Bácsmegyei Napló, 1922. november (23. évfolyam, 299-326. szám)
1922-11-19 / 315. szám
12. oldal. BÁCSMEGYEI NAPLÓ 1922. november 19. Megreszketett az asszony és öszszekuporodott a széken rongyoslompos szoknyája ráncai között. Sokáig nem beszélt tovább, csak az ajka mozgott. — Eljöttem, — ismételte — mert olyan régen nem láttalak. Újra csönd lett. A másik megette már a kávét, a kenyérből is elég yolt. Fölállt és a maradék kenyeret, meg a bögrét odatette a tűzhelyszélre. Aztán csak visszaült, mert nem tudta, mi mást tegyen. — Van vagy tiz esztendeje, hogy itt nem voltál — mondta végre. — Van — bólintott reá a vendég. Kicsit üldögéltek igy, ölhetett kezekkel egymásra hunyorgatva. A vendég lassan fölállt. — Megyek már — mondta tétovázva. — Ugyan hová sietsz? — udvariaskodo-tt az öregebbik. De azért felállt ő is. — Ugyan hová sietsz? És honnan jöttél? Csak most figyelte meg jól a hátikosarat és jutott mindenféle az eszébe. — Honnan hozod ezt a nagy kosarat? És hová cipeled? Bizony nem mehet valami jól a sorod, ha öregségedre ilyen dolgot végzek Ládd-e, nekem milyen jó kis helyet csináltatott az én fiam! Szoba-konyha, csupa uj. Festés, padló, kályha, minden. Lámpa. Nézd csak. Uj bútor. Gyere hát be már és nézd meg egyszer. Most már egészen kiengesztelődve fogta karon a vendéget és bevezette a szobájába. Az nagyot, hangosat sóhajtott, összetette a két kezét !és gyönyörködve tekintgetett körül szapora fejbólogatással. A másik boldog volt. Egyre kérdezte: — Na? Hát hogy tetszik? Nézd az ágyneműt. — Felhajtotta a takarót. — Nézd az edényt.— Nyitotta a pohárszéket. — Ilyen helyet készített nekem az én fiam. A másik öregasszonynak reszketni kezdett a szája megint, aztán sírni kezdett csöndesen, keservesen. Sokáig sirt. — Na, na, — mondogatta az őre. gebb. De csak nem lehetett szegényt lecsillapítani. Nézni kellett, amint a könnyeit törüli, amint a válla rángatódzik. Végre csak belefáradt mégis. Reszketőn, ásitón fel-fellélegzett még egyszer-kétszer és elcsendesedett. Megigazgatta a kendőjét, eiőbbrerántotta a homloka fölött. Aztán kiment a konyhába és feltakarta a kosarát. — Azért jöttem, — mondta most már elszánt, fáradt, halk, rekedt hangon, — azért jöttem, hogy ezt visszaadjam neked. És kivett három ezüstkanalat. — Ezt hozta el tőletek az én fiam. A másik közbevágott, a mellére téve a kezét és szintén felhorkant: —Az a gazember! Látod! Hát mégis igy volt! — Igen, de én szégyellem ... Hanem az éjjel félni kezdtem, hogy hátha... hátha átkozod... és ... gonosz dolgokat mondasz róla. És ha én meghalok és ő nem adja yissza... és a lelkén szárad ... Eltakarta az arcát. — Nem gonoszságból vitte el pedig, nekem hozta haza, mert nem tudtam dolgozni akkoriban, beteg voltam. Mindig sszegények voltunk. De nem mertem eladni. Most viszszahoztam. Tedd el. — És hogy tagadtad! — mondta botránkozón a másik. — Hogyan Ragadtad! Hogyan veszekedtél! Hogyan gyalázkodtál! Az én Fámát is szidtad! — Szégyeltem — motyogta az Öregasszony. — De most már úgy gondolom, inkább a szégyen, mint a félelem ... Fekete kutyával álmodtam az éjszaka . . . és a fiam éljen fejekén és pihenjen békén, ha én