Bácsmegyei Napló, 1922. október (23. évfolyam, 268-298. szám)
1922-10-22 / 289. szám
10. oldal. Miárka a belépődíj. Az állami színházakban minden jegyszedő mellett ott áll az »igazolvány-ellenőr«. A jegyszedőnek át se adhatod a jegyedet addig, amig nem igazoltad magad. Ha nem sikerül az igazoltatás, a jegyre áz árának a hatszorosát kell lefizetni. Ilyen a németországi »igazoltatási eljárás«, A müncheni Hofkirchenek, ennek a csudálatos szépségű baroktemplomnak, van egy kápolnája, melynek legnagyobb ékessége egy megrázó hatású Tintorettó-kép. A kápolna bejáratánál két Mária-kép van, amely körül a fal tele van aggatva apró nyomtatott emléklapokkal. Mint ahogy Lourdesban a csodatevő szűznek hagyják mankójukat, akik meggyógyultak, itt emléklapokat aggatnak a falakra azok, akiknek imádságát meghallgatta Mária. Ezeknek az emléklapoknak egyforma a szövege és a képe. Máriakép van rajtuk s alatta a szöveg: 'Maria hat geholten. Kétségtelenül gyári készítmények s egy helyről valók. A templomból ki jövet valóban ott találtam az árust, aki ilyen hálaemléklapokat árul. Az ára 10 márka, külföldinek — 100. * Ez a megkülönböztetés megvan minden állami tárlaton egész Németországban. Egyetlen kivétel van, a müncheni Deutsches Museum. Ez a kiállítás a német nagyság múzeuma. iA német indusztrializmusnak, gyáriparnak, kohászatnak, a német vasutaknak, az egész német tudományosság fejlődésének múzeuma ez. Össze van itt gyűjtve minden, ami Németországot naggyá tette s ami ja német reménykedéseket ma is az izzásig melegen tartja. Ezt nem mutatják meg az idegeneknek se drájgábban, mint ahogy ők megnézhetik, litt a legolcsóbb a belépődíj, öt márka, Sehát egy fél jugoszláv koronánál is nevesebb, még a dollármilliomosok számára is. Nehogy egyetlen idegennek elmenjen a kedve a megtekintésétől, nehogy egyetlen idegen elmulassza megnézni azt, hogy mi yolt a német nagyság és — mi lesz. “Z9&* BÁCSMEGYEI naplö 1922. október 22. Berlin tragédiája elkerülhetetlen Berlini levél . Berlin, október hő. Kárognak már a hollók, körülrepdesik a vergődő, vonagló, lázban fetrengö Berlint, hogy belemártsák csőrüket ebbe a hatalmas, lomha testbe, mely még a halállal vivődik. A harc már eldőlt, a nagy város a pusztulás előtt áll, még néhány éth er-injekció és az európai kontinens legnagjmbb városa: Bécs sorsára jut. Fájdalmas, szomorú látvány, amikor a szemünk előtt sorvad el egy egészséges, hatalmas fizikum. Berlin pedig már hónapok óta sorvad és a pusztulás föltartóztathatatlan. Ott kezdődött a betegség, amikor a németek elvesztették a háborút, de akkor még mindenki bízott, reménykedett: hatvanmillió embert nem lehet elsöpörni a föld színéről, — a német ipart nem lehet agyonnyomni, a német szervezettséget nem lehet szétzülleszteni ... És valahogy igy is volt, hamarosan talpra állt ez az ország, alig rakták le a fegyvert, megindult a munka, szinte hónapok alatt elfelejtődött az a beteges, háborús mámor, amely beleette magát minden germán legbensejébc. Félelmetes volt ez az újjáéledés, a köztársasági Németországban volt valami impozáns, valami felejthetetlen energiakisugárzás ... de négy hónappal ezelőtt egy éretlen tacskó elsütött egy revolvert, Rathenau miniszter holtan rogyott össze, ez a lövés Németországot is szivén találta. A lövés zajára és a lőporfüst szagára gyülekeztek a hollók: megérezték a szálszögek . . . A márka azóta érté’ ének