Bácsmegyei Napló, 1922. július (23. évfolyam, 177-207. szám)
1922-07-23 / 199. szám
Í922. július 23, BACSMEGYÉI NAPLÓ Hajnali munkásbörze A Narod kávéház előtt van a suboticai munkásborze. Hajnali háromkor, amikor még csak dereng a nap az égbolton, amikor a belvárosban az igazai, álmát alusszák még az emberek, sűrű fekete csoport kerekedik itt a város legkülönbözőbb részéből idetartó napszámosokból, akik tarisznyásan, munkárakcszen várják a munkást kereső gazdákat. Ma,st aratás idején innét indu'nak a mezőkre a kisegitő munkások, aratónapszámosok olyanok, akik a mostani rossz gazdasági viszonyok következtében nem tudtak állandó munkát szerezni, akik időről-időre — ahogy a mezei munka megköveteli — szegődnek el pár napra valamelyik gazdához. Hírom órakor még nagy tömeg álldogál! itt a hűvös hajnalban, reggel felé — ki erre, ki arra — már szétoszlik a bus csapat: egyrésze munkába áll, a másik részé reménytelenül hazaballag, hogy másnap mindenre készen újra szerencsét próbáljon. A börzén hajnalban csak földmunkások gyülekeznek. Subás, kopott, kérgezkezü atyafiak. A vállukon tarisznya, megtömve egy napra elég élelemmel — mert ki tudja nem keli-e rögtön kimenői a gazdával a környéki tanyákra. Némelyiknek kendőbe pakolt az asszony, amit a hóna alatt szorongat, miközben drágaságról, bajról, gondról diskurál a szomszédjával. — Tegnap a zobnaticai tanyan vótam — Kivel? — Hárman vótunk egy láncra... ötre végeztük az igaz, de kicsi vót a bér. Százharminc forint — mi az?! És elkezdődik a nagy kesergés lassan, fo'ytott haraggal a szegényember sorsáról. Az ég piroslik (a fejük fölött, a csillagok sodrodnak a szűrendő világosságban. Mindenkinek van panaszkodni valója. A szemekben fölbukik a tétova ijedség és az aggodalom: — A té! .. . mi lesz télen ? Félnek a téltől. A diskurzusból kicseng az a szó, már valami rettenetes veszély, amely ott leselkedik az ajtójuk előtt. Az trenden vágyuk, hogy a télre legalább lcény érre-valót összegyüjtsék. Kenyér — és fa — mit az egyik mondja — és a szegényembernek nem fáj a feje tavaszig.. Soknak-hiábavaló azonban minden kísérlet: a téli kenyeret nem tudja megszerezni a nyári munkában. Nagy a munkanélküliség és mait az aratás, csépié* idején is elég «agy számmal térnek — haza üres kézzel a börzéről. Ha gazda jön — megrohanják. A tél hajtja és űzi őket. Egymásra licitálnak csúnyán és embertelenül. Nincs bennük szolidaritás, bár elítélik azt, aki „éhes“ a munkára és lenyomja a béreket a gazda előtt. Haragjuk az ilyen „éhessel szemben azonban rövid ideig tart. Megbocsátanak neki, mert tudják, hogy mi az, pénz nélkül hazamenni a gyerekhez és az asszonyhoz. És mert az, ami nagy gondja a szegényemberek bus csapacsapatának itt a hűvös hajnalban. A tél. A magyar forradalom törtetői — Mutatvány Garami Ernő könyvéből — Garami Ernő. a magyarországi szocialista párt egyik vezető egyénisége, aki a Károlyikormányban kereskedelmi mi niszter volt, Forrongó Magyarország címen rendkívül érdekes könyvet irt. E könyvből közöljük a következő részleteket. Garami vázolta a Nemzeti Tanács megalakulása előtti Időket s azután ezeket Írja: Ezekben a napokban történt, hogy Károlyi Mihály, akinek palotájában akkor különféle szobákban néha egyszerre három-négy értekezlet is folyt, magával vitt egy kis hátsó szobába, akik közül én senkit sem ismertem. Valamennyien bemutatkoztak, de csak két név maradt az emlékezetemben. Az egyik Friedrich