meghalok. Most már egy szót sem szólhatsz. Visszakaptad. De ne is szólj, ha van becsületed. Hitvány három kanál. Szinte haragosan borította be a kosarat. — Ezt a kis ruhát Bereczékhez viszem — motyogta tovább. — bevasaltam, hogy ne legyek pénz nélkül. Nem akarom, hogy a város vagy a rokonok költségén temessenek. — Na, — mondotta megint a másik. A vendég rábóliutoít. Feltette a háti-kosarat az asztalra, eléje állt háttal és magára kapcsolta megint, aizatosan görnyedt vállal, a köteleket. Aztán indult. — Hát Isten áldjon. — Isten áldjon, — felelte rövidesen az öregebbik. Egy pillanatig tétovázott, aztán megszólalt mégegyszer: — Adhatnék egy kis kenyeret... meg egy fejkendőt... De a másik csak a fejét rázta, amint az ajtóban visszafordult. — Nem kell. Lelépett az első lépcsőn. Aztán mége^yszer megállt. A szeme furcsán felragyogott hirtelen. — Hallod-e te Mári! — kiáltotta be a konyhába a másik felé. aki már visszaült a kényelmes helyére. — Hallod-e, te Mári! Sok szép drága dolgot kaptál a fiadtól, meghálálta a gondoskodásodat. De én mindig csak adtam az enyémnek. Halálomig mindi gcsak adtam! És szenvedtem érte, hogy ő boldog legyen... Diadalmasan csengett a hangja és felemelt fejjel, könnyen, mosolygó arccal indult tovább a nyikorgórecsegő hátikosár alatt . . . Csöndesen szállt le az este. Becsukódott az ajtó, elkanyarodott az ut és eltűnt a két Öregasszony. ————mm..... -Moiiére közmyüszhrü Jeanette] e Honoré de Russy élettörténete Az irodalomtörténet is megemlékezik arról, hogy Moiiére a darabjait legelőször a házvezetőnőjének olvasta fel s kérdezte meg, tetszik-e neki legújabb alkotása. Magne Emil költő most terjedelmes munkát irt »Tartuffe« halhatatlan szerzőjéről s ebben a »házvezetőnőről« is megemlékezik. Ennek a hölgynek a leányneve Honoré de Bussy volt. Irodalmi körökben bazonban csak igy hívták: a könnyűszivü Jeanette. Úgynevezett jó családból származott. Az édesapja kisebb nemesi birtokon gazdálkodott. A fiatal leány unatkozott a vidéken s ezért huszonkétéves korában Párisba költözködött, ahol a nagybátyjánál lakott. Csakhamar iróíársaságba jutott. Ebben a körben több szerelmi kalandja volt, amely nem éppen szerencsésen végződötx. Az fegr/ik udvarlóját, aki pedig felesé- Jgüi akarta venni, párbajban agyonlőtték. A másik udvarlóját pedig súlyos baleset érte, egy szekér alá került. A könnyüszivü Jeanettet mindez nem ejtette kétségbe. Megmaradt szellemesnek és jókedvűnek. Moiiére minden valószínűség szerint a nagybátyjánál találkozott vele először. Nyomban felismerte irodalmi hajlandóságát, cikázó szelle- Iinességét és kritikai érzékét. Barátságot kötött vele. Á nagy iró ettől fogva minden darabjai neki olvasta fel és ö mondotta róla az első fciiálatot. Honoré tehát nem volt házvezetőnő. Ellenkezően, ragyogó félvilági hölgyként tisztelték és szerették, a kor leghíresebb irói szívesen jártak el társaságába. Mikor idősebb lett, lassanként visszavonult iró-barátaitól, sőt azt is megcselekedte, hogy istentagadó nagybácsijának bosszúságára, a templomba kezdett eljárogatni. 