egytizedére csökkent, a német nép a világ rabszolgája lett és a fővárosa: Berlin, a gazdag külföld olcsó szállodája. Idáig sülyedt a hatalmas porosz főváros, ez hát a folytatása a nagyvonalú Siegesallénak, azért kellett fölsorakoztatni a kőből faragott Vilmos-tervezte brandenburgi fejedeímeket, hogy ők is lássák a teljes összeomlást, a föltartóztathatatlan pusztulást. Ez az unalmas, stilusta lan, de mégis impozáns város egy különös vibráció volt, máról-holnapra nőtt naggyá s olyanná alakult, mint egy hatalmas áruház, ahol a sok talmi között egy-két értékre is akadhat az ember. Szive sohasem volt, egyénisége százféle és még sem volt egyéni, csak a dübörgésében, a mun ka-zakatolás zajában volt valami félelmetes, ijesztő nagyság. A lakosai nem tipikusan németek, inkább azt mondhatnám: berliniek. Tehát szürkék és léleknélküliek, kartoték-lapok gépalkatrészek, egy bizonyos ide múlva elkopnak, nyugalomba vonulnak, s kicserélik őket egy másik alkatrésszel, amelynek színién ember 2 neve. A nők ugyanilyenek és ezéri százszor rútabbak, mint a férfiak, ők is kerekek és rugók, de legalább iiajszálszögök ... Még zakatol a gép, még robog a masina, de a precizion-készülék már nem működik, itt-ott egy-egy kihagyás és egyszerre csak minden meg fog álíani: Berlin tragédiája kikerülhetetlen . . . jönnek már a hollók Bécsből, a Grand Motelből, meg a siber-kávéházakból, a zsebmetszők már régen befutottak. Milyen különös is ez a siber-pszihológia? Ide jönnek Berlinbe, a folytonosan elértéktelenedő márka városába, néhány hét leforgása alatt hihetetlen vagyont harácsolnak össze: valutában, aranyban. Minden keresetüket elvásárolják, drága prémekbe, értékes annuitásokba, ékszerbe fektetik a rossz márkát s amikor learattak mindent egyszerre eltűnnek, mintha csak a föld nyelte volna el őket. Eddig aárom nagy stációjuk volt: Budapest, Wien, Berlin. Melyik lesz a negyedik? Ezt a külpolitika van hivatja eldönteni. Ahol megvetik a lábucat, ott nem terem többé fü, mert imilyen mértékben meggazdagodnak, Newton alaptézise értelmében, ugyan■ — Nem cserélnél velem helyet? Ezúttal tudtam, hogy mi izgatja, s Szívesen teljesítettem az óhajtását. (Ettől a perctől fogva nyugodt volt, mini egy — török. A kedvenc hasonlata, amelyet persze őrá ritkán lehetett alkalmazni, mert Efendi bizony a legtöbbször nyugtalan volt, mint egy ideges — tálján. Amily kevéssé tehetett arról, hogy bizonyos arcok dühbe gurították, épp !o!y kiszámíthatatlanul támadtak sokjszor rokonszenvei is, s ilyen kedvező impresszióknak a hatása-alatt feéha, ha nem is éppen szivbaráíságot, de kellemesnek ígérkező ismeretséget kötött, amelyeket rendesen (gyorsan , követett a; kiábrándulás. ÍN cm egyszer hallottam tőle: : —Keservesen csalódtam ebben a... ; És megnevezett valakit, akit nemrég még kedveit í Lassankint ő is — pedig optimistának született — pesszimistává lett. De az ő pesszimizmusa nem volt világnézet mint. a Reviczkyé, — inkább úíszkólia volt, nagyobbfoku kedvetlenség, amely persze nemcsak ezekből az apró dezilluziókból, de szoífioru családi emlékeiből, imádott édesapjának a sorsára való emlékezéséből s az örömtelen egyedülvafö•ságából is: táplálkozott. Nagyon egyedül éreztet magát s e helyzetét Véglegessé látszott tenni az a kínos törülmény is, hogy az anyja messze alföldre — Spanyolországba — költözött, vallásos téboly áldozatává íétt, s ránézve éppen úgy