Bácsmegyei Napló, 1922. november (23. évfolyam, 299-326. szám)

1922-11-19 / 315. szám

10. oldal.

BACSMEGYE1 NAPLÓ

1922. november 19.

falják milyen erős hatalom a vér különösen egy határokkal szétválasztott nép vére. Ezt az erőt a szüntelen propaganda csak növeli. Másrészt az állam teljes joggal számolhat azzal a hangulattal is, amely magyar polgártársaink százezrei közöti és akik olyan alapokra fektetik politikájukat, ami nyugodt álmot fog biztosítani a kormányférfiaknak.

— Eddig nagyjában/íarom különböző vélemény alakult ki a közvéleményben arról, hogy milyen politikái kell a magyar kisebbséggel szemben folytatni.

— Egyesek véleménye szerint az északi határokat minél gondosabban biztosítani kell nagyszámú katonasággal és megbízható tisztviselői karral, a vajdasági magyarságnak viszont minél több szabadságot kell biztosítani és sokkal messzehbmevőleg kell nekik kedvezni, mint azt a trianoni szerződés elrendeli. Ha a magyarok ebben az államban zavartalanul élvezni fogják a polgári szabadságokat, ha állami segítséggel kultúrában és gazdaságban tovább haladnak, ha megismerik a demokratikus igazgatás összes előnyeit, akkor önmagától kialszik az a kívánságuk, hogy rájuk is kiterjedjen az a rendszer, amely alatt ma Magyarország nyög. A géppuskák, gyorstüzelő-ágyuk korában nem kell félni a szervezetlen lakosságtól, különösen, ha ennek a lakosságnak nincs tényleges oka az elégedetlenségre.

— A másik vélemény szerint a magyar vidékeken az igazgatási rendszernek hasonlónak kell lennie ahhoz, amelyet a szerbekkel szemben használtak. Az állam nem alapíthat arra a szimpátiára, amelyet enyhe bánásmódjával a magyarok között fölkelt. Bármekkora szabadságot élvezzenek is nálunk a magyarok, bármekkora jólét keletkezzen is közöttük, ö vér hatalma mindennél erősebb és a magyarok mégis mindig inkább szeretnének leigázva és szegényen Szent István koronája és magyar integritás alatt élni. irint szabadon és gazdagon a mi igazgatásunk alatt. Ezért vérrokonainkat kell letelepíteni a vajdasági magyarok és németek közé.

— A harmadik vélemény ezeknél sokkal eredetibb és több oldalról hallottam már. E szerint az első

ben folyton fejlődhetnének.

— Fájdalmas a sorsa azoknak’ a polgároknak — fejezi be cikkét Ivies Alexa dr., akiknek a feje felett két ellentétes állami irányzat küzd. Azoknak a faktoroknak, akik belpolitikánknak a direktíváit adják, nem kellene ezeknek a polgárainknak amúgy is nehéz sorsát még jobban megnehezítenie. És kétségtelen, hogy a magyarokkal szemben eddig

folytatott ingadozó politika a leg-g rosszabb megoldása, ennek a kérdésnek nemcsak az állam érdekei, de magyar polgártársaink szempontjából is!

— Itt az ideje, hogy az államférfiak ebben a kérdésben előre megállapított irányban haladjanak, amely* nem fog minden rezsim, személyi és politikai helyzetváltozással megváltozni.

.4 szegényember házalója

A szegény embernek mindig roszsziü ment a sora, mióta a világ világ, de úgy látszik, a rossznak is van duplája, mert régen mégis csak eltengődött valahogy, igy-ugy, pláne a falun élő nincstelen ember,

mindig ezerhatszáz korona körül van a búza mázsája, hogy is tudná kimódolni a munka nélkül ténfergő, nagycsaládu ember az egész évre szükséges kenyeret. És mert minden más is olyan drága, mintha patikámódszer, amely minden szabadságot! megad, veszélyes az államra, a má-|

sodik pedig kivihetetlen olyan államban, amely szabadelvű és demokratikus elvekre épült fel. Egy demokratikus, alkotmányos államban nem lehet a törvényeket az egyik vidékén másképp alkalmazni, mint a másikon, nem lehet az állam polgárai között kémrendszert bevezetni és: nem lehet mártírokat csinálni. Másrészt az államnak joga és kötelességgé az északi határokat megvédeni. [Ennek radikálisan és törvényes utón ? kell megtörténnie. A kérdés megöl-1 dása egyszerű. A Vajdaság mai ma-1 gyár és német lakossága nem autók-1 ton (öslakó). A törökök kivonulásai után ott csak szerbek (rascianusok | = bunyevácok) laktak. A magyaro-| kát és németeket a 18. és 19. szá-| zadban politikai okokból telepítették f be, hogy gyengítsék a szerbeket Az a politika, amely az ő telepítésüket rendezte, hajótörést szenvedett, a kolonizált magyarok és németek missziója véget ért és ezért őket állami érdekből el kell távolítani erről a vidékről és pedig a kisajátítási és kolonizáló törvény utján.