1670-ben pedig feleségül ment egy nemes úrhoz, Iakivel harminc esztendeig boldog •házasságban élt. Balázs Béla: HISZEK A HITBEN*) Bizony sötét van néha és Az éjszakának fekete kövén Megiüzesednek szemednek túrói. Akkor csak hallgass. Odaát kopog. Valahol messze dolgoznak elébed S ez alagút, tévedni, nem ereszt ki. Bizony már cél sincs néha és Száz útnak bokra szívja száz jelé Gyökeretalvó, fájó véredet. Csak adda a véred, adjad tavaszig. Nőj jön a szár. Virág aztán hasad. Leghosszabb utad végén. Majd tavasszal. Addig a hid tartja a partokat És könnyből szem. mosolyból száj fakad. És hitből Isten. ■— Majd tavasszal. mellett idősebb emberek, civilek katonákkal vegyesen. Színessé teszi a társaságot a sok világos női ruha. Subotič Kamenko dr. a következőket mondotta a könyvtár megnyitása óta tett tapasztalatairól: — Naponta átlag 40—50-cn veszik igénybe az olvasótermet. Délután 3 órakor nyitjuk meg a közönség részére, 5 óta tájban a nagyterem már kicsinynek bizonyul és két kisebb termet is megtöltenek az olvasók. A könyvtár megnyitásánál arra számítottunk. hogy a szépirodalmi könyveket fogják jobban keresni, mert a külföldi példák ezt igazolják, mig nálunk éppen megfordítva áll az eset. Az olvasni jövők 75 százaléka a tudományos könyveket keresi. Hogy kik járnak a könyvtárba? Fiatal diákok, egyetemi hallgatók, munkások, tisztek, diákleányok síb, Sokan jöttek Beográdból, akik itt találták meg azt a könyvet, mely stúdiumukhoz szükséges. De hogyha minden mindhiába \an? Ha mégis minden mindhiába van?. Még azt is nézi s tudja valaki *) Mutatvány a szerző most megjelm; „Férfiének“ című verskötetéből. A novisádi nyilvános könyvtár Alig egy hete nyílott ineg Novisadon a Srpska Matica nyilvános könyvtára és rrfeg lehet állapítani, hogy a könyvtárnak nagy kulturális hatása lesz. A Vajdaságban Novisad az első, mely nyilvános közkönvvtárral és olvasó-teremmel rendelke-Izik és pedig oly könyvtárral, mely minden kulturvárosnak díszére válna. A könyvtár tízezrekre menő kötetei között megtalálhatják azt, a mit keresnek úgy azok, akik csak szórakozni akarnak, mint akik tudományos búvárkodást akarnak űzni. A könyvtárnak természetesen a legtöbb kötetből álló és legteljesebb [része a szerb rész, mely nagyon sok ritkaságot is foglal magában. Féltve őrzött kincse a könyvtárnak a szerb modern irodalom reformátorának, Doszitelj Obradovičnak 15 hatalmas foliánsa. . Meg vannak itt 1741-től — ez évben jelent meg az első nyomtatott szerb könyv — kezdve a szerb nyelven megjelent összes tudományos, szépirodalmi könyvek, folyóiratok és újságok. Ez magában véve is hatalmas gyűjtemény. Természetesen megvannak az újabb irodalmi, tudományos termékek, folyóiratok, újságok stb. is., A magyar rész 1500 kötetet számlál a hírlapok és folyóiratok figyelembevétele nélkül. Gyöngyösi István »Marssal társalkodó muiányi Vénusá«-tó! kezdve megtalálhatók a magyar szépirók és tudományos írók nagy része. Jókai összes müvei, Eötvös, Mikszáth Kálmán, Petőfi, Arany síb. müvei, de nem hiányoznak a modernek sem Ady Endrével az élükön. A német, angol, francia és orosz rész teszi teljessé a könyvtárat, melyet Subotič Kamenko dr. rendezett amerikai szisztéma szernt. Az el-Irendezés hatalmas munkáját Subotic Darinkával