elveszett, mint az édesapja, akit már eltemetett. Ilyen körülmények között mindenki boldogtalannak érezte volna masát, s minden nyárspolgár elkeseredett volna. Az olyan költői lélek, jlűit Tóth Béla, természetesen fokozottan szenvedett a sorsnak eme ■ucstplia báiuísmódiátók Hiszen, a olyan mértékű szegénységet, Ínségei hagynak maguk után. Az elszegénye-; dett középosztály károsul a legjobban, mert az évtizedek alatt összeV gyűjtött értékeit nagyszámú már-! káért eladogatják, csak akkor eszmélnek rá, hogy rászedték, mikor a, márkáért ismét vásárolni akarnak! valamit. A német ember azonban-* még hisz a márka varázsában s ha,; ötvenezer márkát ígérnek a perzsa-1 szőnyegeiért, odaadja, mert ötven-: ezre tán még sohasem volt együtt —* az ötvenezerből pedig éppen hogy^ egy ruhára telik. De honnan tudnál ezt ä jó berlini, aki 1914 óta nem vá-| sárolt ruhát. Azt hiszem nem is fog| többé vásárolni, addig hordja még a\; régit, amig teljesen le nem rongyolődik. Már most sem tart messze ettőf,j de ma még a foltok eltakarják á mez-, telenséget. Még néhány hónap és á; foltok is kikopnak. Mi jön aztán? Kit tudja? A bécsi példa itt nem talál? a bécsi lealázkodik a nyomorában, a berlini soha , *.» Bakonyi György. költészet maga is szenvedés (Poesie ist tiefes Schmerzen, — mondta egy szintén eleget szenvedett költő: Jusíinus Kerner), s ha még ehhez ennyi disgrazia jön — a Tóth Béla kifejezése, — csoda-e akkor, ha az ilyen minden kis szellőre vibráló lélek a nagy viharnak hatása alatt háborog? Azért a lelke egyensúlyát még se vesztette el s igazándi életuníságot talán sohase érzett. Rossz hangulataiban bosszankodott, epéskedett és szidta a világot, a magyart, az országot (amely nem akar Európa lenni!), a tudományt és a tudománytalanságot, a kormányt és az ellenzéket, de a munkaszeretete megvédte attól, hogy végleg kétségbeessen, mig szegény, Reviczky Gyulának olykor bizony — és volt rá oka elég! — annyira elkeseredett, hogy néha, amikor elváltunk tőle este, nagy aggsággal feküdtünk le, — féltünk, hogy reggelre rossz hírt hallunk a pesszimizmus szomorú költőjéről. Máskor meg hazavittem magammal, hogy az éj hátralévő részét nálam töltse azon ürügy alatt, hogy jó lesz még egy kicsit beszélgetni. S mert a szállodai ágyak jobbak voltak, mint az ő szegényes hónaposszobájának a kényelmetlen fekvőhelye, Gyula ilyenkor jobban aludt, mint otthon szokott, s reggel frissebben kelt föl az álmából mint máskor . . ; Szerencsére hiába aggódtunk érte — természetes halállal halt meg, de nagy fájdalmunkra s az irodalom komoly veszteségére, nagyon is fiatalon, harmincöt éves korában.^ Egy lelkes írónő, Nogáll Janka, Szabó Endre barátunknak a szeretetreméltó felesége, a legjobb kolléga, tette tiirlíetöbbé a klinikán haldokló költőnek utolsó heteit; apró kényelniekkel vette körül, virágot vitt be az orvosságom szag közé ÉS .csé.in.fséket juttatott a nagy szenvedőnek. Még íru is áldjuk őt a jóságáért, akik mé$ élünk s a boldogtalan költőt szerettük. > A kitűnő lírikus utolsó időben a Pesti Hírlap belső dolgozótársa volt s ez újság szinházrovatát vezette. De halála nemcsak e lapnak. — az egész magyar irodalomnak jelentett bánatos gyászt. Az újság, amelynek szolgálatában állott, mozgalmat indított abból a célból, hogy a kiváló költőnek emlékezetét méltó síremlék örökítse meg. E célra itthon én is tekintélyes összeget gyűjtöttem, amit nem