Bácsmegyei Napló, 1922. június (23. évfolyam, 149-176. szám)
1922-06-21 / 168. szám
1922. junius 21. BACSMEGYEI NAPLÓ 5. olHal. A katona kálváriája a Monte San Michelen Baroni emlékműve az Isonzó-front elesettjeinek A Monte San Michele pokla immár esztendők óta csendes. A feldúlt v dék, melynek öléből hosszú hónapok Vaszápora irtott ki minden vegetációt, az északclaszországba rohanó expresz- Szek utasainak hajnalokon és kísérteti estéken megrázó látványosságokat kínál, A Monte San Michele panorámája, mely a halál dóbbene tes apoteozisát mutatta a szemlélőnek, most egy újabb nemes művészi akcentussal gazdagodik. A quartoi Garibaldi emlékmű tervezője Barcni, ismertnevü olasz szobrász hozzákezdett egy pályamüvének 'megvalósításához, melyet a Monte San AJichele emlékmübizottságának nyújtott be Rómába. A bizottság több •Száz pályázat közül választotta ki Ba/roni müvét, mely az olasz illusztrált (layok fényképközlése szerint valóban hnindent felülmúló dra aisagu. A „T“ lalaku hatalmas építmény felső része « San Michele nyergén van, mig a „T“ betű szárának megfelelő alsó rész a hegy lejtőjén húzódik el, A mü alapeszméje: „a katona kálváriája“. Ennek megfelelőleg a lejtő emelkedését megszakított lépcsőzetekkel követi. Minden megszakításnál egy fehér karrarai márványból való szoborcsoport áll. E szobrok a frontkatona életének és tevékenységetek és az óriási embermészárszék minden iszonyatának egy-egy megrázó jelenetét örökítik meg. így halad »a-katona kálváriája“ a íőrtépeími nevű lejtőn főifalé. Minden méter, minden kis távo’ság gondosan «1 van, könyvelve az olasz háború hadijelentéseinek stratégiai telekkönyvi vezetésében. Baroni müve a változatokat követi. Nincsen a hegy félelmetes hagyományainak egyetlen mozzanata sem, melyet ne példáznának óriás fehér tagjaik drámai gászíikuládájában Baroni szobrai. R hóuirág Irta: Laezkó Béza A vörösmárványgang olyan vigasztalanul lógott a sárga ház falán fönt konyhaajtók és konyhaablakok alatt, mint az ember élete a halál örvénye fölött. Az egyik konyhaajtón mindennap félnyolc►kor fordult ki Ödön, hogy a Tavaszmezőutca: gimnázium harmadik d) osztályába igyekezzék. A szomszéd konyhaablakon ugyanakkor nézett ki Margit tizenöt évének minden varázsával, szeplőjéve! s koraérett férfiéhségévcl. Ödön hosszú /hajat viselt, Margit rövidet. Margit alapjában véve nem is törődött a kisfiúval, aki szeretve tisztelte (akárcsak osztályfőnökét) Margitnak a konyfcaablak párkányára duzzadó kebleit. Az együgyű, gonosz kis Józséí-utcai démonka kizáróan férj fogással foglalkozott, amit is kizáróan a Mária Terézittéren űzött postások, katonák s egyéb biztos és kétes foglalkozású egyének között — nem nagy sikerrel, már tudniillik •ami az erkölcsi sikert illeti. Anyagi sikerekről már inkább lehetne beszélni. S mégis neki jutott eszébe egy este az ődönkét megcsókolni a lépcsőház sötétjében. Miért, senki se tudja. Én legkevésbé. Ödön az éjjel nem aludt s másnap ezzel a gondolattal ébredt: »Ö az én kis .feleségem! Uxor parva!« S este vágyakozva várt reá a lépcsőházban kelkáposztaszagu fordulóján. — Szeret maga engem, Ödön?, Ödön piruló arcában oly nagyra dagadt eltáguló szeme, hogy elfelejtett fejelni. De fölösleges Is minden felelet. — Szeret vagy ne«i szetetg — „sürgette, Margit, , így érkezik a hosszú lépcsőzet fel San Michele nyergébe. Itten a lépcsők irányára merőlegesen és a nyereg vonalát követve egy hosszú fehér márvány emlékmű áll, melynek ormáról négy katonaalak int le a teljes erejének orkánjaival zugó isonzói csata minden borzalmaival. Az első sovány testével mintegy az égbe szállni látszik. A másik visszahanyatlitc halálos erők csapásától, a két utolsó előretörtet, a feszültség és félelem minden kifejezésével. Baroni szoborművé meszsziről egy aeroplánnak látszik, mely a végső sebességeket bekapcsolva, mintha éppen a földtől készülne elválni. Erdély elszakadásakor a földbirtokaikat védték a magyar grófok Maniu Gyula