Bácsmegyei Napló, 1922. augusztus (23. évfolyam, 208-236. szám)

1922-08-27 / 233. szám

1922 augusztus 27.

BACSMEGYET NÄPLÖ

Charles Baudelaire:

Mámort!

Mindig mámorosnak kell lenni. Ebien lüktet minden: ez az egyetlen kérdés. Hogy ne kelljen érezni az idő rettentő terhét, mely összeroppantja válladat és a tőidre görnyeszti gerincedet, szünetlenül mámorosnak kell lenni.

De mitől? Bortól, költészettől, vagy erénytől — mindegy. De fürödjél má mórban.

És ha olykor egy palota lépcsőfokán, egy árok zöld füvén, szobádnak mogorva magányában magadhoz térsz és a mámor már elsápadt vagy szétomiott, úgy kérdezzed meg szelet, a hullámot, a csillagot, a madarat, az órát, mindent, ami múlik, mindent, ami sóhajt, mindent, ami el gurul, mindent, ami énekel, mindent, ümi beszél, kérdezzed meg hány óra van most?; és a szél a hullám, a csoliag, a madár, az óra igy fog felelni: »Most van a mámor órúla. Hogy ne legyél az Idő kínzóit rabszolgája mámorosnak kell lenned. Mámorosnak kell lenned szünet nélkül! Bőrtől, költészettől vagy erénytől — mindegye.

Akárhol, csak kívül e világon.

(Any ahcre ont of the World).

Ez az élet kórház, amelyben mindegyik betegnek az a vágya, hogy ágyat cseréljen. Ez itt szenvedne a kályhával szemben, amaz ott pedig azt hiszi, hogy meggyógyulna, ha az ‘ablak mellé kerülne.

S ez nekem olybá tűnik, hogy mindig ott lenne jó, ahol nem vagyok és a költözködésnek ez a kérdése nem egyéb, mint örökös vitatkozás a telkemmel.

»Mit szólsz hozzá lelkem, szegény fagyott lélek, ha Liszabonban laknánk. Ott meleg lenne és te ismét eleven lennél, mint a gyik. Ez a város a viz palotáján áll; azt mondják, hogy csupa márványból épült s hogy a nép ott úgy gyűlöli a növényzetet, hogy kitépi az összes iákat. Lám, itt égy táj a te ízlésed szerint; egy táj, mely fénytől meg márványtól ragyog és tengertől, mely visszaveri a ragyogását.«

Lelkem nem felel.

»Miután te annyira szereted a he’d. oldaí.

nerba visszük majd podgy ászainkat. Vagy menjünk még messzebb, a Balti tenger legvégső csücskéig; ha lehetséges, úgy még messzebb az élettől; telepedjünk meg a sarkon. Ott a napsugarak csak térdén és könnyedén érintik a lödet és a lény meg az éjszaka lomha egymásutánja elfojtja a változatosságot és elmélyíti az egyhangúságot, mely félig a megsemmisülést jelenti. Ott hosszasan lürödhetünk a sötétségben mialatt mulattatásunkra az északi fény néha felénk szórja rózsaszín kévéit, mintha a Pokol tűzijátékának visszaverődése lenne.

Végre telcsuklott a lelkem és bölcsen igy kiáltott fel. »Vigyél akárhova! vigyél akárhova! csak vigyél ki ebből a világból/«

Ford. Sz. K.

ezer emberi áttelepít, vagy az orr szagból egyszerűen kiutasít? A vá-j lasz: nem lehet. Száz okból nem lehet, a századik ok az, hogy a har-i tnadfél millió kiutasított helyére! nincs honnan venni' a harmadfélmil-í lió szerbet, homjtot vagy szlovént!