Istváné, a másik Csernyák Imréé. Csakhamar kitűnt, hogy Friedrich kivételével, civilbe öltözött tisztek és hogy valamennyien valami katonatanácsnak a tagjai, amelyről én már hallottam, de amelynek egész működését szkeptikusan néztem és fantaszták forradalmi romantikáju játszadozásnak tartottam. A lefolyt beszélgetés meggyőzött arról, hogy ítéletem, legalább az ott jelenlevőkkel szemben, helytálló volt, viszont tévedtem abban, amikor az egészet ártalmatlannak tartottam. Csakhamar láttam, hogy e fantaszták veszedelmesek is lehetnek és örültem, hogy Károlyi módot adott, hogy nagyhangú kijelentéseiket kellő értékükre szállítsam le. Ezek a fiatalemberek igen hangos kijelentéseket tettek arról, hogy milyen hatalmas forradalmi munkát végeztek és hogy ők már türelmetlenül várják azt a pillanatot, amelyben a forradalmi föllépést, állítólag készen álló csapataikkal, megkezdhetik. Leghangosabb közöttük Csernyák volt, aki szinte aggressziven lépett föl Károlyival szemben, amikor az nem túlságosan mutatkozott hajlandónak arra, hogy a követelt rögtöni cselekvésre megadja a jelt. Amikor azután a tisztek eltávoztak. Károlyival és Friedrich Istvánnal hármasban mardtunk. Most már Friedrich István vette át Csernyák szerepét. A szó szoros értelmében rátámadt Károlyira, hogy miért olyan kishitű és miért nem akarja, hogy a forradalom részére állítólag megszervezett katonaság rátérjen a forradalom útjára, és élénk szemrehányásokat tett neki habozásáért. Friedrichről azonnal a lehető legrosszabb benyomásom volt. Kezét-lábát ráncigálva, hadonászva, magából kikelve beszélt. A legegyszerűbb dolgokat is orditva mondta, minden mondatával és minden gesztusával egy handabandázó üres ember benyomását keltette. Ijedten láttam, hogy ennek az embernek a fellépése Károlyira meglehetősen nagy hatással volt. Erősen impresszionálta őt Friedrich hangja, határozottsága, elszántsága és nyilván nem szívesen vállalta a pipogyaság vádját tőle. Látván a helyzetet, megvártam, amíg Friedrich eltávozott és azután megmondtam Károlyinak, hogy e^ek az ittjárt fiatalemberek és Friedrich, is a. legjobb esetben fantaszták, akikre semmi körülmények között sem szabad hallgatnia. Legkevésbbé szabad hallgatnia Friedrich nagyhangú, forradalmároskodó kijelentéseire, szén minden szavából kiütközik a politikai kalandvágy, már pedig az az ügy, amelyet mi képviselünk, sokkal szentebb és komolyabb, semhogy egy kaland esetlegességeinek A régi Budapest loa: Baedeker Még néhány régi ember Ha be akarnám mutatni a mai olvadónak mindazokat a jelentékeny férfiakat, akik már akkor voltak valamik, s a kikből később lett valami, akkor könyveket kellene írnom, s nem néhány rö•vid cikket, Esak azokat vonultatom hát föl, akiknek a gyakori, megjelenése különösen jellegzetes volt szinte hozzátartozott az akkori utcai élet fizionómiájához. Búcsút véve a Bernáth Gazsi derűs alakjától, egy még most is élő öreg írón, nekem is régi kedves barátomon: Kvassay Edén akad meg a szemem, aki liosszu idő óta hallgat, de valamikor jelentős irói sikerekkel dicsekedhetik, s az irodalmi meg a társaséletnek, sőt a fashionable utcáknak is megszokott kedves alakja volt. A »szocietás« írója volt ő, aki egyik regényében (Ahal Az Ember Kezdődik) a főváros előkelő köreinek a semmittevő életét festette, a másikban pedig (A Vármegye Szava) a nem sokkal iázasabban dolgozó megyei tiraknak a viselkedését rajzolta. Nagy barátja volt a