Bácsmegyei Napló, 1922. október (23. évfolyam, 268-298. szám)
1922-10-29 / 296. szám
1922; október 29. BACSMßGYBlNAPLÖ 9. o áöí kifejezni as are, és milyen beszédes tehet a néma homlofe. hogy tud hall- f egyformán szorítja ökölbe kezünket egy -kérdés fftofoszol bennem mér hetek été, egy kis kérdés\ mi, niint vadhús, belenőtt a tu* dás (Héven testébe s ami elkezd fáiméig fújni, ha egy gondolat idegszálán Végigtapogatok. $ amire nem ad* fiák feleletet, ahogy Hamlet mondta, L »könyvek landed*> hadd kérdezessem most meg tőled, nyájas ol- Vasé. Ülők a vonaton. Két svéd egyetemi hallgató, egy dán orvos, egy konstantinápolyi spanyol származású könyvkereskedő s a felesége az Mitársaim. Beszélgetnek egymással furcsa keverék nyelven, egyszerre négy nyelven, ahogy eszükbe jutnak a szavak. Figyelem Őket, nézem az araikat, hallgatom szavuk zenéjét és keresem az összefüggést az idegen szó zenéje s az idegen arc kifejezése közt Es látom azt, hogy a Svéd fiuknak kipirul az arcuk a vita Izgalmában, a dán orvos végigsimitja homlokát, mintha gondolatait akarná rendezni, ha egy hosszabb mondatba belefog és az asszonynak a kandi érdeklődés fdfesziíi a szemét, ha valami érdekeset hab. Oh, nyájas olvasó, ugy-e, azt jól tudjuk mindnyájan, hogy a közlésnek nem a sző az egyetlen eszköze s hogy a beszéd milyen tengerül sok az értelemmel Összetűzött szavak felett is. Mert van benne értelme a hangsúlynak, jelentősége, a hanghordozásmák, a hirtelen megálló vagy gyorsan patakzó szavak a várakozást feszítik, vagy elégítik ki rácsapó hirtelenséggel És mennyi mindent tud gatni az összecsukott száj és mennyi erély tud kisugározni az összehúzott szemöldök vonalából. (Olt, nyájas olvasó, gondolj világító illusztrációként. Dúséra, az egyetlenre és fölülmúlhatatlanra, akiért én negyedik gimnazista koromba felszöktem Bécsbe, hogy láthassamJ N És a kifejezésnek minden eszköze közös minden emberben, csak a szó nem. Egyformán reagálunk örömre, bánóira, egyformán sírunk, egyformán nevetünk, egyformán Ölelünk, egyformán gügyög az Ölbenüló és egyformán köhög temető felé vezető utján az aggastyán. Egyformán tárjuk ki esdeklésre két karunkat s a harag. Csak a szavunk, az egyedül élettelen szavunk különböző. S ez az egyetlen különbség adja a kézbe a fegyvert s gyújtja fel lelkűnkben a bosszú ilszkét a rombolás szenvedélyévé. Mondd, óh nyájas olvasó, tudsz te erre felelni, tudsz te erre vigaszt találni, bele tud.sz-e ebbe nyugodni és szépről és jóról és bölcseségről hallván, nem lázad-e föl benned ez a kérdés és nem tépí-e le minden vigasztaló tanítás arcáról a halott hazugság lárváját? íj. j.) •— Emlékek és jegyzetek *— Ír la; BAECEKEB VL Tőül Béla — tudtommal — csak még egyszer keseredett el annyira, mint a bajaiak »merénylete« miatt, s csak egyszer jutott olyan Reviczky-!} angul atba, amelyben már »minden mindegy«. Ez akkor törtörténí éppen, amikor — véletlenül épp a Bartók Lajos halála után *— olyan tárcát irt, mellesleg szólva: fcrilliánsat, amely maró gúnnyal szatirizálta az előkelő közéleti férfiak temetése alkalmával feszitő hiúságot, hivatalos és félhivatalos alakoknak a nagyképűségét, a publikum részvétkomédiáját és sok embernek, politikusnak és más, szebb pályán működőknek a történetét, s e jó araknak azt az élelmességét, hegy még az ily szomorú aktusokat is a saját előnyükre tudják gyümölcsöztem! . . . Bartha Miklós ekkor kegyetlenül »nekiment« Tóth Bélának a »Magyarország«-ban, azzal vádolván őt, hogy meggyalázta az elhunyt költő sírját. Soha talán nem volt Bartha Miklós olyan igazságtalan, mint ebben a támadásában, pedig elégszer volt igazságtalan ... Es soha Tóth Béla neip volt oly ártatlan, mint ebben az esetben, pedig elégszer hurcolták meg ártatlanul .. A méltatlan támadás annyival is fájdalmasabb volt ránézve, mert Miklós Mester akkor nagy tekintélyben állott s utána még egy pár újság vádolta kegyeletsértéssel, szemére lobbantva, hogy a cikkével merényletet követett el a »Tliurán An-Irín f Jean Jeudí !Tv A műnek cat Katlcnaltcaternek — ahol a Festspielbk egy része lezajlik — belső folyosója apró táblák vannak kiszögezve. A táblákon olvasható a »tízparancsolat Jiezdő