Bácsmegyei Napló, 1922. április (23. évfolyam, 99-119. szám)
1922-04-30 / 119. szám
10. oldal. B ACS MEGYEI NAPLÓ 1922 április 30. hetetlenségre kárhoztatják őket Génuában. Csak a demokrácia megvalósítása után lesz az orosz nép ismét egyenrangú tagja az európai népcsaládnak. Ezzel szemben a f r a n,c i a imperializmus kétségtelenül reális hatalmi tényező még a jelenlegi széttagolt és szertezilált Európában. A versailles-i térkép bigot hivői benne látják azt a D e u s e x m a c h i n á t, amely mindenféle gazdasági integrációt feleslegessé téve, egymagában is elegendő a régi jólét és bőség elővará zsolására Európában. : E vakhit számára — és ezt biztató jelképpen állapíthatjuk meg — néhány meglepetéssel szolgált azonban Génua. Egy uj tényező halkan, de azért határozottan érezhető beavatkozása, a militarizmus rajongóit kinosan lephette meg. Ez a tényező egy egységes európai közvélemény Az álfotografus A suboticai rendőrség és egyáltalán minden valamirevaló hatóság nagyon szeretheti a fényképészeket. A derék fotográfusok már majdnem a tönk szélén állottak. Az üzlet elakadt: az emberek nem akarták magukat az istenért se lefotografáltatni. És Jakkor — éppen az utolsó pillanatban jött a rendőrség és hatóságilag beterelte az embereket a fényképészek műhelyébe. Rendeletbe adta, hogy mindenki köteles arcképes igazolványt szerezni, köteles magát legalább kétszer lqfotografáltatni. A fényfépészek áldották ak isteni rendeletet, dicsérik a rendőrséget, amely ilyen humánus módon megmentette a fényképész-ipart. De korán örültek. A konjuktura dandárjában, >— amikor az emberek néhány razzia után — százával és ezrével lepték el az ateliereket, hirtelen, szinte a földből, a perifériákon fölütötték a fejüket,, az álelső jelentkezése volt. Egy atmoszféráié, amely azonban pillanatokra ellenállhatatlan nyomás erejével birt, egy diffurus, de beláthatatlan körvonalú óriás közhangulaté, amely nem egy döntő ponton elhatározó módon befolyásolta a francia—angol harc eredményét. A gondos megfigyelő figyelmét nem kerülhette el az a körülmény, hogy a német—orosz szerződés kirobbanásának a napján még zárt ántánt-blokk mint oszlott meg szinte órák leforgása alatt egy láthatatlan tényező túlerejű beavatkozása alatt. Az angol politika — és ezt a génuai konferencia szembeszökően mutatta — e hatalmas és Anteusként gyarapodó erejű szövetségesre támaszkodhatik. Csak ismételhetjük: az angol belpolitika erői fogják a. végső döntést meghozni. Bécs, 1922 április 25. Jászi Oszkár.. fotográfusok, a zugfényképészek, akik néhány koronával olcsóbban dolgoztak és pár nap alatt magukhoz szippantották a kuncsaftok nagy részét. Kint az udvarokban ütötték föl a sátrat ezek a dilletánsok, ponyvák alatt vagy féskamrákban volt a műhelyük, ide csalták és toborozták az embereket élelmes, ambiciózus ágensek hét percentért. A suboticai polgárok legnagyobb részét ők fotografálták a legitimációra. Az a néhány korona differencia, ami a zugfényképész és a céhbeli között fenállo't, megtette hatását. Hiába volt minden harag, megfojtási szándék, nem lehetett őket eltiporni. Még ma is élnek, még ma is dolgozik egy pár közülük, pedig a nagy konjunktúra már haldoklik. A múltkoriban egy fényképészre volt szükségem. Egy jó barátom bemondotta az egyik külvárosi zugfotografus címét, aki nagyon olcsóért dolgozik, akihez, — mondotta — föltétien menjek el, megcsászárnéja, mint ahogy ezt fiatalabb éveiben megszokta Windsor- Castle-ben. Pedig bátran megtehette volna. Hiszen Itáliában sokkal jobban szeretik és becsülik a szamarat, mint bárhol másutt a világon s ott nem okozott volna kínos feltűnést — és legfeljebb kedves derültséget —, ha Jaquotva! mutatkozott volna Flórencnek utcáin a város királyi vendége S az olaszok, akik nemcsak Dantet és Petrarcát ajándékozták az emberiségnek, de Boccaccio-t és Machiavellit is, nagyon jól tud ják és megértik, hogy a királyok egészen más fejjel gondolkoznak, mint az alattvalóik, s hogy ilyfor mén a szamarakkal szemben is más az álláspontjuk. . . Jaquot hát ott sétált Firenze la Bella virényain, nem volt befogva, föl volt mentve minden szolgálattól és kedvére ■ gyönyörködhetett — mint akármelyik előkelő turista és világotjáró Bildungsphilister — a renaissance összes szépségeiben. Boldog szamár I Wolseley lordtól is kapott egyszer a királynő egy ritka becses példányt, amelyet a nemes lord Kairóban vásárolt, a szamara! hazájában. Ez még nagyobb utazást tett, mint az Itáliajáró Jacquot s alighanem azzal dicsekedhetett, hogy az összes szamarak között a legnagyobb turista, mert