Bácsmegyei Napló, 1922. április (23. évfolyam, 99-119. szám)
1922-04-30 / 119. szám
BACSMEGYEI NAPLÓ 9. oldaL ' 1922. április 30. A mongolok prokí amálták függ éti e iségfii et teádon. Heláingforsi jelentés szeíint Északmongolország a moszkvai kormány támogatásával prokiamáíta függetlenségét' és Kínától való elszakadását. Az Tjrgában székelő mongol kormány' szerződést kötött a bolsavikekkal, melyszerint Oroszország kötelezi magát, hogy kínai támadás esetén katonailag támogatja Mongóliát. • Tien-Csinböl. érkező jelentések szerint tekintélyes mandzsu csapatok vonultak fel Tien-Csini és Peking között és megszállták a vasútvonalakat. Peking összeköttetése a vidékkel teljesen megszakadt. U-Pei-Fu elutazott Paog-Ting-Fuba, hogy csapatainak vezetését maga vegye kezébe és Tsang-Tso-Lin ellen vonuljon, aki hetvenezer főnyi haderejével megszállotta Tsi-Lit és környékét. felebbezstt a budapesti büntetőtörvényszék munkaügyi felebbviteü tanácsához. A csütörtöki tárgyaláson e bíróság ítéletében kimondotta, hogy bár a trianoni békeszerződést a magyar törvények közé becikkelyezték. igy alkotórészévé vált a magyar jognak,' azonban kétségtelen, hogy sem a trianoni békeszerződés, sem pedig a cseh állam által hozott jogszabályok, magános felek által kötött ügyieteknél, szerződéseknél hatállyal nem bír. Ez alapon helybenhagyta az első fokon hozott Ítéletet, kimondván, hogy a felperesek kérésénnk helytad és »végből az összes, az ügyre vonatkozó iratokat tegyék vissza az elsőfokú bírósághoz. t A bíróság megítélte az elbocsátott csehszlovákiai magyar vasutasok követelését A békeszerződés végrehajtása után mintegy kétszáz sz^ovenszkói magyar vasutas, aki nem akarta letenni a cseh hüségesküt, elhagyta a Kassaoderbergi vasútnál viselt állását és eltávozott Szlovenszkóbói. Az ottani vasutigazgatóság folyósította az alkalmazottak íizetését, azonban később a folyósítást megtagadta. Erre mintegy 15 családos vasutas pert indított a Ksod igazgatósága ellen és arra kérték a bíróságot, mondja ki, hogy a szolgálati viszony még ma is fennáll a társaság és alkalmazottai között és kötelezze az igazgatóságot, hogy hátralévő fizetésüket,: mintegy 70.000 cseh koronái, utalja ki, egyúttal pedig a havi illetményeket továbbra is folyósítsa; A bíróság a felperesek kérelmének helyi adott. A Ksod igazgatósága az Ítélet ellen A génuai Irta; JÁSZl OSZKÁR Az orosz, a francia és az ang o i útnak neveztük egyizben ezen a helyen Európa rekonstrukciójának azt a három irányvonalát, amelyek a békekötés óta e - világrész keservesen megszenvedett népei számára kínálkoztak. Az orosz módszer a kommunizmus alapján kívánta újraépíteni a világot; a francia a régi militarisztiküs imperializmus fegyveres békéjét akarta az uj Európára ráerőszakolni; az angol koncepció végül a gazdasági vérkeringés helyreállítását és az eképpen békéssé vált légkörben p,z európai népek kölcsönös együttműködését látta egyedül célhoz vezetőnek. A génuai konferencia, mondottuk akkor, e hármas válaszút jegyében fog lezajlani. Részünkre egyedül az angol perspektíva látszott biztatónak. Amint; azonban egy második cikkünkben kifejtettük, Csakis az angol belpolitika demokratikus és szoeialisztikus irányú átalakulása válthatja valóra az angol álláspontban foglalt eme reményeket. A konferencia eddigi lefolyása már most világos képet nyújt arról, hogy mekkora ma az ütőereje és az életképessége a három nagy tendencia mögött álló tényezőknek. A nacionalizmus virulenciájának, valamint az osztálfharci jelszavak intenzitásának éppen úgy fokmérője volt az, mint a békés együttműködés eszméjében rejlő vonzóerőnek és lendületnek. Górnia eddigi eredményei alapján a következőképpen összegezhetjük az Európa betegágyánál tartott o nagy nemzetközi konzílium kilátásait: * Az orosz boUevizmus feszítőereje teljesen megtört. A rettenetes éhínség által övezett moszkvai vár ural nemcsak országukon belül engedtek teret az általuk gyűlölt szabad piacnak és szabad termelésnek, hanem Nyugat-Európa munkásmozgalmaival szemben is radikális frontváltoztatást hajtottak végre. . Aki Stinnessel, Poincaréval, de sőt még Horthyval is kooperál, az nem lehet vezére annak a munkásmozgalomnak, amely joggal látja ezekben a tényezőkben halálos ellenségét. Az oroszok azzal, hogy Génuába mentek, eleve is feladták a bolsevista világmegváltás programmját. E politikai tehertételtől megszabadulían, azt lehetett volna talán várni, hogy az oroszok, egy óriási birodalom potentialiter kimeríthetetlen természeti kincseivel a hátuk megett, egyenrangú ellenfélképp fognak megmérkőzhetni fő aníagonistájukkái: a francia imperialisztikus kapitalizmussal. Ehhez azonban egy hiányzott az Orosz delegációban: oly megdönthetetlen és vitathatatlan mandátum az orosz nép összességétől, amely szavaiknak és tetteiknek a megfelelő nyomatéból megadja. A Lenin kormánya ma sem több egy törpe pártcsoport önkényuralmánál. Bármennyire megálló is az a tó i tel, h'ogy a máj Oroszországban m£gmini diktatórikus kormányzat, lehetetlen, mégis az a tény egymagában; megfosztja szinte minden értéküktől azokat az engedményeket, amelyeket a bolsevikek az >uj gazdasági politika« címén a nyugati kapitalizmus« nak tettek. Mert a szabad gazdaság egyik életfeltétele a megingathatatlan magánjogi rend, amely a törvényhozás és a végrehajtás intézményes elkülönitésében és egy valóban független bíróságban testestül meg elsősorban. Ott, ahol az állam mindenféléi alkotmányos hozzájárulástól függetlenül napról-napra változtathatja meg a saját »törvényeit« és ott, ahol dj »törvények« végrehajtása fölött őrködni hivatott szervek mindenféle védelem nélkül állanak a központi hatalom parancsaival szemben, — ott hiányoznak a szabad munka azon politikai előfeltételei, amelyek nélkül modern gazdasági élet el nem képzelhető. Hiába mutatták be ezért Oroszország képviselői Génuában azokat a kötetekre menő »jogi rendelkezéseket-1 amelyekkel Leninek sebtiben a nyugat-európai kereskedelmi és váltójog, tőzsdei és forgalmi szabványok minden intézkedését átültették hazájukba: a demokrácia hiánya Oroszországban megfosztotta mindezeket attól a garanciális jelentőségtől, amelynek hijján nem tekinthei*.fc‘ egyébnek a türelmes papirosra rajzolt jogászi Potemkin falvaknál. Ezen a ponton tehát az orosz bolsevistáknak szükségszerűen csődöt kellett mondaniok. A valódi demokrácia alkotmányos biztosítékainak a keresztülvitele ugyanis kétségtelenül megsemmisítené ma Lenin éket, vagy legalább is a bolsevista párt azon terrorisztikus frakcióját, amelynek a kezében van a fegyveres hatalom Oroszországban. Ä bolsevizmus forradalmi programmját tehát hiába adták fel az oroszok: rendszerüknek a hazai talajban rejlő erőszak-gyökerei mégis te-A királyné szamara Irta: BAEDEKER Külföldi újságokban olvasom, hogy az állatstatisztika szerint több a szamár mint ezelőtt, hogy e jó állatnak most nagy a . becsülete, s hogy gazdasági szempontból is mind jobban-jobban űzik a szamárkultuszt. A háborúban sok ló esett el, a megmaradottak és az azóta születettek pedig iszonyúan drágák, és igy sokan, akik azelőtt lovakkal dolgoztak, mpst szerény csikókkal kénytelenek beérni, mint, ahogy az egész szó meru életstandardunk olyformán viszonylilr a háboruelőttihez, mint a szürke szamár a büszke pari pához. Talán semmise szimbolizálja olyan találóan azt a nagy változást, elzüilést és lehanyatlást, amelynek a szomorú áldozata lett a kulturemberiség mint e kopott állatnak a térfogialása, a divatbajövetele, amely azt látszik jelenteni: szegény kulturember, ejnye de levitézlettél, a paripahátról szamárra kerültél. Divatba jönnek hét e jóságos állatok, és szerephez