nőknek, amit nemcsak azzal bizonyitott, hogy négyszer házasodott (a mai Író örül, ha egyszer jut ilyen tisztességhez), de azzal is, hogy csak nők társaságában érezte magát igazán jól, férfitásaságban pedig csak akkor, ha nőkről volt szó. Többé-kevésbbé minannyian igy érezünk, de mégse anynyira mint Kvassay, akit igazándi l’hornme á femene-n-dk tartottak, pedig ő igazán jobb volt a hírénél. Az udvarlás terén persze nem lehetett akkora szerencséje, amennyit a szellemessége kiérdemelt, mert nagyon is — beszédes volt, s az asszonyok, akiknek különben se imponálnak a sokszavu férfiak (mert hiszen ők akarnak beszélni, a drágák!) nem honorálták az igyekezetét elég sikerekkel. Talán ezért kellett annyiszor házasodnia! Az esprit némelyeket sokbeszédre csábit, s ilyen volt ez a tagadhatatlanul szellemes iró is, s ha valahol kmondták ezt a nevet: Kvassay Dusi, az ember nem az elmés novellák és jólkomponált regények Írójára gondolt, hanem a sza tirikus, de kissé sokat is mondó társalgóra, akivel igen jól lehetett mulatni, de rendesen — a mások rovására. Ábrányi Kornél egyszer — mert Dusi megint többet mondott néhány betűvel mint szabad lett volna — nagyon megharagudott rá s egy akkor megjelent regényében, amelynek címe: Az Egyedüli Mód, olyan látható módon figurázta ki, hogy mindenki ráismert, aki csak egyszer találkozott vele. S hogy az is ráismerhessen, aki sohase látta, a regényalakot, akinek a modelljét Kvassay Dusiról vette, Kassay Nusinak nevezte. Ez se volt éppen diszkrét, de hát akkor még csak nagyon kicsi olvasóközönség volt, az irók jóformán csak egymás számára írtak, s az ilyen kis ügy családi ügy maradt, annál is inkább, mert maga az ekképpen kifigurázott iró a portréjában nem ismert magára, s mindössze annyit mondott egyszer nekem: — Kornél egy különben nagyon szimpatikus fiatalembernek olyan nevet adott amely nagyon hasonlit az enyémhez. Ez nem volt helyes tőle. Majd megmondom neki, hogy ezt ne tegye máskor. De nem szólt neki semmit, mert azon a héten véletlenül nem találkoztak, később pedig már nem gondolt rá. A Kvassay magas karcsú alakja a váci-utcán és a dünaparti korzón évtizedekig nagyon ismert jelenség volt, mindaddig amíg mint nyug. min. tanácsos előbb Bécsbe s azután Pozsonyba nem költözött. Olyan Ferenc József-kabátja és zsakettje mint neki egy írónak se volt, s ha írni jobban tudtak is némelyek az irótársai közül, öltözködni égé' szén Herczeg Ferencig senki se tudott olyan chic-kel mint ő. Pedig máskülönben sokkal takarékosabban élt mint bármely bohém-kollégája, s kávéházban, vendéglőben kisebb cehbet csinált mint a legszerényebb nimolista. öróla beszélik, hogy mikor egy előkelő vendéglőben az étlapon a tekenősbékalevest 10 írttal látta »notirozva«, hivatta a főurat és meginterpellálta: — Nézze, kérem, hogy szabad ilyen vastagon tévedni? Itt krajcárok helyett forintokat imák. S nagyot nézett, mikor azt a fölvilágositást kapta, hogy ennek a levesnek az ára nem tiz krajcár, hanem ugyanannyi forint. És még nagyobbat bámult, amikor azt hallotta, hogy a Csávolszky Lajos ebből a drágaságból két porciót eszik meg egyszerre. S legjobban csodálkozott, amikor megtudta, hogy az eszközöket az ilyen őrült lukszushoz egy ellenzéki újság, az Egyetértés, szolgáltatja Csávolszkynak. Csávolszky is érdekes alakja volt a régi Budapestnek. Mikor a lapja megindult, nemcsak őmaga csinálta az egé-9. oldal. szab'aä volna azí kiíenní. Károlyi