színházlátogatók számára«. Az első szabályok utasítást adnak a látogatónak, hogy nem szabad későn jönni, előadás alatt nem szabad a szomszédját zavarni, nem szabad megindulni a kijáratok felé, amíg az előadásnak nincs vége, Az utolsó szabályok már arra is figyelmeztetnek, hogy elhamarkodott kritikát ne mondjunk a darab s az előadás fölött, amelyik sokszor, egy egész emberi élet eredménye, Bent majdnem tökéletes s minden esette a legstílusosabb Wagnerelőadás fojyik $ a folyosó táblája a legprimitívebb illemszabályokat közli. A Wagner-operák közönségének, vagy a Strausz Richárd pantomimjának bámulói és élvezői számára szól ez a figyelmeztetés? A novemberi forradalom megnyitotta a nagyközönség kíváncsisága előtt a királyok lakosztályait Most kielégülhet az az alacsony érdeklődés, amelyik mint parföm a dámát, végigkisérte utján a királyi családok tagjait Akik eddig csak messziről, az elérhetetlenség távolából táthatna« költőjének a tiszteletreméltó emléke ellen. Valóságos sajíóludiárat volt ez, amelyet a jejes iró ellen indítottak, s amelyben senki se kell a védelmére. Én a távolból nem lehettem a segítségére, de legalább irtain neki néhány résztvevő sort, amelyben elitéltem a brutális támadást s annak durva hangját. Nem tartottam képesnek őt olyan kegyetlenségre, amellyel vádolták, már csak mély vallásos érzületénél fogva sem (nagyon buzgó katolikus hivő volt), — s kiváncsi voltam a válaszára, amely gyorsan megjött. Kiderült ebből, hogy nem is volt jelen a Bartók temetésén, s hogy a tárcájában szereplő alakok modelljeit két régibb jelesünknek (Pulszky Ágostnak és Vadnay Károlynak) a temetésén találta s hogy puszta véletlenből jelent meg ez a rég megírt szatíra, épp a Bartók barátunk temetése után. E levelében nagyon elkeseredetten panaszkodik a méltatlanul meghurcolt iró, s a sirámát ezekkel a kétségbeesett sorokkal végzi: Isten veled, jó barátom! A viszontlátásig — Velencében, ahová én még e tavaszon ki fogok vándorolni, megszerezvén az olasz állampolgári jogot is. Lemondok évi tizenkétezer korona javadalommal1 járó magyar irói stallumomról, s ezen az Írógépen2 havi 190 líráért azt fogom verni: »In Beantwortung Ihres Geehrten vom«, etc. Ennek igy kell lennie, hogy ne legyek itthon öngyilkos vagy gyilkos. E rémitő támadásokat nem bírom ki tovább. Egyedülvalósáták szájukat a királyoknak és királyasszonyoknak a presztízs glóriájával körülfont alakjai felé, most a győző, a felülkerekedő tolakodó fölényével járhatják végig szobáikat. Benézhetnek hálószobájukba, bekukkanthatnak a mosdóik alá s vigyorgó önelégültséggel állapíthatják meg emberi lényük egyformaságát. Az idők változására nem is ez a piszkoió kiváncsiságu tömeg figyelmeztet, hanem — a ki akasztott táblák. Ahol valamikor a Wittelsbachok fogadták uralkcdó vendégeiket, ahol a pfalzi választó fejedelmek tradícióvá szentesítve a szokást, eljegyzésüket tartották, ahol az osztrák császároknak nászágyuk volt, a szász királyaszszony budoárjában most ott lóg a tábla: Auszspucken ist verboten. Legyünk igazságosak. Mi is hozzá vagyunk szokva figyelmeztető táblákhoz a legdemokratikusabb helyen, ahol. olajjal szagtalanítják — a demokráciát. Ezeken a helyeken olvashattuk a figyelmeztetést, mely a távozás s a ruházkodás kifogási talan befejezettsége közötti összefüggés szuiíségkeppemségét hangsúlyozta. A vasúti kocsikban is találtunk mindenütt figyelmeztetéseket: a kihajolni veszélyes-t és édestestvéreit. De barokk királyi paloták szertartástermeiben? Királyasszenyok hálószobáiban? Fejedelmi go« belin-termekben? Ilyen helyeken olvasni daher verboten-okát kegyet* Ten figyelmeztetés arra a különbségre, ami a politikai é§ a társadalmi demokrácia között tátong. Lehet gyűlölni g moh-ot és lehet küzdeni a jogaikért. Lehetünk érzésben és modorban arisztokraták s egyben a demokrácia kérlelhetetlen harcosai. Ámbár, ha elbámulásunkkal végigtapogatjuk, tekintetünkkel végigcsójkoljuk mindazt a szépséget, amit a íkirályi udvarok gyűjtöttek össze — fs ami sokszor egyet jelentett — mentettek meg az elpusztulástól, ki? csit megbékülünk azzal a feudalizmussal, ami — volt. Rengeteg műkincset, fölmérheteílen