Bácsmegyei Napló, 1922. április (23. évfolyam, 99-119. szám)
1922-04-29 / 118. szám
4. oldal. BACSMEGYEI NAPLÖ 181. szdm A magyar jóvátéte az angol alsóházban London. Az alsóházban Wogdwood Interpellál a Magyarországtól jóvátétel címén követelt szarvasmarhák beszolgáltatása ügyében. Az interpelláló helyénvalónak látja, hogy szüntessék meg ezeket a követeléseket a tönkrement és éhes országokkal szemben. Hilton Joung államtitkár azt válaszolta, hogy a jóvátételi bizottságok ’meggyőződtek, hogy a követelt kisraennyiségü szarvasmarha szállítása ,«$m haladja túl Magyarország szállítóképességét és ezzel nem ártanak Magyarország gazdasági életének. Arra a kérdésre, hogy a most követelt mennyiségen felül kivánnak-e még további jóvátételt Magyarországtól, az államtitkár nem adott pozitív választ, mert ez szerinte a jóvátételi bizottság hatáskörébe tartozik. Aprópénz katasztrófa Nem fogadják el az egy- és féldinárost A Vajdaság kereskedői és iparosai valahány pénzbecserélés volt, mindannyiszor igen súlyosan károsodtak ezen a financiális műveleten. A régi osztrák-magyar bank által kibocsátott egy és két koronások elfogadását rendelet tette kötelezővé s mikor ezt a pénzt kivonták a forgalomból, a becseréléssel megbízott hivatalok szigorúan vizsgálták a bélyegzé seket, s ennek eredménye az volt, hogy sokan százezrekkel károsodtak.* Az adóhivatalokban ma is garmadaszámra állnak az egy- és kétkoronások, amelyekért valamikor árut adtak, s most értéktelenné váltak. Kell-e ismételni azokat a súlyos sérelmeket, amelyek azért értek egyeseket, mert a régi ezerkoronások bélyegzésénél olyan bélyegeket használtak, amelyeket könnyű volt hamisítani s laikus szem nem tudta megkülönböztetni a jó bélyegeket a rossztól. A huszdinárosok becserélése szintén ren geteg károsodást okozott azoknak, akik igazán ártatlanok abban, hogy a huszdinárosokat könnyen tudták hamisítani. Most az aprópénzzel: a negyed, fél- és egy dinárossal van hasonló mizéria, mint amely annak idején az egy- és két koronások elértéktelenedését megelőzte. Sem a Narodna Banka, sem a pénzügyigazgatóság nem váltja be az aprópénzt. A bankok rendele tét kaptak, hogy huszonöt dinár értékű aprópénznél többet nem kötelesek elfogadni. A pénzügy iga 'gatóság nem váltja be az apró dinárosokat, de az állami alkalmazottakat vadonatúj aprópénzzel fizeti. Az aprópénz ilyen módon egyre inkább felhalmozódik, a közönség bizalma ellenben csökken az állam pénze iránt. Már nem szívesen adnak semmit aprópénzért, s a dinár lassanként megszűnik pénzegység lenni, ami a drágaság fokozódá sara vezet. Több oldalról érkezett ismételt panaszok ellenére a pénzügyminisztérium semmit sem tesz arra, hagy ezen a mizériákon segitsen, sőt még az elrongyolódott pénzt sem váltják be. Az állam maga ébreszt tehát bizalmatlanságot a saját pénze iránt s maga segít emelni a drágaságot. A suboticai fűszeresek, pékek' lapkiadók s egyéb vállalatok, a melyekhez nagy mennyiségben folyik be aprópénz, most Beográd ban közös akcióra készülnek. Feljelentik a pénzügyminiszternél a helyi pénzügyigazgatóságot s a Narodna Banka fiókját, hogy az állam pénzét forgalomba hozzák, de nem akarják elfogadni. Ettől remélik, hogy a miniszter mégis csak kijelöl egy hivatalos helyet, amely az aprópénzt beváltani köteles. A tízezer halott városában — Betyárvilág a macedón hegyekben — Ott fekszik a Vardar mellett. A Robuna hegység hófedte csúcsai bámulják régi házait. Lefátyolozott török asszonyok laknak benne és mélyhangu török agák szántják a hegyoldalt. V e 1 e s b e n vagyok. Török város, a házak ablakait faxáés fedi, megterhelt szamarak hosszú sora vonul végig az utcákon. Pár száz bolgár is lakik itt, kertészek többnyire, szamárháton viszik be a termésnyeiket Skopljéba. A velesi kolera. Harci emlékek városa ez. Az 