hallgatott rám, legalább is valójában nem történt semmi, ami arra engedett volna következtetni, hogy; e »forradalmárok« fellépése következtében eddigi magatartásán vagy taktikáján változtatott volna. Ellenben igenis történt valami, ami a maga véres következményével megmutatta, hogy mennyire helyes volt ítéletem. Majd ezeket irja: Ahogyan Friedrich Károlyi szobájában handabandázott, úgy viselkedett a tömeg előtt is. Természetes, hogy az utóbbiak előtt sokkal nagyobb hatást ért el nagyhangú kijelentéseivel, mint előttünk, á szűk szobában. Így történt azután, hogy Károlyi Mihálynak Bécsből üres kezekkel való visszaérkezése napján, hétfőn este megint hatalmas tömeg tolongott a Gizella-téri pártköTb előtt. A hangulat izzó volt és elkeseredett. Egyszerre csak valaki kiadta a jelszót, hogy a tömeg vonuljon föl Budára, József főherceg elé, azzal a követeléssel, hogy Károlyi Mihályt nevezze ki miniszterelnökké. A tömeg el is indult, és a tömeg élén Friedrich István haladt. Fényes László, aki valahogyan találkozott a tömeggel, rettegve látta, hogy vérontás készül. Eléje vetette magát és arra akarta révenni, hogy álljon el a szándékától és ne vonuljon fel a Várba, maradjon Pesten és a Dunaparton tüntessen követelései mellett. Aki ezt a szándékot meghiúsította, az Friedrich István, a fékezhetetlen temperamentumu forradalmár volt, aki, noha tudta, hogy a Lánchidnál rendőr-, katona- és csendőrkordon zárja ei az utat Budára, mégsem akart engedni az átvonulás tervéből. És igy történt, hogy a Lánchíd felé felvonuló népbe sortüzet adtak a csendőrök; valóságos vérengzés kezdődött, amelynek számos halottja volt. ! Másnap találkoztam Fényessel, aki kétségbeesve, szinte sirva pana; szólta nekem Friedrich szerepét. • Egy másik helyen igy ir Ga■rami: ; Minisztertanácsokon többször is I szóba került a dolog, s mindannyi- Iszor konstatáltuk, hogy Friedrich ' egészen illetéktelenül állam titkárosszet, de állítólag maga is hordta ki — legalább a közeli kávéházakba. De rohamosan gazdagodott meg (Bródy Zsigánál is gyorsabb iramban) a később csak számozatlan fiakke.ban s a saját úri fogatán lehetett látni, mert mindig nagyon sietett s nem szerette az idejét vesztegetni. Mondják, hogy, Bécsben két vonatnak az indulása között, ahelyett hogy ebédelt volna, megvett egy háromemeletes házat, amelyen nemsokára szép nyereséggel adott túl. Érdekes amerikai jellem volt, akinek gyors emelkedését majdnem hasonló ütemű hanyatlás követte, s egész nagy vagyondicsőségéből nem maradt meg talán semmi egyéb mint Pállik Bélának egy monumentális képe (úgy a festőnek mint a leíestettnek fénykorszakából), a tne!y öt ábrázolja a feleségével, Lipthay Kornéliával, amint négyesfogaton ülnek Valamelyik kastélyuknak a feudális homlokzata előtt. De ez csak rövid kitérés volt, mert még nem végeztem < Kvassay Edével, aki mindig gyalog járt, s igy — ha a politikában s a közélet egyéb területein kevesebbet számított is mint a kalandorszerüen meggazdagodott Csávolszky — az utcának és Budapestnek* mert mindig ráért, sokkal ismertebb figurája volt mint a baloldali politikus, aki sohase ért rá sétálni, de mindig sietett, eleinte a hatalom és gazdagság magaslatai, s azután az elszegényedés és megsemmisülés mélységei felé. Dusit a hadaró beszéd a Borszem Jankó' állandó figurájává tette, amely hosszú időn át mulattatta az irodalmi közönséget egy rovattal, amelynek a címe ez volt: Szna és Kva. Olvasd:
