Bácsmegyei Napló, 1922. november (23. évfolyam, 299-326. szám)

1922-11-05 / 302. szám

1922. november 5.

BACSMEGYE1NÄPLÖ

9. © dal.

nyájas olvasó

mit szólsz hozzá, milyen jó volna, ha például a magamfajta firkászembér, a magamfajta végképpen elfáradt, kiégett, sótalan tollforgaló egyszer már úgy rendezhetné be az elrontott életéi, ahogyan szeremé. Ha véletlenül reábizná a sors, hogy ő maga, vagyis én, saját magam intézhessem el ezt az ügyet. Mondjuk a vonaton, vagy a kávéházban, vagy tudom is én hol megismerkednék véletlenül egy unatkozó, excentrikus amerikaival, egy dollár királlyal, egy dollár-báróval vagy

legalább is egy közönséges dollárpolgárral, szóval egy olyan amerikaival, aki azt mondaná egy szórakozott, egy meggondolatlan percében, igazi amerikai ötlettől megkapatva:

— Nézze, kedves izé ur, látom, maga nincsen megelégedve az életé vei, mert magának éppen az hiányzik, ami nálam szinte már baj egy kissé: a megfelelő számú dollár. Fogja, itt van tízezer. Vagy tudja mit, itt van százezer.

És mindjárt ide is adná, rögtön, abban a pillanatban, mielőtt még meggondolhatná magát, mielőtt még lejebb esne a dollár kurzusa.

Vájjon mit tennél te, nyájas olvasó az én esetemben? Te minden bizonnyal valutákat vásárolnál azon sebtiben és mindenféle jó árukat olcsó pénzen, hogy jó drágán eladhassad őket. Vagyis forgatnád a friss pénzt, hogy fiadzzon. Mert abban a mlnutdban, hogy milliomos lettél, egészen bizonyos, hogy már kovesetnéd is a milliókat. Tehát nem volnál Igazán boldog. Mert megírta már a költő, hogy a pénz nem boldogít. Illetve a pénz csak egyszer boldogít. Ha rögtön, azonnal, zófort elköltjük. Mihelyst megmarad a pénz, amig a Wertheim-szekrényedben tartózkodik, folyószámládon szárad, már csak kellemetlenséget gondot, bosszúságot, bajt, zavart, tévedést kamatozik a számodra. És újabb vágyakat, mindenféle olyan „kívánságot, amelynek megszerzéséihez nem elegendő a pénzed, legyen az bármilyen sok. Mert olyan sok pénzed sohasem lehet, amellyel a telkednek, szivednek mértéktelen és mindig újabb és újabb éhségét, olthatatlan örök szomjúságát eloltani tudnád.

Nézd, kérlek, nyájas olvasó, én meg tudnám vásárolni azon a pénzen az igazi boldogságot. Még pedig ü következőképpen:

Először is nagylelkűen visszaadnám a felét annak a bolond amerikainak. Nem fogadnék el tőle ilyen nagy ajándékot. Szóval, egyszer és futoljára életemben ur és gavallér lehetnék — félig. Már ez a tudat is boldoggá tenne. Ez az úri gesztus. Félig gentlemanwk lenni nagy dolog. Egész gentlemanok sohasem éltek tudniillik a világon.

Aztán vennék egy kis földet, az isten háta mögött, sőt egy órajdrásnyira még annál is messzebb, csak annyit, amennyi egy falusi parasztembernek nem sok és nem elég. Építtetnék rája egy bogárhátu kis vackot, amely kívülről éppen olyan paraszti pofáju volna, mint a többi más. belülről azonban egy kis paradicsom volna. Akkor elutaznék mindenhová, ahol nagyszerű régi könyveket, elsárgult, öreg újságokat, száz évvel ezelőtt bedunsztolt betűt lehet vásárolni, felkutatnék minden zeg-zugot, minden régi könyvesboltot a legjobb, a legnagyszerűbb könyvek, a legextrább Írások után, régóta elfelejtett képeket, félreismert agg szobrokat, aag nippeket, szőnyegeket és csipkéket, egy drága múltat, egy andalító múzeumot hordanék össze. Egy örökké tartó kedves, drága, soha el nem múló hangulattömeget, amely körülfogjon, rabul ejtsen és ki ne engedjen többé a zajgó, forgó-kavargó, hazug, tolvaj, piszok külvilágba. Vennék egy prima grammoiont, kettőezer prima lemezzel. És pipaszó mellett, boroskancsó társaságában hallgatnám a régi operákat, a halott Carussót.

Jókai-regényeket olvasnék, a

negyvenév előtti Vasárnapi Újság

fametszeteiből idézgetném magam elé nagyapám ifjú lázait. És este kilenckor, elkábulva a jó dohánytól, elálmosodva a Unom bortól, az egész napi álmodás után csöndesen elaludnék minden nap a sezlonon.

így élnék, igy álmodnék, igy pipáznék, igy iszogatnék kifele az életből, a mindent megváltó, mindent elintéző érelmeszesedésig.

g. z.

Az ot éves P. C. ®. C. P.

Az orosz szovjet megszületésének öt éves évfordulójára Irta: Mánk Arthur dr.

Régi irék

íría: BAEDEKER

DÓCZY LAJOS

I.

Nem írom a neve elé azt, hogy báró. Mert, ha e kitüntetés, amelyre államszolgálatban kifejtett tevékenységével és jelentős Írói működésével egyaránt rászolgált, nem is fokozta le őt, bizonyos, hogy nagyobbá se tette. Mi diszt adhatott a báróság annak az Írónak, akit már fiatal korában mint az elmésség hercegét emlegettek? . . . Valóban, kevesen voltak a kor- és a kartársai között, akik ezen a téren fölülmúlták s Bécsben és Budapesten harminc esztendőnél tovább úgy adták szájrul-szájra a bon mot-it, mint valamikor Franciaországban a Voltaire- és később a Talleyrand-éit. Még azok is elismerték a kiváló szellemességét, akik máskülönben nem voltak hajlandók eléggé méltányolni az irodalmi kvalitásait és azokat a szolgálatokat, amelyeket két nyelvnek ez egyaránt kitűnő mestere magyar remekeknek németreforditásával s klasszikus német müveknek magyarra átültetésével a nemzeti irodalomnak tett.

A hivatalos kritika sokáig volt hűvös vele szemben. A szemére vetette, hogy németül jobban ir, mint magyarul amiből különben semmiképp se következett az, hogy magyarul nem' ir jól, — és csomót keresve a kákán, kifogásolta a hires csókdefiniciónak e hírhedt sorát: Leszáll a pillanatnak lenekére. Nos, igaz, a pillanatnak nincsen feneke, de az ezt; megállapító analízisnek• sincs. S mikor szó volt erről magántársaságban, 2 jeles költő igen szerencsésen yé-November hetedikén lesz öt éve, hogy a bolseviki csapatok kitűzték Petrograd középületeire a vörös zászlót, a titokzatos és rettegett négy cirill betűvel:

P. C. (D. C. P.

(Orosz szocialista, föderativ tanácsköztársaság.)

Abban az időben — Kerensky diktatúrája alatt — éppen a tetőpontra hágott a zűrzavar a mesterségesen forradalmasított Oroszországban.

1917 november . . .

Az orosz katonák tömegesen hagyták ott a frontot és ki vonaton, ki gyalogszerrd — töltött fegyverrel a kezében — igyekezett hazafelé. Az öreg katonák lelkében ott égett valami kimondhatatlan gyűlölet. Bosszúért lihegett valamennyi... Forradalmár volt egytől-egyik . . .

Kerensky jobbra-balra kapkodott... ö, szegény, békét akart, azonban a háta mögött az áutánt, vasöklével, háborút diktált a békés természetű orosz népnek. Novemberre már az önkéntesekből toborzott — nagyobbrészt cseh hadifoglyokból álló — udarnij batalionok is felmorzsolódtak. A kormányon mindenki mást akart. A bukás eikerülhetjetlennek látszott . . . Dél felől Kornilow tábornok csapatai fenyegettek.

Ebben a nagy felfordulásban, a tizenkettedik órában, csaptak le a fődekezett, amikor igy szólt:

— Verseket nem kell, s talán nem is szabad, ilyen minuciózusán szétszedni. A vers azért vers, hogy esetleg némi képtelenség is elférjen benne. Nem kisebb ember mint Goethe is mondott hasonló lehetetlenséget, írván: Grün ist nur des Lebens goldner Baum. Az én picéző birálóm joggal vethetné az Altmeister szemére is, hogy ha*a kérdéses arany, akkor nem lehet zöld, és ha zöld, akkor aligha lesz arany. És Schillernél, Byronnál s a többi nagyoknál is találhatunk, ha keresünk, olyan pillanatokat, amelyeknek fenekük van.

Az irodalmi társaságokba se jutott be éppen korán, az akadémia pedig, amely kisebb kaliberű Írókat is befogadott, egyáltalában nem vette észre. A Budapesti Szemle, amely irodalmi kérdésekben e tudós társaság szócsöve volt, hűvösen viselkedett vele szemben: nem szerette Dóczyt, aki »Költeményei «-nek az előszavában joggal panaszkodott ez elbánás miatt. »A hivatalos irodalmi vezérkörök, melyeknek egyik képviselője a Budapesti Szemle, engem eddigelé csak egyre biztattak: arra, hogy Írjak — németül. Ez oldalról biztos is vagyok, hogy e kötetet, ha egyáltalán észreveszi, az ő ismert igazságszeretetével fogja megbírálni, s amint színmüveimről mindig azt vitatták, hogy rossz drámák s csak némi lyrai szépségüknél f fogva arathattak sikert, úgy verseimről azt fogják mondani, hogy drámaíró tévedései, s hogy hiányzik belőlük minden lyrai lendület«.

Maga Gyulai Pál is, aki pedig nem volt igazságtalan kritikus, inkább méltányolta Dóczyban a német írót, s példájára az akadémiának kényelmes volt arra az álláspontra helyezkedni, hogy a költőnek a súlypontja Bécsben lévén, jobban szolgálja a német irodalmat mint a magyart. Lehet, hogy a német prózája valóban különb volt enembeli magyar Írásainál, de a verses dolgai — s igy a színmüvei is — föltétlenül eredeti magyar költemények, s az a körülmény, hogy egyiket-másikat a szerző maga németül is nachdichtolta, nem árthatott nekik a hazája közönségénél. ö bizony magyar költő volt, ez volt a büszkesége és soha se Bécsben, se másutt nem adta ki magát másnak mint ami volt: ma gyár Írónak. A Neues Pester Journal ban is, amelynek sok esztendőn ke' resztül az ünnepelt vasárnapi tárca írója volt, magyar lelkét szólaltad meg s a nemzeti kultúrát szolgálta mert magyar társadalmi, művészet és irodalmi kérdéseket vitatott me? ottan német nyelven ugyan, de magyar szívvel és nemzeti érzéssel. A? Omega, Omikron, Claire és- Onkc! Tobias jegyzésű cikkeket (Dóczyriak megannyi Írói álneve) a magyar kö. zönségnek az a része, amely olvasott németül, még nagyobb érdeklődéssel • várta-Ieste mint a német, mert ez írások tárgya s a bennük lüktető szellem rokonabb volt a magyar lélekkel s a nemzeti géniusszal, mint a németség világnézetével. De a kisszerű féltékenység s a túlzott sovénség azt hitette el sokakkal, hogy a magyar irótul nem szép, ha németül ír®.

A »Csók« már 1871-ben »elcsattant«, száz aranyat nyert, nagy sikerrel játszották minden színpadon s a szerzője csak tizenhat esztendővel utóbb vonulhatott be a Klsfaludy- Társaságba. Annál föltünőbb volt ez, mert a hivatali ranglétrán ugyancsak korán jutott el a magasabb fokokra, s még nem volt egyetlen fe’városra a bolsevikik, Lenin és Trocki vezérlete alatt.

Senki se tudta honnan jönnek, mit akarnak, mi az igazi programmjuk, ‘céljuk, csak Kerensky és kormánya volt teljesen tisztában a helyzettel.

Rövid ellenállás, pár lelkesítő szónoklat után úgy eltűntek Petrograd - ról, niintha a föld nyelte volna el őket.

A Petrogradot meghódító vörös gárdisták nagyobbrészt munkások, voltak és csak elenyésző számiban voltak a földéhes földmüvesszegé-: nyek képviselve. Ezek a becsületes arcú, kérges kezű, vörös kokárdas, rongyos emberek nem a kommunizmusért harcoltak. Azt se tudták szegények mi az a kommunista rendszer. Az ő jelszavuk a megengedett szabad lopás (»rekvirálás«) mellett ez volt: doloj burzsuj!

A peírogradi harcoknak nem volt sok halottja. Az elegáns parkettás Newski Prospekten gépfegyverek kattogtak. Nagyobb uccai harcok: csak a II. Katalin cárnő szobra előtti téren és a Fontanka mellett voltak. A tömeg vadul rohant be a cár büszke Néva-parti téli palotájába és elpusztított minden kezetigyébe akadt holmit. (Ugyanakkor érintetlenül hagyta a Carszki-Szelói cári Kastélyt.)

A bolseviki felkelést a kronstadtf matrózok döntötték el azzal, hogy

hér hajszála, amikor már méltóságos urnák titulálták s nem egy csinos rendjel disziíette a írakját. Pedig aligha volt olyan kitűnő tisztviselő mint amilyen tehetséges költő . . . Azt hinné hát az ember, hogy a kistsé kaszinószerü irodalmi társaságok, i! amelyek nagy súlyt vetettek a tagjaik társadalmi állására, siettek á megválasztásával. Bizony, késtek vele . . . Alig hiszem, hogy e késedelmet csak a származása s az a numerus clausus okozta, amely hallgatag és talán tudattalanul már akkor is irányította egynémely testületben a helyek betöltését, — hiszen az olyan politikailag és társadalmilag »beérkezett« urakkal szemben, mint Dóczy Lajos -- akit az idősb Andrássy Gyula bizalmával és barátságával ajándékozott meg s a családja körében is szívesen látott — az irodalmi társaságok vezetői se szoktak valami igen mereven elzárkózni. Hogy olyan nehezen jutott be ezekbe az irodalmi kaszinókba (a mint őket a kin trekedtek keserű gúnnyal elnevezték), annak az említetteken kivüi talán az is lehetett az oka, hogy nagyon is szellemes volt és néha gúnyos, — olyan tulajdonság, amely ritkán szerez barátokat, de annál bizonyosabban ellenségeket, vagy legalább is irigyeket, és pedig elsősorban azoknak a táoorában, akiknek szavazatuk van e társaságokban. Emlékezzünk csak a Szana Tamásról irt gúnyos versre, amely a Borsszem Jankóban jelent meg és nyolc versszakon keresztül íz elmés költőnek afölötti töprengését tartalmazta, hogy: mért lett iró Szóna Tamás.

Soha »gunyvers« Magyarorszá-' ion ily elementáris hatást nem kellett. Mivelhogy az élclap ama száná.ti amelyben az megjelent, pás