Lehet-e ezekkel szemben a háború előtti nemzetiségi politikát folytatni?1

A háború tapasztalatai ezt a törekvést éppen eléggé megcáfolják. Legfőbb ideje, hogy a mai ember használja fel az elmúlt háború minden tapasztalatát és az utódállamok avrd törekedjenek, hogy az összeegyez-5 tethetetlen szempontokat olyan re-j form utján egyeztesse össze, amely; az állami életet egészen uj, valójában' demokratikus átalakulás elé viszi. Az; én nézetem szerint nem elegendő az, hogy az ethikai és vallási kisebbségek igazságossággal és barátsággal' kezeltessenek. Ez bizonyára erős és mély érzés. De egy olyan íömegrhozgaimat, mint egy nép faji fentartása, nem vezethet csak ez az érzés.

Mi akik arra törekedtünk, hogy fajtestvéreink a különböző idegen' jármok alól felszabaduljanak, meg kell hogy értsük az uj alattvalók lelki állapotát és ismerjük kötelességeinket is velük szemben. Minket, vajdaságaikat, akik a magyar uralom alatt éltünk, illet legelső sorban, hogy azt a kötelességet teljesítsük és, hogy a kisebbségek problémáját megoldjuk.

A mai nemzetiségi kisebbségek 'znlturális nívójú oly hatalmas tényező, amelyet az állam megerősítésére feltétlenül igénybe kell vepnie. \z az országnak és felvirágzásának* innál inkább lesz előnyére, minél iatább történik meg az értékbeli közeledés, a szolidaritás érzése a ve-: tetettek és vezetők között. A szoros jsszetartozásnak ez az érzése, ez az íz állandó lángoló1 erő, amely a pre:iziós gépet valóban megbízhatóan; :s.-állandón tudja' mozgatni. Amikor • i mi uj államunknak minden polgára ízt fogja érezni, hogy szorosan iileartozik ehhez az államhoz és valóián akarja is azt, akkor tneg lesz 1 láva, tökéletesen és simán, a nemzetiségi kérdés súrlódások nélkül, al:otmánykonflikíusok nélkül és akaláiytaianul, de viszont maradéktalant és ientartás nélkül.

Az SBS királyság nemzetiségi politikája

— Irta: Popovits Milán volt sentai főszolgabíró —

Az SHS királyság nemzetiségi politikájának kettős arca van. Hivatalós kijelentésekben, politikai pártgyűléseken való szónoklatokban (különösen ha nemzetiségi szavalókra van szükség) külföldi újságcikkekkel való polémiában a nemzetiségi politikánk úgy jelentkezik, mint a világ legliberálisabb és legdemokratikusabb nemzetiségi politikája. Ilyenkor rendesen szokás valóban demokratikus alkotmányunkra és liberális örvényeinkre hivatkozni, ilyenkor szokás a szerb nép demokratikus érzését és gondolkodásmódját emlegetni és az összes polgárok egyenjogúságáról beszólni. De ez a mézédes hivatkozás végül is teljesen meddő marad. A SHS királyság ügyeivel foglalkozó egész külföldön, az angol publicisztikában éppen úgy, mint az olaszban és a németben, a konzervatív sajtóban éppen úgy, mint a szociáldemokrata sajtóban elterjedt és megerősödött az a sajnálatra méltó felfogás, hogy nálunk a nemzetiségi kisebbségek erőszakos szláv uralom alá vannak szorítva és őket a nemzeti állameszme érdekében el akarják nyomni. Megerősítette ezt a véleményt nemzetiségi politikánk befelé fordított másik arca.

Ugyanazok, akik magasztos elvi fejtegetésekben a nemzetiségi kisebbségek jogaira mutatnak rá, ugyanazok a gyakorlatban elvitatják a nemzetiségek legtermészetesebb jogait is.

Nemzetiségi politikánk cselekedeteiben teljesen impotens. Belátja ezt mindenki, aki egy kissé is foglalko-1 zik vele. A mi nemzetiségi politikánk j el tudta érni, hogy egy magyar ügy- f védet vagy egy német szerkesztőt győzelmesen sikantirozzon, el tudta érni, hogy egyes emberek tulajdonát állami szekveszter alá helyezze, hogy némelyik vagy túlbuzgó, vagy rosszakaratú alantos tisztviselő önkényeskedése folytán békés polgárokat kiutasítson az országból, hogy a hozzáértő szakembereket és a képesitett hivatalnokokat elbocsássa, de nem tudta a nemzetiségi politikánk elérni (ízt, hogy az idegenajka állam- > polgárok a SIIS államban valóban teljes jogú állampolgároknak érezzék magukat.

