Bácsmegyei Napló, 1922. november (23. évfolyam, 299-326. szám)
1922-11-26 / 322. szám
1922 november 26. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 9. oldal. nyájas olvasó Ieíéörediél-e pénteken hajnalban, amikor megmozdult a föld? És elsápadt-e az arcod, amikor ráeszméltél, hogy mitől morog a föld gyomra, miért recsegnek a bútorok? Én még ébren voltam s kihúztam az órámat, hogy leolvassam a másodperceket, meddig tartanak a rezgések és a következő másodpercben, ’amikor tudatomban teljes világosság ébredt amikor éreztem, hogy a földrengés sokkal veszedelemsebb lehet a tűznél, víznél, sőt tán még az emberi gonoszságnál és ostobaságnál is, nem néztem másodperceket, csak féltem, féltem, féltem ... És neked item jutott-e eszedbe, oh, nyájas olyasó, hogy a morajlás ott a föld gyomrában, valami memenióféle, valami figyelmeztetés, hogy emberparányok gondolkozzatok . . . Emberek, akik veszekedtek hiten, meggyőződésen, valláson, nyelven, érdeken, határokon, akik nem tudtok testvériesülten kezet szorítani, — mert szelíd szeretettel mindig az nyújtja, akire szenvedés méretett, sohasem az, aki a győzelem hatalmatadó gőgjét élvezi. — emberek, gondoljátok meg, hogy milyen gyöngék és erőtlenek vagytok, életetek és hatalmatok minő véges, a természet erői mennyivel erősebbek még annál is, aki közietek a legerősebb. Gondoljátok meg emberek, hogy ér demes-e? Érdemes-e elvenni a másik embertől az életét, a szabadsá gát, a nyelvét, a nyugalmát, érdé mes-e örülni az üldözés sikerén, i hatalom kéjén, amikor mindennaj. eggyel több a szarkaláb a szemetel körül, nehezebben lélekzik a tüdő gyöngébb a szív, minden nap és minden óra közelebb visz a halál felé amely a legdemokratikusabban acl vissza mindenkit üldözőt és üldözöttet, elnyomót és elnyomottat, a természetnek, a felbomlásnak, a férgeknek . . . Erdemes-e rossznak, lenni, elnyomónak lenni, érdemes-e haragudni a másikra, mert él, holott a halál mindannyiunk sorsa s a földnek csak meg kell rázkódnia s tömegesen juttat sírba bennünket. Minek siettetni hát a halált gyűlölködéssel és háborúval, amikor örülni lehetne az életnek, élvezni a szépségeit s annak a pár napnak enyhe derűjét, amit élni megadatott. Lehet, hogy német tudományos kísérlet csak, ami megmozdította a földet, de mi mégis valódi földrengést éreztünk, kostolót egy igazi veszedelemből. S mikor túl vagyunk a \veszedelem érzésén, akkor jönnek a imegnyugtató hírek erről a fizikai kilsérletről, amelytől Suboticán meglmozdul a szobád plafonja s táncolni kezd a falon a kép. Megnyugodtál-e, nyájas olvasó, amikor ezt a hírt olvastad? Megnyugodtál volna-e, ha hinnél benne? Megnyugtäina-e, Ha tudnád, hogy Németországból, a Röhn-hegységből. a bajor—porosz határról, Parisban és Beográdban meg lehet mozgatni a földet? És megnyugtat-e, ha arra gondolsz, hogy a háború és a gyűlölet, az a két hatalom, amely kodifikálta életünk és létünk törvényeit, olyan viszonyokat teremtett, amelyben a tudományt és a fantáziát foglalkoztatja az a gondolat, távolról, egy német kémiai laboratóriumból, vagy valamelyik bányából láthatatlanul és leszerelési bizottságok által ellenőrizhetetlenül pusztítani, rombolni . . . Valószinütlen ugyan, de hátha megtalálják az eszközt. Ók, nyájas olvasó, kit ajkadon szelíd mosollyal ábrázoltak, tudsz-e mosolyogni. ha arra gondolsz, hogy a levegő, amelyben élsz, a viszonyok, amelyeket te teremtettél s amelyeket a számodra teremtettek, olyanok, hogy a tudomány és a fantázia pusztításra, öldöklésre készít fegyvereket? BallagI Aladár a szerb ultimátumról a világháborúról és a feornirt diplomáciáról nak feladását jelentette volna. ki. egyik a közoktatás reformjának követelése, a másik beleavatkozás az igazságszolgáltatásba. Mindkettő sérti egy állam szuverénitását és igy( nyilvánvaló volt, hogy Szerbia nem fogadhatja el az ultimátumot. Feljegyzései között keresgélt Baílagi Aladár, majd igy folytatta: — Még egy nagy tévedésük volf Berchtoldéknak és az ugyancsak bornirt német diplomáciának: hogy azt remélték, hogy Anglia nem avatkozik bele a háborúba. Mi, historikusok, rámutattunk arra, hogy az újkor történelmének két nagy csatájában a spanyol örökösödési háborúban