— Ennek a tervnek a hirdetői azt ajánlják, hogy hozzanak törvényt a magánvagyon kisajátításáról a határ mentén húzódó 50 km. széles területen. Erre példa van a közelmúltból. 1914 elején a horvát száborban az akkori többség (a horvát—szerb koalíció) budapesti parancsra törvényt hozott a horvát tengerpart kisajátításáról. A törvény felhatalmazta az államot, hogy kártérítés mellett elve’nesse az ottani birtokosok földjeit, a törvény célja pedig az volt, hogy telepítéssel elmagyarositsák a tengerpartot.

— Az északi határon fekvő ma- j gyár magánbirtokok kisajáiitásávalb és sumádiai, szerémségi, likai her-1: cegovinai, zagorjei és szlovén tele- |i pesek letelepítésével a magyarok l helyére sok évszázadra biztosítanál' az északi határokat. A magyarok ps-|; dig nemcsak megfelelő kártérítést fi kapnának kisajátított birtokaikért, hanem lehetővé tennék nekik a letelepülést Metochiában, Rigómezőn és az állam más termékeny vidékein, ahol teljes mértékben élvezhetik a polgári szabadságokat és ahol kultúra és gazdaság tekintetéérzéke a hirlaptudósitói ügyesség és élelmesség iránt, amely a riporterek é fejedelmét ezer kollégája közül kitüntette. Lehet, hogy kenyéririgység is járult az averziójához, — talán nem szerette a konkurrenciát s bosszantotta, hogy más királyok is vannak az országban, ha koronázatlanok is . . . Az ö ellenszenvével szemben megvigasztalhatta a vörös Barna Dórit, hogy a kartársai nem irigyelték a »királyságnál, szívesen ismerték el maguk között a legkülönbnek, és nagyon szerették a jó szivéért, amely valóban párját ritkította.

S úgy látszik, a nőknek is jobb az ösztönük az ily ügyekben mint a királyoknak, mert a szépnek egyáltalában nem mondható tulivörös embert annyira szerették, mintha a legszebb barna fiú vagy a legérdekesebb szőke ifjú lett volna. Persze, ők is, nem a kulőrjéért, hanem a szivjóságáért, az eredeti egyéniségéért s az elmésségéért. Határozottan szerencséje volt a nőknél, és semmi se bizonyttja jobban a nagy kedvességét, mint az, bogy a szerencsét, — a legirigyletesebb szerencsét — nem irigyelte tőle senki.

Talán nem igaz mind az a sok »stikli«, amelyeket meséltek róla a redakciókban és az irodalmi kávéházakban, s amelyeknek hire mint a múltból a jelenbe átfonódó legendagirland él és zöldéi még mindig az emlékezetünkben, de amit a jó szive lágyságáról beszélnek a harátai, az színtiszta igazság szórul-szóra. A rendkívüli jóságát hirdető esetek közül még nem jegyezték föl azt, a

manapság azonban egyformán elviselhetetlen az élet terhe a városi meg a falusi szegény számára.

Ilyenkor, ősz derekán, mikor már ehr,ült az aratás és a cséplés ideje, I amely mégis csak hozott valamit a napszámból élő falusi szegény számára ,a téli gondok fekete varjúserege száll a szegény ember széllel-bélelt, roskadozó kunyhójának nádfedeles tetejére és bizony nem [igen lehet a csúnya és hívatlan vendégeket elhessegetni. Se tüzelő, se sütni való. Manapság, amikor még

és azonfelül égető szüksége van a itizenöt flóriánrá (igy nevezte a forintot’ Barna), amit kiutaltam neki, s nagyon elkeseredett volna, ha másodszor se fogadom el az írásművét, amelyet elsőizben visszaadtam neki korrigálás végett. Teljesen tehetségtelen pasas s a cikke bizony a »javitás«-tul se lett jobb.

— De hát szabad-e ezzel a zagyvalékkal a Pesti Napló közönsége elé lépni? — kérdeztem aggódva.

— Isten mentsen! — felelte ő. — Majd átgyurom és sajtóképpessé teszem.

A cikk harmadnap megjelent és — általánosan tetszett. A címén kívül alig maradt meg belőle négy-öt sor, a többi a szerkesztő müve volt. A jó fiú újból át- és megirta az egészet — ami tudvalévőén sokkal nagyobb és kínosabb munka, mint újat alkotni, — a dicsőséget és a tiszteletdijat pedig átengedte egy ismeretlennek, aki nem volt se inge, se galléra, de akit megsajnált, s akivel szemben ember kívánt lenni.