leleplezi Bánffy Miklós gróf magyar külügym inisztert Hetekkel ezelőtt az egyik kolozsvári magyar lapban nagy feltűnést keltő cikk jelent meg. Pop Valér, pénzügyi kormánybiztos egy rendkívül érdekes nyilatkozatot adott arról, hogy, az erdélyi mágnások egy csoportja ISIS. év november elején, tehát még a magyar forradalom idején Budapesten, a Vadászkürtben felkereste Maniu Gyulát és az elszakadás esetére tárgyalt a kontemplálandó erdélyi agrárreformról is. Ez a cikk az Erdélyi Magyar Szövetség mágnás berkeiben kinos konsternációt keltett. A szövetség ' nyilatkozatra szólította fel Pop Valért. Ugyanakkor Ugrón István, a Magyar Szövetség egyik alelnöke felkereste Maniu Gyulát, hogy ebben, a kérdésben nyilatkozzék. De Maniu Gyula kijelentette Ugrón Istvánnak, hogy csak abban az esetben hajlandó nyilatkozattételre, ha erre az érdekelt erdélyi mágnásoktól, akik jelenleg Magyarországon a politikai életben vezetőszerepet játszanak, felhatalmazást kap. Bánffy külügyminiszter távirata. Erre Ugrón Istvánék Mocioni Antal, volt erdélyi miniszter utján gróf Bánffy ■ Miklóshoz, Magyarország jelenlegi külügyminiszteréhez fordultak, aki távirati utón közölte, hogy Maniu ; Gyulát a. diszkréció alól feloldja és felhatalmazást ad a nyilvánosság előtt való nyilatkozat tételre. Ugnon István a»' felhatalmazás birtokában megjelent dr. Maniu Gyulánál, aki Ugronnak kijelentette, hogy hajlandó a nyilatkozatot megtenni, s a következő nyilatkozatot teáíe: Nyilatkozik Maniu Gyula. — 1918. év novemberben a gyulafehérvári nemzetgyűlés megtartása előtt Bécsből Budapestre utaztam. — Mocioni Antal ur, ki a budapesti román nemzeti tanácsnak tagja volt, két ízben arról értesített, hogy az erdélyi arisztokráciának egynéhány tagja felkeresni óhajtana. Természetesen szívesen álltam rendelkezéseikre. Mindkét Ízben Bánffy Miklós gróf nr kereseti fel, ha jól emlékszem, egy ízben két ur társaságában. Az erdélyi dolgokról, a román nemzeti Comité szándékai és tervei felől érdeklődtek. Kifejhettem, hogy az erdélyi s vólt magyarországi románok megmásíthatatlan óhaja a Romániával való egyesülés és hogy mi, a nemzeti Comité tagjai el vagyunk határozva az egyesülést keresztül vinni. Bánffy Miklós gróf ur. sajnálkozását fejezte ki a románok elhatározásé felett, a maga részéről ae egyesülést Erdélyre nézve károsnak, a magyarokra nézve sérelmesnek jelentette ki.' Bánffy Mikiós gróf ur fentartva azt a véleményét, hogy egyesülésünk nem iesz nemzetközileg elfogadva, aziránt érdeklődött, hogy tervezetünk szerint milyen lenne egyesülés esetén Erdélynek elhehelyezkedésa Romániában s mi a tervünk az agrár reformot illetőleg. Felvilágosítottam az urakat, hogy igyekezni fogunk az erdélyi érdekeket megvédeni. Az agrárkérdést pedig radikálisan fogjuk megoldani a termelési érdekek' megvédésével. As agrárreform kérdésében az erdélyi földes urak ismert álláspontját védelmezték. Semmiféle megállapodás köztünk nem létesült. A látogatás természete kizárta ezt. »Manru Gyula diplomatikus nyilai kozatához csak annyit füzünk, — mondja az egyik kolozsvári lap, — hogy a Pop Valér kormánybiztos állításait lényegben teljesen fedi. Bánffy gróf és társai még a magyar forradalom idején, amikor a közvélemény semmit sem tudott Erdély elszakadásának az eshetőségeiről, már tárgyaltak Mánia Gyulával Erdélyről és az elszakadásról és különösképpen az agrárrefarmról. Természetes, hogy Erdélyről Mariin Gyula előtt nem mondották le, de ha felkeresték az agrárrefovrn érdekében, akkor bizonyára számoltak annak az eshetőségével, fiogy Erdély mégis csak kényszerű elszállítása .megtörténik. ■És ez az a pont, ahol nemcsak a ma gyár kormányokat, hanem az erdélyi mágnásokat is súlyos felelősség terheli azért, mivel az erdélyi magyar tisztviselőket annak idején nem vüágosüctiák fel a helyzetről és egy tragikus, áldozatos hősi miibesz karjaiba debták, amely az erdélyi magyar kSaépoaztályt teljesen szálzrüllesz— Szépen nem szeretem. — Na, ha szeret, holnap vasárnap, hoz nekem hóvirágot? — A hóvirág még fiatal! — Nekem ne dumáljon, utcasarkon már láttam. — Csokorba, az más. — Áz is csak a földön nő. — Hun? — Zugligetbe, az erdőbe. — Hát akkor hozok. — Ha hoz, akkor folgyiihet egyszer velem a padlásra. — Stimmt! Ezzel Ödön megcsókolta uxor parváját, aki már a házban mind a fiuknak megígérte egyszer, hogy fölmegy velük a padlásra, de még egyikkel sem volt fönt, bizicsek. Megcsókolta s lerohant a Stemmer Józsiékhoz. hogy jön-e a Józsi cserkész-utra holnap a Zugligetbe. Azt mondta, jön. Akkor szüret! De jön a bátyja is, a hatodikos. Jöhet! Reggel megindult a három fiú. Korán. Margit kis keblei akkor még aludtak. Ebédet is vittek, villanyospénzt is" kaplak, mert apjuknak azt hazudták, hogy ez kell. az osztályfőnök kívánja, hogy ők kiránduljanak. Nehéz vállalkozás volt. Először, mert legnehezebb kiránduló fiúnak elbliccelni a villamosjegyváltást; aztán, mert az ebédből ki kell telni tízórainak, ebédnek, uzsonnának; harmadszor, mert ilyen kora tavaszon ritka még a hóvirág. A bliccelés vígan ment a Retek-utcáig; amikor átszálltak a 81-re, váltani kellett még Józsinak is jegyet; a másfk ketté már a Margft-hldnál váltott. Az ebéd elfogyott tízóraira s délután ötig eltartott, míg három vacak marék virágot összekaparhattak' gygx aWh sálból 5 egyéb erdei piszokból. De aztán megvolt. A budai sváb agyag vastagon ült szánalmas cipőikön és csapzott hajuk úgy lógott sápadt arcukba, mint az öreg Normafa a kopasz lejtő fölé. De megvolt; három marék hóviráp csokra izzadt tenyerük tokjába ütve. Úgy ültek egymás mellett a befelé lógó villanyoson. A Fogaskerekűnél azonban nagy dolog történt. Fölszállt a villanyosra az Osztályfő (igy kellett mondani!) ur egy öreg, kifesteti dámával. Hely azonban nem volt. Az osztályfő, már tudniillik a harmadik d) osztály feje, körülnézett. A fiuk fejéről lerepült a sapka. Az osztályfő rámutatott Ödönre s igy szólt:-— Te, kelj föl! .. — Ó, nem, hagyja, édes tanár ur, — sipitezoít az öreg hölgy — szegény fiú, biztosan fáradt. Fáradt vagy? — ordított az Osztályfő Ödönre. —• Nem vagyok fáradt, tanár ur, kérem, — hápogta Ödön. —Nem fáradt, — fuvolázott az Osztályfő nevetős hangja a hölgy felé, aki szusszanva ült le Ödön helyére. — Kedves kis fiú! — szólt a hölgy. A tanár ur a hölgy fölé hajolt, beszélt neki valamit, aztán mind a ketten hangosan nevettek. — Ó, de szép ez a hovjrág! ■*- mondta hirtelen a hölgy. Az Osztályfő riadtan körülnézett s meglátva Ödön izzadt kezében a kis csokrot, jobb keze mutatóujját a csokorra irányította s onnan légvonalban, parancsoló mozdulattal elrántotta a hölgy felé és igy saétt: Add «<kí! .. A fiú elsápadt. — Ó, nem, sose fogadnám ei, szegény fitt, hisz nem azért szedte. Nem is adná szívesen. — Szívesen adod? — dörgött az Osztályfő kérdése. — Szívesen. — nyögte Ödön, de a szó fele visszacsuklott torkába. — Nem, nem, nem fogadóm el... csak akkor, ha ő maga kínálja. Az Osztályfő erre rámeresztette konferenciaelötti szigorral hideg tekintetű két szemét Ödönre és várt. Ödön megkövültén állt, már amennyire a villanyos lötyögése engedte. A fordulónál összekoccant a feje a Józsiéval, aki oldalba bökte: — Add oda. Ödön előtt feltűnt a parvus, -a -um paradigma, ama bizonyos notesz, rselyben szekundái pihentek az Osztályfő szivén, a múltkori intő... — s kinyújtotta sovány karját, amelynek végében ott remegett a hóvirágcsokor: — Tessék, nagysága! — De kedves! — mondta a hölgy. Az Osztályfő barackot nyomot Ödön fejére s a'hölggyel együtt leszállt az Oszlop-utcánál. ■ — Disznó! — szólt a Józsi bátyja. $ — Muris! — mondta Józsi. Csak szegény Ödönke izzadt néma verítékben. A Nyugatinál átszálltak a 6-osra. Jobb lenne alája! Vagy nem? Mi lesz most? A Stemmerék kezében kókadtan, de hiánytalanul lógott a hóvirágcsokor. — Te, Józsi, — mekegett elő Ödönből a Rákóczimé táján a rég tervezetett kérés — adjál belőle!' — Azt nem! • ’ 1 • ' — Adjál!' , ■> .