1912-ös török háborúban Velesnek a neve belekerült a világsajtóba, az emberek memóriájába, talán a történelembe is. A balkán háborúk fekete cinkosa, a kolera üt ütötte fel főhadiszállását. Velesben a temető nagyobb, mint a város. — Akkor még melegebb volt, mint más esztendőkben, meséli egy öreg tanító, — és itt táborozott a szerb hadseregnek egy része. Egyszerre itt volt a kolera. Elöl a törökkel kellett harcolnunk, hátul a kolerával. Ez a második, ez volt a borzalmasabb harc. A kórházakba nem fértek el az emberek, a házak is megteltek egyszer és akkor az utcára kerültek a halállal küzdő emberek. Nem volt aki temessen. Az orvosok sorra kidőltek, a gyógyszer is elfogyott, — a betegek is. Tízezer halott fekszik a mi temetőnkben. Tízezer derék, ifjú ember, akiket elvitt az 1912-es kolera. A halottak városa vagyunk mi. így beszélt az öreg velesi tanító, akit a sors meghagyott akkor, a halál nagy aratásának napjaiban. A mnniriótengei. Pár rendezett utcát láttam, üzlete két is, piszkosan, keletien. Sok katonával találkoztam. A velesi garnizonban horvát és bosnyák legények vannak, ott laknak a hatalmas török kaszárnyákban. Itt van a kerületi parancsnokság is. A kerületi parancsnok öszhaju, melegszavu, beszédes katona, alezredes. A Vardartól le Bitoljig az ő birodalma ez. A katonákról, a gyerekekről, mint ahogy ő mondta, jókedvűn, szeretettel, örömmel beszél. A bitolji robbanás is szóba került. — Lássa, sokan azt mondják, hogy a kormánynak már rég el kellett volna szállítani a muníciót. De hová vi gyék és hogyan vigyék? Hisz nincs erre rendes vasút. Nekem is van mu nicióm itt Velesben. Harminc vagonnal. A múltkor is, isten csodája, hogy nem lett baj belőle. Hordtuk a gráná lókat és egy katona, hiába beszél ne kik az ember, leejtett egyet. Szerencsére nem a gyújtójára esett. Mindannyian felrobbanhattunk volna. Nagyon sok muníció van erre. Német, osztrák, bolgár, francia, angol, meg olasz muníció is. Itthagyták a fronton. Mit csináljunk vele? Nem a kormány az oka. X bolgár komitácsik. Dohogott az öreg, gondbaborult az lírca, aztán másról kezdett beszélni. A bolgár komitácsik kerültek szóba. Erről szívesen mesélt az öreg, az izgalmas harcokról, amit neki, — mert az ő »vadászterülete« ez, — a határon átkerülő bolgár bandákkal kell vívnia. Cokvina körül jönnek elő a bolgárok a hegyekből. Átgázolnak a Vardaron, meghúzódnak a hegyi barlangokban, alkalmas időre várnak és megrohanják a török falvakat. Tjzen-tizenöten jönnek egyszerre, berontanak egy-egy gazdag törökhöz, legyilkolják, kifosztják és mennek vissza. A rablóromantika virágjában van. Nem politizálnak ezek a bolgár komitácsik, nem agitálni jönnek ök át, mint ahogy az emberek messziről hiszik, csak rabolni. Rablók azok, meg gyilkosok, akiknek otthon sincs maradásuk, aztán átjönnek ide. — Most, meséli az alezredes, pár hónap óta, mintha elcsendesedtek volna. A multhéten azért csak ki kel lett menni »vadászatra«. Jelentették, hogy tizenöt komitácsi csavarog a he gyekben, rémiti a népet. Én magam mentem utánuk egy szakasz katonával. Járatlan vad vidéken, uttalan erdőkben, égbenyuló hegyek közt kerestük, kergettük őket. A katonáim hajthatatlanul, szenvedéllyel és izgatottan mentek a nyomon. Egyszerre rájuk találtunk. És akkor fenn a csupasz sziklákon elkezdődött a harc. Ropogtak a fegyverek, röpködtek a sziklaszilánkok. Hamar végeztünk velük. Hárman meghaltak, a többi megadta magát. Nekünk nem volt veszteségünk. Vad, bulgáriai macedónok voltak, puskákkal, késekkel és revolverekkel és nem akartak vallani. Az egyik, a gyáva, azt mondta, hogy rákényszeritették őket, hogy átjöjjenek. Hazudott a gyáva macedón Mert macedónok mind, bulgáriaiak, elszántak és rablók. — Mi lett velük — kérdeztem? — Semmi, hát mi legyen — felelt az alezredes és én nem