A kérdéses napnak az estéjén (a továbbiakat már B. Dóri közléséből tudóm) a szerény fiatalember is megjelent a redakcióbán, s igy szólt a szerkesztőhöz:

— ügy vettem észre, hogy egyet s mást változtatni tetszett a cikken.

— Valami keveset, — felelte mosolyogva Barna.

— Szokás ez? — kérdezte az ifjú, áld inár (hiszen nyomtatva volt!) kevésbbé volt szerény.

I — Hát tetszik tudni, kérem, — magyarázta nyájasan a szerkesztő,

melynek szem- és fültanuja voltam.

Abban az időben, amikor a Pesti Napló-t szerkesztette, nála ültem egyszer este a műhelyben, ahová szerényen kopogtatott be egy fiatal ember. Még szerényebben lépett be és félénken szólt:

' — Szerkesztő ur, kérem, elhoztam a cikket, amelyet azért méltóztatott visszaadni, hogy javítsak rajta.

Barna Dóri barátságosan leültette, átvette tőle a kutyanyelveket, amelyek kalligrafikus szépségű hetükkel voltak teleirva, elolvasta őket és azt mondta:

— Rendben van. Meg fog jelenni.

A fiatalember elpirult örömében, s

még vörösebb lett, mikor a szerkesztő folytatta:

— Mingyárt megiroru az utalványt is, amelyre a kiadóhivatal kifizeti a tisztelctdíjat.

Kitöltött egy öankettát, s átadta azt a cikkírónak, aki akadozva, nagy zavarban köszönte meg a »szerkesztő ur végtelen jóságát«.

Az ajtóig kísérte a boldog embert s mikor visszaért az Íróasztalához, fölvette onnan a kéziratot s átadta elolvasás végett nekem.

Átnéztem azt és elszörnyüködtem:

— Csak nem fogod közölni? — kérdeztem szinte ijedten.

Olyan galimatiasz volt, amelyet németül blühen der Blödsinn-nek, magyarul pedig válogatott zöldségnek szokás nevezni. Az ilyen holmit még egy jobbfajta vidéki újság is a papiroskosárba helyez örök nyugalomra, de Dóri azt feleli e: t — Muszáj közölnöm, mert ez ai szegény ördög nagyon szerencséik

ban árulnák, hát egyebekben is nagy a hiány ilyenkor ősz végén, tél eleje előtt, a szegény ember házában. Még jó, ha egy kis burgqnya, egy pár marék bab, egy kosár hagyma, fél oldal szalonna szomorkodik bus egyedüllétben az árva kamrában, de ezt a kevés elemózsiát is megdézsmálják az egerek és rossz emberek. Az udvaron egy öreg tyuk kapargál hasztalanul és a szegény ember házának két kosztosa, a sovány kutya meg az ösztovér macska lézengenek álmosan.

— néha elkerülhetetlen, hogy a lap vagy a közönség érdekében egy-két szót töröljünk vagy hozzáírjunk, s ezt a Beöthy Zsolt Írásaival is megtesszük.

Erre aztán a Pesti Napló legújabb dolgozótársa megnyugodva távozott.

Nem találok az emlékezéseim között, semmit, ami jellemzőbb lehetne a B. Izidor jóságos természetére, mint ezt a megható vonását az érzékeny lelkének. Magára és a lapra isi szabadított ilymód nem egy pszendotehekéget és irninemtudó strébert, akik a legképtelenebb irodalmi kísérletekkel bombardirozták, s neki még se volt módjában? mindegyikkel szemben olyan nagylelkűséget tanúsítani, mint az említett »szerény« cikkíróval. Nem is bánta, hogy bizonyos idő múlva — amikor a Napló tulajdonost cserélt — el kellett hagynia a diszes szerkesztői sztailumpt s örömmel sietett vissza a Béhához (a Budapesti Hírlaphoz), ahol a régi Íróasztala mellé azzal az otthonossággal telepedett le, mint ha csak tegnap vált volna meg tőle, s ahol szives szeretettel várta őt Rákosi Jenő, aki nagyra becsülte a pompás újságírót benne.

Barna Dóri »hazament« a régi redukciójába, de ott se maradt soká. A principálisával, Rákosi Jenővel, megalapította az Este Újságot, amely sokáig volt és maradt egyenrangú esti kiadása a reggel megjelenő Béhának. Itt maradt egészen a haláláig, amely mélyen megszomoriíott mindenkit, áld ismerte a jeles zsurnalisztát .és a melegszívű embert,