együtt május elsején kezdte meg és ma már úgyszólván teljesen befejezte. Addig a vagyont érő könyvek pincében, ládákban stb. voltak elhelyezve. Egy délután ellátogattam a könyvtárba. hogy lássam, kik is járnak oda. mit olvasnak? Kellemesen lepett meg a terem barátságos külseje, mely elüt a sablonos olvasó-termektől. Nem érezni a hatalmas könyvszekrények nyomasztó hatását, mert ezt kedvesen ellensúlyozzák a sűrűn elhelyezett dísznövények és virágok. A terem közepén nagy asztal, 1 körülötte székek, melyeket már elfoglaltak a könyvtár látogatói. Vegyes kép tárul elénk: fiatal diákok Egy kritikus albumából Az emberi nem szebbik felének szokták mondani a nőket. Nem mondom, hogy ez »teljesen légből kapott és minden alapot nélkülöző vakmerő állítás«, de némi kétségem van, hogy olyan igazság-c, amilyennek általában tartják'^ Mert abból a körülményből, hogy nekem, neked és (valószínűleg) neki jobban tetszenek a nők, és szebbeknek tartják őket a férfiaknál, aligha következik, hogy valóban szebbek náluk. S ha az ember teljesen el is van vakulva a női szépségtől (mint én Is), mégis megszólalhat a ieikiismerete s igy szólhat kételkedve: — Ki tudja, nem vesztegették-e meg az érzékeink az esztétikánkat, s nem azért tartjuk-e szebbeknek e kedves teremtéseknek a formáit, mert gyönyörűségünk volt, van és lesz tőlük? Ki tudja? A háborgó lelkiismeret így szól. De bizonyos, hogy amíg férfiak csinálják az esztétikát s ők kodifikálják a törvényeit, addig igy lesz s addig ők maradnak az emberi nem szebbik fele . Ellenben egészen bizonyos, hogy ennek a nagy egyetemességnek ők a jobbik fele. S itt nincsen helye semmi kétségnek. Mert milyen jóknak kell nekik lenni, ha attól, hogy évezredek óta hallják, hogy ők a szebbek, sőt az abszolút szépek, még mindég nem lettek rosszabbak a férfiaknál? Bdkr. 4 Krónikás adoma Heine, a gráciák ez elkényeztetett s ennélfogva kissé neveletlen kedvence, otthon igazán jó és pedagógiai szem pontból okos nevelést kapott. Bár a szülei zsidók voltak, patríciusok módjára éltek, s gyermekeiknek a kedélyét s a jellemét morális alapon fejlesztettek. Az asztalnál például különösen vigyáztak arra, hogy a gyermekek — Heinrich, a későbbi jeles költő, és a testvérei — illendően viselkedjenek és szépen egyenek. Egyik törvénye az volt a háznak, hogy a tányéron lévő ételt nem volt szabad az utolsó falatig elfogyasztani, kellett a fenekén egy kis maradékot hagyni, mintegy jelzéséül annak, hogy nem maradtak éhesek. Ezt a pici maradékot a családban »respekt*-nck nevezték s respektet hagyni erkölcsi- kötelesség volt s annak a bizonyítéka, hogy a gyerekeknek szilárd a karakterük. De Henriknek egyszer nagyon is jót ízlett egy étel, akaratlanul vagy szándékosan megfeledkezett e kötelességről s a pompás ételt az utolsó morzsáig megette. Amint a fivére ezt észrevette, ijedten jelentette az anyjának: — Mama, Heini megette a respektet! Öli, későbben Heini, amikor poéta és publicista lett, ezt a »szörnyű« hibát sokszor elkövette s az élete érdekes pályáján nem egyszer lehetett elmondani róla: — Heine a respektet megette. Az igazat megvallva, néha meg is feledkezett róla. r ■< v Bdkr.
