest soha oly nőt, akit .érdekessé tenni vagy valamelyes bájjal felruházni meg ne kisértett volna. Az irodalomban nem állt szóba olyan nőkké!, akik nem tetszettek neki, — az életben megtette ezt néha, mert schilleri módon is szerette őket s megbocsájtott a jelentékteleneknek amaz érdekeseknek a kedvéért, akik az életét derültebbé tették s a költészetét inspirálták..

A nőimádata közmondásossá lett. Egy bécsi műkereskedő, aki a nap nevezetességeinek művészi fényképeit szokta a boltja kirakatába tenni, a költőnk arcképét ' egyszer a Burgszinház egyik legszebb nőtagja és Adolf Wilbrandt, e színház igazgatójának a fotográfiája közé helyezte s megkérdezte tőle, vájjon meg van-e elégedve a hellyel, ame-, lyet a kirakatban kapott?

— Egyáltalában nem, — felelte határozottan Dóczy.

— Hogyan? — csodálkozott a müárus. — Olyan bájos asszony mellett nem érzi jól magát?

— Mondok valamit, — világosította föl őt a nők barátja. — Az életben kitünően érzem magam egy szép asszony mellett, sőt esetleg jobban mint kettő között, de az ön kirakatában jobban szeretek kettő között mint egy mellett figurálni. Sokra, nagyon sokra becsülöm az én tisztelt Wifhrandt barátomat, de

vésznőt.

Másnap a jeles színműíró arcképe már két szép nőnek a portréja között volt közszemlére téve.

Akadtak persze, akik e frauenlob-os rokonszenvét a fajtája hiba-' |jának, »rituális bujaság«-nak tulajdonították, de akik jól. vagy legalább jobban ismerték, azt egyszerűen az ! írói természetének s a költői érzé-Íkenységének tudták be, amely Goethe-től. a legkisebb poétáig a nők lovagjaivá teszi a szellem lovagjait. És — el kell ismerni mindenkinek — a szellem ily lovagjának több szabad, mint másnak s ha többet is kíván, az nem valamelyes perverzitásnak, hanem nemes költészetének és élénk fantáziájának a velejárója, és egyszersmind a bizonyítéka. Mert a költő és a költészet rokonabb' a nőkkel, mint a technológia vagy a matematika és Dóczy Lajossal bizony nem történhetett volna meg az, ami Jean Jacques Rousseau-val esett meg Velencében, hogy egy nőcske, akivel szemben nem viselke-