tudom, hogy mi lett velük, mert az alezredes ké sőbb is csak annyit mondott, hogy — elvertük őket, jó megvertük őket. — És az itteniek, az itteni mace dónok, akik között akadnak bolgár érzelmüek is, azok hogy viselkednek? Az áruló pap. — Azok, azok gyávák, kétszinüek, És gazemberek, mondja az alezredes, pirosra gyulladt arccal. Nemrégiben is künn vagyunk egy faluban, mert a közeli hegyekben bolgár komitácsik kószáltak. Egyszer látom, hogy a fa lusi pap megy fel a hegyre. Szólok az őrmesternek, hogy lessen utána. Jön vissza az őrmester és mondja, hogy amikor a pap fölért a hegygerincre, elővett egy kendőt és integetett. Erre előjött egy fegyveres komitácsi, egy bolgár, összebújtak, sugdo lóztak. A pap jelentette neki, hogy menjenek tovább, mert mi a faluban vagyunk. Nemsokára jött vissza a pap. — Hol voltál papocskám, — kérdem tőle. _ Hált csak itt, — wesdja a papj alázatosan meggörnyedve, a kezeit tördelve, — csak itt voltam a hegyekben, elköszált a jószág, elmentem keresni. Erre én behívtam az őrmestert, az aztán megmondta neki, hogy hogyan is volt. Megjárta a gazember, — Megjárta? — kérdeztem, mert kiváncsi voltam, hogy mi lett vele. — Megjárta, vágott vissza az alezredes keményen és határozottan és én nem firtattam tovább. — No és a falvak népét, a bolgárokét, hogy tartják rendbe?- Küldünk a nyakukra katonákat. Tizet, tizenkettőt egy faluba, hadd tartsák ki őket. Jól élnek a katonák és rend van a faluban. Brlya vofvoda,- Van itt egy bolgár komitácsivezér, egy vojvoda, B r 1 y á n a k hívják, azt nem tudtuk még elfogni. A múltkor pedig már szorult a nyaka körül a hurok, eldobta a fegyverét, úgy menekült meg. Megtaláltuk az eldobott fegyvert, szép ezüstveretü puska, ez van belevésve: »Leghübb társam, legjobb barátom. Brlya vojvoda«. No de ha ezt elfogjuk, néni fogja megköszönni. A gyilkos. & Betyárvilág van a macedón hegyekben, a vad határszélen még sok az emberi duvad. Járatlanok a hegyek, sok aranya van a népnek, finomcsen-% gésü törők lírája és a betyárok nem nézik a határt. A bolgár, a szerb, a görög Macedónia egyformán elhagyott, egyformán jó búvóhely a kalándoséletü betyároknak. És amíg, fenn az ország északi vidékein a gyorsvonatok, a szikratávírók korszaka folyik, lenn a macedón hegyekben virágzik a betyárromantika. "* »a»«»««« «»«»WfiMS,KW»*«-J.-gg.gg» Az elbocsátott tisztviselők előléptetése A sentai polgármester nem respektálja a miniszteri rendeletet A műit év december 29-ikén, ami, kor Senta város polgármestere a tisztviselők egy részét elbocsátotta, elbocsátották állásából Kiss Árpád helyettes anyakönyvvezetőt is, bár Kiss az államnyelvet tökéletesen tudja s .elbocsátására semmi ok nem volt. Tegnap a belügyminiszternek egy rendelete érkezett meg Sentára, amelyben Kiss Árpádot hivatalába visszahelyezi s egy fizetési fokozattal előlépteti. Az elcsapott tisztviselő, amint a belügyminiszter rendeletéről értesült, nyomban jelentkezett szolgálattételre, dr. Spaics Koszta polgármester azonban kijelentette, hogy a rendeletet nem veszi tudomásul, Kiss Árpádot nem helyezi vissza állásába. A polgármester ezt az elhatározását azzal indokolja, hogy Kiss Árpád már huzamosabb idő óta nincs városi szolgálatban, tehát a belügyminiszternek az a rendelete, amely öt előléptetésben részesíti, tévedésen alapul. Kiss Árpád nem sokkal azután, hogy a várostól elbocsátották, az egyik földbirtokosnál vállalt állást, azonban készséggel hajlandó újból közigazgatási szolgálatba lépni. Ebben azonban a miniszteri rendelettel szembe helyezkedő polgármester megakadályozza. Sentán, ahol biztosra veszik Spaics polgármester közeli távozását, a pol gármestérnék ezt az intézkedését úgy kommentálják, hogy ez Spaics hattyúdala, amellyel elbúcsúzik Senfától, ahol nem akart, vagy nem tudott hiyekot szerezni magának.