ok nélkül emlitek meg. Akkoriban nagyon szerettek bennünket botvdros-nak titulálni, s nekem még ma is jól esik, hogy a közönségünk fényesen cáfolt rá e gúnyos elnevezésre, amikor lelkes készséggel segítette elő a síremlék ügyét, s lehetővé tette, hogy Köllő Miklós az ő rokonszenves érdeklődését is megörökítse a Reviczky-monumentumban. A szobormű leleplezésénél Kenedi Géza tartotta az ünnepi beszédet, amelyet a jelenlévő — tisztán írókból álló >— közönség meghatva hallgatott. :gyiitt jöttünk haza a kerepesi-uti temetőből Tóth Bélával, aki merengve szólt: t 1 — A halála szép volt, s az emléke is szép. De az élete, az borzasztó volt ... S aztán indulatosan kiáltotta: — Sohase bocsájíok meg azoknak, akik, amig élt, nélkülözni hagyták! Nem, én se bocsájíottam meg ne- I leik, s még ma is egyik legfájóbb I emlékem, hogy ha mi egynéhányan íj nem vidítottuk volna föl egy-egy napját a borongó költőnek, egy szép napja se lett volna . . . Az ilyen életért, az ilyen sorsért az egész tár- j sadalom felelős. Szinte jó, hogy a felelősek már — nem felelősek;, (, Zágrebi képek Részletek egy vázlatkönyvből A szinház - . . Komoly és tiszteletreméltó színházi élet van Zágrábban. Egyetlen színháza van a százhúszezer lakosú városnak és ez a szinház társadalmi tényező, fórum és egészen őszinte művészi törekvések temploma. Operákat adnak Hetenként többször és komoly prózát. Ibsent és? Schaxvt, Shakespearet és Molnárt és hazaiakat, beérkezetteket és fiatalokat. Az Aida előadása több százezer koronájába került a színháznak, akik látták, művészi szempontú emberek azt mondják, hogy messze kell menni nyugat felé, Bécsen is túl, jamíg jobb Aida-előadást lehet látni. Fényes és komoly közönség gyűl egybe egy-egy színházi előadásra, nem kiöltözött dámáit, nem frakkos urak, hanem szerény és többnyire szegény kispolgárok és diákok. Balett-kara van a színháznak, öfvenliatvan zenésze és nagymultu színészek, horvátok, oroszok énekelnek és játszanak. Igaz, a beográdi színházban is látni már kritikásabb előadásokat, de ezek itt már készebbek, már magasabb célúak, már majdnem egészen nyugatiak. Az országhatárokat nem ismerő kulturközösségnek komoly tényezője, szinte teljes értékű tanúsága a zágrábi színház. * A száj miste: ez is megnézni való és feljegyezni való zágrábi jellegzetesség. Vásártér, ott van a város, kellős közepén és ott épül most az uj Zágráb. Még két év előtt ormótlan és elnyúló hatalmas üres tér volt, most egy zugó, lármás, hatalmas műhely. Meglepő, igazi amerikai látvány a szajmiste. Tiz, húsz még több épülő palota egymás mellett, durva munka zaja, fenn a negyedik, ötödik emeletek állványain munkások százai dolgoznak. Nő fel egy város, világváros szinte, szemlátomást A nagy puszta mezőn utcák alakulnak, itt egy tér lesz és színház, amott komoly középületek, bankpaloták, mind egyszerre épül, egy év talán és kész lesz az uj város. Es még nem kész az első emelet, a földszint már telve üzleti feliratokkal, már készülnek a fényes portálok, mérnökök már a villamosvasút útját mérik, mintha papirmaséból készítene itt várost egy nagy fantáziájú, ideges filmrendező. Példátlan ez talán egész Európában, a fejlődésnek, a termelő munkaiak, az élni akarásnak ez a láza. Ha Zürichben látnák, még jobban felnenne a korona értéke . . . * És a többi apró és nagy jelenség, imi kultúrát vagy kulturtörekvést elent, Kezdve a fehérkeztyüs és