Egyiptom akkor is messze esett Angiié-1 tó!. Ennek a hires állatnak az lett a rendeltetése, hogy az akkor már nagyon öreg uralkodónőnek az unokáit meg a kisunokáit cipelhesse. A mostani angol király, a világháború nagy nyertese, kicsi korában gyakran ült abban a talyigában, amelyet a Wolseley lord szamara húzott s bizonyára hálás kegyelettel gondol rá még ma is mint boldog gyermekkorának egy feledhetetlen idillikus emlékére. Az adományozó lord mór rég megtért őseihez s valószínűleg ez a sors érte a messze földről- érkezett nevezetes szamarat is, amelynek ilyen kivételes „királyi" szerencse jutott osztályrészül és életsorsul. A derék állattal az angol udvarnál mindig igen jól bántak s a királyi hercegek és hercegkisasszonyok valósággal becézték őt . . . Mindig szívesen hallok és olvasok azokról, akik megbecsülik a szamarakat, amelyekkel a legtöbben közülünk bizony nem éppen csinyján bánnak. E bánásmóddal az angol udvar I övetésreméltó példát mutatott és arra hivta föl a közfigyelmet, hogy a szamár is megérdemel némi emberséget. S mások is kímélhetnék ezt a jó állatot, amelynek csak egy rossz tulajdonsága van, hogy: csökönyös. De hát az ember nem az? És néki még egyéb rósz tulajdonságai is vannak . ........ I látom milyen elsőrendű arcképet készit rólam. Szót fogadtam és elmentem a külvárosi ateliarébe, ami nem messze a belvárostól egy palatetös házban volt — kint az udvaron. A mester éppen aprófát vágott a fáskamra előtt. Ingujban volt. Haja gabancos, fekete, borotváltképű : egészbenvéve bizonytalan egszisztencia benyomását tette. Valamikor — Petőfi korában — a vándorszínészek nézhettek igy ki. . Fekete Savallier-nyakkendőt hordott és tintaceruzás ujjain öt darab aranygyűrű csillogott. Rögtön megértette, miről van szó. Bekísért a szobába, elővette a lemezt, a dobozok, üvegek közül, amelyek egy stelázsin állottak és a fényképező gépet is kipakolta az asztalfiókból. Közbe megpróbálja értetni azt az illegális ipart, amit már két hónapja üz több-kevesebb szerencsével. Több mint négyezer fotográfiát készített legitimációkra. Valamikor — a háború előtt — fényképészsegéd volt Budapesten, de egy jó darabig nem volt a szakmában, csak az utóbbi időben lépett ki ismét a porondra, amikor „Isten ellen való vétek" lett volna, ha nem veszi elő a masináját. Tudja, hogy haragusznak rá a céhbeliek, nem törődik vele őt a nép szereti, mert kifogástalan „flott" képeket csinál jutányos áron. A fényképezőgépbe betette a lemezt. Minden készen volt. Kivezetett az udvarra, a fakamra mellé és odaállított szögletbe. — Mellettem mosóteknő volt, azt félretette, hogy bele ne kerüljön a fotográfiába. A fakamrára mögöttem dekorációnak fölszegezett egy színes asztalterítőt. A nap vis-a-vis volt velem szembe: az arcomat épen megvilágította. Észrevette, odajött, megigazított és a karomat hátratette. Aztán meggörbülve visszacsoszogott a géphez, mint egy indiánus, meredt szemmel és figyelőn. Intett, hogy vigyázzak, mert ekszponál. Összecsuktam erősen a számat"és a kezemet összeszoritottam. Úgy éreztem magamat, mintha vádlott lennék, vádlott, akit gyilkossággal gyanúsítanak. A mester figyelte az arcomat és körülbelül két perc múlva elcsettentette a gépet. — Készen van kérem alássan. Köszönöm. Barátságosan elbúcsúztam tőle és megígértem neki, hogy legközelebb hozok neki néhány kuncsaftot. Lányi Sarolta: MÁJUSI VÍZIÓ Ülvén szomorú szobában szemem lehunytam. S láttam. Láttam az erdőt: fekete fákat, ifjú rügyek remegve nyíltak s a vén szülő fák reccsenve sírtak, mert szülni kin, születni bánat . . . Sikong a föld a fü alatt, milljó gyökér belészalad: csupa fölérző, fölfájó ideg . . . A hús ezüstpatakból mi lett: büzbödt páraju vad méregfolyam s mint bágyadt, beteg lázálom, olyan vakult tükrében a rózsafelhő . . . A szállva lengő kósza szellő halált lehel és hervadást . . . Szólok magamhoz biztatón : de lásd, mégis virulnak a virágok . . . . . . felelt a Föld: virul az átok / A himes réten vérfoltok viritnak a sirvirágok vádolón kinyíltak, sárgán visong a kankalin, a színe bűn, a hangja kin — hü szivek gyönge gyöngyvirága, hült szemek könnye, könnyvirága — a gyermekláncfű pergő éke leláncolt lelkek vergődése, az orgonának gyász a hangja halálvirág halálharangja . . ez nem a halk tavaszi zsongás, itt kong a Bú és zeng a Rontás . . . levél se rezg, bogár se mozdul csak a halál harangja kondul . . . Mi ez, mi ez? Hová, mivé lett . a szent Öröm, a termő Élet? Ki .vette el a rét színét s szemünk tükröző szűz hitét? A régi lángok hova múltak? Jaj, ellopták a tavaszunkat1