jutnak, — a konjunktúra kedvez nekik. Mivelhogy az áruk annyira fölment, kevésbbé nézik le őket s talán kevesebb ütleget is kapnak. S most, hogy a szerencséjük ekkorát fordult, eszembe jut, hogy azelőtt is voltak egyesek, al^ik kedvelték őket, akiknek rokonszenves volt az ő igénytelenségük és megható a szerénységük. Viktória királynő például különösen szerette a szamarakat, nagy szimpátiával viseltetett irántuk s a királyi kegy mosolyával tüntette ki őket. Ne keressenek kérem, e mondás mögött semmi célzatosságot. Őfelsége valóban kedvelte a derék négylábuakat, s bár sok szép lova nyerített az istállóiban, a legszívesebben olyan járműben kocsizott, amelyet egy vagy több szamár húzott. E kedveltjei részére külön istállót tartott, amelyben csupa „splendid" példány, csupa diszszamár foglalt helyet, — de hát, istenem, a legszebb szamár se valami különösen szép (nagyon szépnek kall lennie, hogy olyan szép legyen mint egy csúnya ló í) és bizonyos predbekció kell hozzá — hacsak nem perverzitás —, hogy az ember szépnek tartsa. De a nevezett királynő, aki olyan kitünően tudta kiszemelni a minisztereit — soha szamarat ilyenné ki nem nevezett —, valószínűleg akkor se jött zavarba, ha a szamarait kellett összeválogatni. Sajátságos, egy csöppet se ártott a nagy nö tekintélyének, hogy egy ilyen kevéssé méltóságteljes fogaton sétakocsikázoít. Avagy ő már olyan fokán állott az előkelőségnek, ahol a nimbusz már leronthatatlan? S a Victorian korszak hatalmas női képviselőjét olyan fenséges színben látták a- britt birodalomnak öt világrészben lakó alattvalói, hogy nem létezett olyan szamár, amely e tekintélynek árthatott volna? így lehetett, s e tekintetben „biztosra" ment a dicsőségesen uralkodó királyasszony, mert egyenesen tüntetni mert a szamérkedvelésével. Uralkodásának az ötvenedik év fordulóján a londoni gyümölcsös kofák egy gyönyörű szamarat ajánlottak föl neki hódolatuk jeléül — ugyancsak intim ajándék! — s a királynő nem azt mondta hogy : — Köszönöm, nem kérek belőle, van már úgy is elég szamár az udvartartásomban. Nem, nem igy szólt. A királyi felség, ha még olyan különösen hangzik is ez a szó, gyűjtő volt, szamárgyüjtő. S aki ismeri a gyüjtőszenvedelmet s az amatö rök pszihológiáját, az nem fog csodálkozni, hogy a nagy asszony elfogadta a különös ajándékot. Ámde favoritszamárrá nem ez az ajándékszamár lett, hanem egy Jacquot nevű barna csacsi, amelynek az orra fehér volt, — olyan szépség, amelyet igen sokra becsülnek a szamarak világában s amelynek nagy az értéke a velük foglalkozó esztétikában. Mondják, hogy ez a pompás állat olyan sokszor fordult meg Firenzében (ahová évenkint ellátogatott a hosszuéletü királynő), hogy nem egy Ííáliarajongó és egyéb mű* vészetsmokk megirigyelte a kedvező sorséért ... A nagy királynőt többször láttam az Árnópartí szép virágvárosban, de mindig olyan kocsiban, amelyet lovak húztak. A szamárhoz, a híreshez, amelynek fehér volt az orra, s a mely könnyebben és gyakrabban jutott el a szépséges Firenzébe mint a műtörténetnek és az esztétikának nem egy szépségszomjas professzora. Jacquot-hoz, a íavoritcsacsihoz sohase lehetett szerencsém. Mert szerencse kell mindenhez, még ahhoz is, hogy az ember egy ilyen történeti nevezetességű szamárral, amelyet úgy cipel magával utazásaiban egy királyné, mint egy titkárt vagy komornát, találkozhasson. A fehérorrut, úgy sejtem, nem efféle teendők kedvéért vitte magával olasz földre a nagy asszony. Inkább azért, hogy lássa, milyen képet csinál egy szamár, ha meglátja a Palazzo Vecchio csodálatos tornyát, vagy a Giotto campanilekölteményét. S minő szenzációt vált ki a Jacquot müvészlelkébő!, ha elhalad a Loggia dei Lanzi szobrai előtt. Mert máskülönben minek ? A Lungarnőn és a Cascineben nem huzattű vele kis kocsiját Nagybritannia királynéja és India