A kérdés az: el lehet-e képzelni erőteljes SHS állami életet anélkül, hogy a kisebbségi jogok cl ne ismertessenek?

E léhet-e képzelni olyan nemzetiségi politikát, amely kétmillióötszáz-Spekuláné a könyvesboltban

Irta: BÖEDEKER

Az újgazdagok is érzik a kötele zettséget, amelyet rajuk rótt a sze rencsés sorsuk, s ha tudnának franciául, valószínűleg önérzetesen idéznék a régi nemesség és az uj vagyon jelszavát: noblesse oblige. A művelődési vágy mindenesetre megvan bennük.

A Spekula ur kedves neje például nem végzett valami sok iskolát, de mivelhogy most — hála Istennek! — teheti, nagyon szeretne művelődni, vagy ahogy ő mondja: közmüvelődni. Kevés szót kedvel annyira mint ezt a szót: közművelődés, s ha csak alkalma van rá, szívesen használja.

Nemrég benyitott egy helybeli könyvkereskedőhöz, akitől azelőtt csak dunsztpapirost vásárolt, s igy szólt hozzá:

— Szeretnék néhány jó könyvet venni, nagyon jókat, olyan szerzőktől, akik el vannak ismerve.

— Óh, nekünk sok ilyen könyvünk van, — biztosította vevőjét a tudománykereskedő.

— De én valami hochprimát szeretnék, valami egészen elsőrangút. Most jövök a porcelányos boltbul, ott is a legfinomabb edényt, csupa primaárut vásároltam.

— Jól tette, nagyságos asszonyom _ helyeselt a könyvárus, — A legdrágább portéka alapjában a legolcsóbb, mert sokkal tartósabb mint a hitványabb áru.

— Én azt hiszem, hogy a porcelánjánál ez mindegy, — jegyezte meg j Spekuláné, — mert ha a szobalányom

elejti a kétezerkoronás levesestálat, az éppen úgy eltörik, mint a százötvenkoronás.

— Lehet, — hagyta helyben a kereskedő. — Edénynemüekben nem vagyok szakértő. — De ami a könyveket illeti —

— Azok nem olyan könnyen szakadnak el, ha jó Íróktól valók?

— Nem éppen szószerint, kedves nagyságos asszony. De a hírük tovább tart. Tovább olvassák őket és ezekre a müvekre szokták mondani, hogy halhatatlanok.

— Nohát, ilyeneket akarok én venni.

— Akkor, kérem, első sorban és legjobban Shakespear-t ajánlhatom.

— Már sok szépet hallottam rólak Te garantirozhatja-e, hogy ez a szerző halhatatlan?

— Nagyon szívesen, — felelte az irodalomszállitő. — Akár írást is adok róla százéves jótállással, habár ez, őszintén megvallva, a mi bransunkban nem szokásos.

— Ne is fáradjon vele. Becsületes kereskedőnek ismerem, a dunsztpapirosa mindig tartós és erős volt, hiszek irás nélkül is a szavának. Tehát —

A kereskedő kék vászonkötésü hat vastag kötetet tett a vevője elé, a melyek, úgy látszik, megnyerték Spekuláné tetszését.

— Csinos könyvek, — mondja.

— És a képzelhető legjobb fordi-Itás, — jegyzi meg ajánló hangon a kereskedő.

— Eorditás? — kiáltott föl meglepetten Spekuláné, s aztán hozzátette:

— Hát nem hallotta, kérem, hogy

%

elsőrangú dolgokat akarok beszerezni?

— Ezeknél jobb könyveket az egész városban nem talál, — védelmezte az álláspontját az eladó.