és a napóleoni csatákban Anglia’ mindig utolsónak beleavatkozott, akkor, amidőn az erőviszonyok már nyilvánvalóan az egyik fél fölényét dokumentálták. Itt is bevárta a fejleményeket és a statisztikára támaszkodva, négy nap múlva csatlakozott a háborúhoz, az erősebb fél oldalán . . . Kérdésünkre, hogy nem irja-6 meg a háború történelmét, igy felelt a nagy tudós: — De megírom, ha ad az Isten pár évet rá. Ez azonban minden hazugságtól ment történelem lesz és éppen ezért sokan nem fogják megköszönni. Ballagi Aladár könyve a habomról tudtunkkal az első összefoglaló történeti munka lesz, amely a világháború történetét és előzményeit megírja. Az eddig megjelent emlékiratok nagy része nem egyéb, mint önigazolás. Igazolása azoknak, akik írták. A háború történetét' természetszerűleg csak a legyőzött .államok'történetírója irtatja meg, objektiven és a győzelem mámorától elfogulatlanul. Ballagi Aladárt, a nagyszerű történettudóst, kiváló történetírói kvalitásai egyenesen predesztinálják arra, hogy ezt a történetíró számára rendkívül nehéz feladatot elvégezze. Ballagi fiatalos hévvel és törhetetlen lelkesedéssel dolgozik nagy müvén. Ballagi .könyvét, amelynek megírását a Bácsmegyei Napló jelenti először, természetesen nagy érdeklődés előzi meg. A megírandó könyv szempontjait érdekesen világítja meg az ősz tudósnak a fenti nyilatkozata. (A Bácsmegyei Napló budapesti munkatársától.) Ballagi Aladár, a világhírű magyar történelem-tudós, a héten ünnepelte értékes munkásságának ötvenedik évfordulóját. Ebből az alkalomból meleg ünneplésben volt része az ősz tudósnak, aki még mindig frissen és fiatalosan I dolgozik élete egyetlen célján, hogy lerombolja a történelem hazugságait. Meglátogattuk a nagy tudóst ünneplése alkalmából és megkértük, mondjon el valami érdekes remitliscenciát, olyat, ami Jugoszláviával is kapcsolatos. A hadüzenetről beszélt és a háborúról, azzal az okos és logikus, gyorsan folyó beszéddel, aminek olyan meggyőző erőt tulajdonítanak tanítványai. — Ott kell hogy kezdjem, — mondotta — hogy Berchtold, a monarchia volt külügyminisztere, volt eddig a legkreténebb diplomata, akivei életemben szerencsém volt találkozni. Végzetes volt, hogy éppen ez a bábu irányította 1914-ben a monarchia külügyeit, egy olyan abszolút kvalitásíaian államférfiu, aki nem volt késpes felismerni ä jelenségeket. Jól ; tudott öltözködni, ez volt minden, járni predesztinálta őt a diplomáciai pályára. — Mikor Szerbiával konfliktusba keveredtünk, elvártuk volna, hogy bennünket, a modern historikusokat, legalább is megkérdeznek, hogy mi a véleményünk egy ultimátum elküldése dolgában. így szokott ez lenni minden modern országban, a történelemtudósok a maguk tudományát a válságos időben a haza szolgálatába állítsák. Berchtold nem volt kiváncsi a mi véleményünkre, hanem önállóan elküldte az ultimátumot, az újkori történelem legotrombább íofgalmazványát. — Köteteket lehetne írni erről az ultimátumról, amelynél durvább műivel alig olvastam. Bár nem kérdeztem, rámutattam két sarkalatos bűnére, amely merően ellenkezik a modern diplomácia szokásos formájával. Nem lehetett kétséges, hogy Szerbia csak elutasító választ adhat két olyan merőben lehetetlen kívánságra, aminek teljesítése államisága-RÉGI ÍRÓK Irta: BAEDEKER HOGY’ LETTEM ÍRÓVÁ Hogy mint lettem íróvá, aligha érdekel valakit az olvasók közül, és — akár hiszik, akár nem — engem se valami nagyon. Olyan baleset ez, amely bárkivel megtörténhetik . . . Elbeszélem mégis, mert eléggé jellemző a félszázad előtti magyar irodalomra, s mert e kis riport folyamában az olvasó találkozni fog egy már akkor is jelentékeny költővel és igen bravúros újságíróval, aki még ma is vezető elméje a magyarságnak, hatalmas harcosa a nemzeti kultúrának és egyik ragyogó ékessége a litteraturánknak: Rákosi Jenővel, akit most ünnepeltek abból az alkalomból, hogy nyolcvan esztendős lett, s akit nem győzünk bámulni, hogy épp oly játszi könnyűséggel Írja ma is a hadakozó vezércikkeit, mint négwenhét év előtt, amikor először találkoztam vele. * Bár a helyben megjelenő Bácskai Híradó-ba már 1873-ban kezdtem írni s már ugyanazon évben megjelent egy fürdői levelem (Ischlből) a