vagyont, a művészetnek legnagyobbsz<i ü alkotásait gyűjtötték össze a Jiérnct fejedelmek. Mi lenne a berlini National galerié a porosz királyok nélkül, á fPinakotheka a bajor fejedelmek nél;kül s hol lenne a drezdai képtárlat,. |lia nem lettek volna szász fejedelmek. Mi lenne Bécs, ha nem tették; volna naggyá uralkodói? És mi lenne a Zwinger helyén, ha nem élt volna Erős Ágost? Annyi szépségért, mint amennyit összegyűjtöttek, még a királyoknak is meg lehet bocsátani, hogy — éltek. Ne haragudjunk rájuk, akik összegyűjtötték mindazt a csudát, amit most — élvezhet a tömeg. ......... ........ni:1... ír........................ Reményile Sándor : Fiaimhoz Idők prmán dong már a léptei áh, Lelkfmböl-szakadt álmok, Versek, ti szócsövek, amiken .& A süket végtelenbe felkiáltokTi Fiaim ti, — lehulló életemnek Felemelkedő folytatásai! Közöttetek fogok majd egghőmm Az isten színe előtt állani. Ott állok majd ás körbe mutatok i Nézd Uram, ezeket. Ezek az utam mérföldkövei, Az utamé, mely Hozzád vezeiett, Edük bocsásd meg félszeg életem. Helyettem ök éltek, szerettek, Ne úgy arassak, ahogy én vetettem, 1 Akkor ez,igen magas fizetés volt! 2 Tóth Béla az élete utolsó éveiben Írógépen irta a leveleit s a cikkeit is. gom megőrjít. Bartók Lajost, nemes barátomat szivem vérével siratom el, s azt merik rám hazudni, hogy meggyaláztam őt. És nem akad a pesti irodalomban egy lélek, aki ezt a hazugságot pofon üsse! Tehát megyek. S odakint még a nevemet is meg fogom változtatni. De nem arra, hogy Ongaro. A velencei viszontlátásig ölel, stb. 1903 január 8. Megint benne volt hát a KohlhaasTiangulatban és abban a szomorú Reviczky-kedvben, amelyben megundorodott a pályájától, a kollégáitól, sőt — a nemzetétől is. A leveléből látszik, pedig az »erősebb« helyeket nem is közöltem belőle, hogy a Bartha Miklós és Társai támadása után mennyire el volt keseredve, annyira, hogy már expátriálni akarta magát. A Velencébe-költözés terve egyébaránt nem most foglalkoztatta először. Szerelemmel szerette e várost, s már régebben is gyakran gondolt ijarra, hogy ott üti föl a tanyáját, s szomorú gúnnyal mondta nekem: — Milyen stilszerü lesz az, ha én I Velencében élek s az anyám Szevil- I Iában lakik? A két legboldogtalanabb ember a két boldog városban! ; Engem is sokszor biztatott, menjünk oda lakni s vegyünk ott közösen egy palazzino-i. (Kis palotát.) A terv nem is volt éppen nagyon bolond, mert I akkor még potom áron vesztegették azokat a márványcsodákat, amelyek az osztrák uralom alatt sokat vesztettek az értékükből. Az impozáns Labia-paíotát, amelynek a Tiepoloíreskói maguk milliókat érnek, hat-De aher vetettek. vanezer líráért vette a mostani gazdája, s a nyolcvanas években még mindenki, aki megfordult a lagúnák városában, kaphatott palotát, ha nem is oly grandiózusai, még ennél is kevesebb pénzéri • • . De ilyen komolyan, mint mostan, még sohase gondolt az emigrációra. Megijedtem és siettem őt a hebehurgya szándékról lebeszélni, amit bizonyosan mások is megtettek. Mert Tóth Béla — maradt, s életének hátralevő négy esztendejében még igen sok szép Esti Levelet irt. Szándékának a megváltoztatásában természetesen nagy része volt Lidonak is, a hűséges élettársnak, áld sokkal praktikusabban gondolkozott mint az ura és megmagyarázta neki, hogy az az amerikai Írógép, amelyet ő annyira szeretett (s egy hozzám intézett levelében a házi oltár-inak mondott), nagyon kedves játékszer otthon, až Abonyi-utcai meghitt lakásban, de kevésbbé alkalmas arra, ■hogy az ember vele idegen földön a kenyerét megkeresse . . . Béla különben is hajlandó volt hangulatot változtatni, sőt érzelmeket is, mint a komplikált jellemek általában, akik sohase olyan következetesek, mint a szürke emberek s egy igen elterjedt elmélet szerint: az ökrök. Köztudomású, hogy valamikor a zsidókérdésben Verhovayval tartott s a tisza-eszlári bünpör előtt »stefćciuskodott«. így neveztük akkor sokan az antiszemitáskodást egy Zarándy A. Gáspár nevű fiatalemberről, az akkori zsidógyülölők leghangosabb alakjáról, aki szerette magát Stefécius-nak nevezni és pedig Stefécius Alfrédnak, — ő* táján tudH ta, hogy mért? Nos hát Tóth Béla;'