— Hát muszáj nekem épp Suboticán venni könyvet? — Nézze, itt az útlevelem, utazhatok vele négy országba, ahol príma könyveket kaphatok és nem kínálnak fordításokkal?

Spekuláné úrnő láthatólag meg volt sértve.

— Ne gondolja, kérem, hogy a fordítás — próbálta békéltetni az irodalom terjesztője.

— Tudom én, amit tudok, — pattant föl az asszonyság. — Ha én bemegyek a ruhásboltba és finom Ölj tönyt kérek a fiam számára, s a szabó engem olyan ruhával kínál meg, amely fordítva vari, akkor tudja mit £ csinálok? Ajánlom magam és otthagyom őkéimét. Igenis. Tehát: ajánlom magam.

S már indult is kifelé a boltbul.

A kereskedő marasztalja:

— Ne tessék úgy sietni, tisztelt íagyságos asszony. A könyvnél az a körülmény, hogy forditva van, nem azt jelenti, hogy az rosszabb áru. Ez a Shakespeare t. i. angol iró volt —

— Angol? — vigasztalódik Spckulláné. — Ez némileg megnyugtató.

; Mindig azt hallottam, hogy az angolok kvalitásra dolgoznak s hogy az áruik fölveszik a versenyt minden más portékával.

— Úgy van. Az angolok az irodalomban is versenyképesek, s óhajtandó. hogy a müveiket ne csak angolok olvassák. Ennélfogva le kell őket

1

magyarra is fordítani. Nem igaz?

Ez már más. Ebben van valami. És most már csak az a kérdés, hogy. a forditás 'elsőrendű-e? Nemde?

— A nagyságos asszony intelligenciája igazán meglepő. Ez itt a fontos kérdés.

— És Maga ezt is garantálja, jó uram?

— A legnagyobb készséggel. Hiszen e müveket Petőfi, Vörösmarty, Arany és társaik fordították.

— Csupa ismerős nevek, — jegyezte meg Spekuláné. — S’ ezek a jeles költők forditani is jól tudtak?

— Pompásan, kedves nagyságos asszony. Több tanártól hallottam, hogy jobban már nem is lehet forditani.

— Ez megnyugtató, mert a tanároknak ezt tudniuk kel!. Es, ugy-e, kérem, a társaik is olyan ügyesen fordítanak?

— Ök is, — nyugtatta meg vevőjét a kereskedő.

— Én is bízok bennük, — tette hozzá az urhölgy. — Mert ha nem értenék a mesterségüket, Petőfi aligha vette volna fel őket a cégbe.

A kereskedő már egy kissé fáradt és ráhagyja Spekulánéra, hogy Petőfi fölvette Rákosi Jenőt és Szász Károlyt a firmájába.

Csak mosolyog egyet és előzékenyen csomagolja el a könyveket, a melyeket hazaszállítás végett átad a kis gyakornoknak.

A primakönyvek ára már ki is van fizetve, a hölgy már el is ajánlkozott, de az ajtóból még egyszer yiszszafordui, s igy szól:

— Nézze csak, kérem, a könyvek

J délyes, eleven látványosságot, talán 1 Hollandiában szeretnél lakni, Hollan- I diába, az üdvözülés hazájában? Táblán kedvedet lelnéd azokban a viáéikekben, melyeknek képét gyakran ^megbámultad a múzeumokban. Hölgy an gondolkoznál Rotterdamról, hiszen te szereted az árbócták erdejét és a házak alatt horgony zó hajókat?«

Lelkem néma marad.

»Talán inkább Batávia mosolyog feléd? Ott megtalálnák látod az európai szellemet, amint összeolvad a forró égövek szépségeivel«.

Csend. Halott volna már a lelkem?

»Hát már annyira elzsibbadtál, hogy csupán a szenvedésben találsz I kedvtelést? Ha igy van, úgy száll\junk olyan országok felé.tjfielyck a ! Halál hasonmásai. Atérzem szerencsétlenségünket, szegény lélek! Tor-