Reform-ban, épp oly kevéssé gondoltam arra, hogy az irói pályára lépjek, mint arra, hogy bankár legyek. (Amihez talán annyi tehetségem se volt, mint az Írósághoz.) De hát em bér tervez és — más emberek vé géznek’ A hetvenes évekbben igen élénk egyetemi élet folyt a szerb-uccai régi házban. Ez szerencsére nem abban nyilvánult, hogy az egyetemi polgárok többsége atrocitásokkal üldözte a ldsebbséget, s abban sem, hogy az erősebbek ki dobálták a tantermek-, bői a gyöngébbéket, de abban, hogy 5 a szakbeli tudáson kívül egyéb művelődésre is vágytak az ifjak. A tudomány csarnokában nem »igazolás-! ra« szólították fel egymást az egyetem hallgatói, hanem arra, hogy lépjenek be az olvasókörbe és látogassák szorgalmasan a fölolvasásokat, amelyeket ott nemes ambícióval rendezett az agilis rendezőség. Ezek gyors egymásutánban követték egymást s egyszerre csak — nagy meglepetésemre — az enyémet is meghirdették a fekete táblán. A tudomány- és műegyetemi olvasókör akkori elevenszellemü elnöke, a későbbi ismert parlamenti és klubpolitikus, nekem haláláig kedves jó barátom, Fenyvessy Ferenc volt az, aki belevitt ebbe a kalandba, és Visi Imre is biztatott, aki már elhagyta volt az egyetemet, de mint! F. F. elődje az elnöki sztallumban,5 nem szűnt meg melegen érdeklődni i az egyetemi fiatalság ügyei iránti Húsz éves fiatalembert nem nehéz j ilyen »merényibe beugratni, — en-¥ gedtem a rábeszélésnek, és nem is! egyszer olvastam fői a Kör-ben, ha-1 nem elég rövid időközben kétszer. Másodszor bizonyosan azért, meri: a? első kisé riet,, talán szabad beval- í Jani, nem rosszul sikerült. ,-v f Első előadásomat 1875 februárjáéban tartottam az utazásról. Nagyon snaiv dolog lehetett, de mi is naivak voltunk, ifjú legénykék; s akiknek a kéziratomat előre bemutattam, azoknak az nemcsak tetszett, de méltóinak Ítélték arra, hogy újságban is _megjelenjen. Polgár Sándor bará- Itómnak a tanácsára, aki jelenleg táblabiró Szegeden, mintegy kétszázötven sor terjedelmű kivonatot kéfszitettem belőle, jó nagy tárcányit, s azt a fölolvasást megelőző napnak a délelőttjén nevezett barátommal elvittük a Reform szerkesztőségébe, amelynek szép tágas szobái a Lipótuccában voltak. Délelőtt tiz óra lehetett, s a lapnak szerkesztője, Rákosi Jenő, a legjobb magyar vígjátéknak már. akkor is nagyon megbecsült szerzője fogadott bennünket. Név szerint nem mutatkoztunk be, s körülbelül igy szóltam: — Egyetemi joghallgatók vagyunk. Egy kollégánk holnap fölolvasást tart a tud. és műegyetemi olvasókörben, s megkért bennünket, adnók át szives közlés végett ezt a kéziratot, amely a fölolvasás egy részét tartalmazza. Ezt a speech-et a váci-uccai Szentkirályi-háztól kezdve, ahol laktunk, egészen a Reform szerkesztőségének az ajtajáig folyton memorizál-, tani, de azért, megvallom, akadozva^ adtam elő. Igazán kitűnő írót akkor láttam először közelről! Rákosi mosolyogva hallgatott meg, s barátságos hangon adta tudtunkra, hogy délben eljöhetünk a válaszért. Akkor majd megmondhatja, vájjon a tárca megüti-e a közölhetőség mértékét. A következő két órában meglehetősen izgatott voltam, s ezt az állapotot csak fokozta az, hogy a barátaim előtt azt palástolni szerettem volna. Nem hiszem, hogy ez valami nagyon jól sikerült... Végre mégis fcsak tizenkét óra lett — mert az időnek az a szokása, hogy elmúlik — s mivelhogy Polgár barátomnak abban az időtájban másfelé volt dolga, a lehangoló vagy boldogító válaszért fmár csak egyedül mentem a redakcióba, ahol Rákosi Jenő nyájasan mosolyogva és ezekkel a szavakkal fogadott: — Jó napot kivánok, M. ur! Elpirultam és csodálkozva kiáltottam föl: — Hogyan? Szerkesztő ur 'tudja, hogy én vagyok a fölolvasó?- Hogyne tudnám? — felelte ő. — Hiszen a cikk alatt ott van a nevel Még mindig bámultam. — De hiszen én úgy adtam elő á dolgot, hogy egy kollégám — Nevetett s azt felelte: — Barátom, régi szerkesztő vagyok én már! S aztán barátságosan tette hozzá:’ — Tárcáját a fölolvasást követő nap reggelén közölni fogjuk. Leültetett s néhány jóleső dicsérő szót mondott, többek közt azt is, hogy a lapnál máskor is szívesen fogja Iáin• i közreműködésemet. Rákosi Jenő szeretett tehetségeket fölfedezni, s ha velem nem is
