Bácsmegyei Napló, 1922. március (23. évfolyam, 60-90. szám)

1922-03-02 / 61. szám

6, oldal

BACSMEGYEI NAPLÓ

61 szám.

Gerard áhiíatosan hallgatta. Amikor a „Toscá“-ból énekelt Caruso * gyerek sírni kezdett, könnyei végigperegtek az arcán, felugrott helyéröl, átölelte a művészt és összevissza csókolta:

— A papa sokat beszélt magáról, — mondta könnytől fátyolos hangon — de ez több, mint szép.

Caruso azután elénekelte még a „Faust" Cavatináját, majd egy fényképet adott a gyermeknek ezzel a felirással: „Kis barátom-Nehány héttel ezelőtt Pékár Gyula kultuszállamtitkér rendeletet adott ki, mely szerint szocialista iró nem szerepelhet az állami zeneakadémia nagytermében. Miután ez az egyetlen számbavehető és nagy befogadóképességű hangversenyterem Budapesten, a szocialista írókat érzékenyen érintette a tilalom, de nem estek kétségbe, hanem előadásaikat más teremben tartották meg.

Pékár Gyula önkényes eljárása nagy port vert fel, különösen a liberális sajtó használta a „hallatlan“ kifejezést, mert ekkor még nem tudta, hogy ez az intézkedés csak a kezdet kezdete volt. Pékár nemsokára tovább ment egy lépéssel és kimondta, hogy a zeneakadémiában csak olyan iró szerepelhet, illetve olyan Írónak adhatják elő a müveit, aki ellen ő nem emel kifogást. Pékár mint legfelsőbb irodalmi vésztörvényszék hozzáfogott az elismert irók és tudósok osztályozásához, az a Pékár Gyula, akit darabjai soro zatos bukásai után igazán nem lehetne objektivitással vádolni a magyar toüforgatö művészekkel szemben. A határozat folytán megkez-Diderot;

Eamesu unokaöccse

.4 XVll-ik. század racionálisiái között kétségteleuiil Diderot volt a legleteményesebb cs;ü, legmunkásabb és legaktuálisabb életű, ö volt a század reprezentativ-man-je. Voltaire, az előretörő polgárság fetikai és politikai fiskálisa veit csak, minden különösebb művészi vérmérséklet nélkül. Diderot icbb volt. A polgári ideológia avantgardejában a legelevenebb mentalitású, az időket legteljesebben igenlő, a vérben, harcban és bajban fogantatott sok problémájú elet diadalmas embere volt, akinek volt bátorsága, intuíciója és művészi energiája- Korának legjobb zsurnalisztája volt, a zsw natizmusnak abban a komoly és eredeti érteimében, amely a tanítást, teremtés és költői megnyilatkozást fogja szintézisbe. Hanem az encikiopedisták tulajdonképen az akkori polgárság sajtóját írták és a sok köteles Enciklopédia, amelyet a kor forradalmas szellemű fiiozófjai, költői és levelező asszonyai szerkesztettek, a polgárság politikai és társadalmi törekvéseinek és ambícióinak csinált utat és tehetőségeket. Diderot, aki. az encikiopedisták generálisa volt, mindennel törődött, mindent átértékelt, minden feudális élettel szemben frontot állított. Diderot irómüvészetén át az egész polgárság életdinamikája tódult szavakba, minden kérdés, minden harc és minden próbálkozás, ami akkor nekiindult és fölvenak, Schürmnan Gerardnak, akinek legnagyobb művészi elégtételemet köszönöm,“ _

Amikor azután lejött a kisfiúval, és az impresszárió hálálkodni kezdett, így hárította el hálélkodésat:

— O, nem, én vagyok az ön lekötelezettje, mert egész pályafutásom alatt sohasem volt olyan nagy örömöm, mint most, hogy ezt a kis fickót a meghatottságtól könnyezni láttam.

dődött a rostálás munkája, amely már a kezdetné! sikerrel járt. Egy kulturestély rendezőségének Pékár Gyula az előadás napján megtiltotta, hogy Méhely Kálmán az európai hirü tudós felolvasásást tartson s ugyanakkor megtiltotta Péchi Blanka színésznő szavalatát is. Méhely Kálmán ellen az volt a vád, hogy „destruktiv“. Sem több, sem kevesebb. Pécsi Blanka nem is jelentékeny tagja a magyar színművészeinek, ellene csupán az a kifogás merült fel, hogy a művésznő elvált férje a kommun alatt szerepet játszott és több évi fegyházra ítélték.

Pékár végzése nagy konsternációt kelteit a kulturestély rendezőségénél és miután a két főszereplő hiánya az egész előadás megtartását veszélyeztette, a zeneakadémia gondnokságához fordultak és bemutatták Méhely felolvasását és Pécsi Blanka verseit. A gondnok megállapította, hogy Méhely Kálmán egy abszolút tudományos tárgyú minden politikától mentes értekezési akart felolvasni, Pécsi Blanka viszont Ady, Babits és hasonló „destruktiv“ költőket akart interpretálni Miután

fekvőbben,1 legegészebben abban a történelemmé erősödő életben, amely akkor indult teljesedöbc.

Rameau unokaöccse a legdiderptibb írás, amelyben fokozottan érvényesül Diderot egész egyénisége. A könyv alakja, Rómeón, a nép Rómeón unokaöccse, a zenész, a.bohemiának, a kt eténségnek, a jásszsdgnak és valami furcsa zsenialitásnak ez a keveréke, aki a XVIII-ik században típusi jelentett, típust, amelv sűrűn előfordult Lajos Franciaországában. Rameau a gazdag, parvenű polgárok kitarioltja, bankárok és gabonakereskedők „hívatlan vendége", aki mindenhol ott van, a szalonokban, ahol ócska sajátszerzeményü, szentimentális kóláival szolgálta meg az ebédeket és vacsorákat, külvárosi kocsmákban, ahol „elrontott“ élelet siratja sörözések közben, aki apró, kis pénzeket pumpál, aki ha kell bókot, szellemeskedik, hízeleg, nagyképüsködik, pózol, mint egy raff inált színész, undorodik a nagy hasú polgárok parvönüsködésétöl, hiúságától, de tűr, de alázatos, de készséges és mindenben opportunus, mert élni akar, mert szereti a terített asztalokat és a jó italokat a polgárok házaiban.

Diderot ezt a figurát írja meg ebben a könyvben és közben dekorációnak, az ancien-regim éleiét is őszintén, ahogy volt, rendetlenül, korrupton, hóbortosán, ahogy erjedfen, jölbomlón a forradalom felé zajlott. y

fi» ' • '

nyilvánvaló volt, hogy Pékár önkényesen és az ügyek ismerete nélkül tagadta meg az engedélyt, a gondnok kijelentette, hogy ő nem fogja megakadályozni Méhely és Pécsi Blanka szereplését.

A rendezőség közölte az újabb fordulatot mindkettőjükkel, de Méhely kijelentette, hogy nem kivan előadást tartani, mert nem akarja a gondnokot elcsapatni állásából. (Hasonló okból hallgatta el az egész affért a budapesti liberális sajtó).

A színésznő azonban elszavalta számait és dacosan recitálta Ady halhatatlan sorait :

„Fényes, büszke pávák, napszéditö tollak Hírrel hirdessétek másképpen lesz holnap.“

A közönség, amelynek telt soraiban hamar elterjedt az affér híre, tüntetőén követelte Méhely előadásának megtartását és lelkesen tapsolt Petőfi, Ady és a többi „destruktiv“ költő müveinek.

MOZAIK.

Csók az állomáson

A chicagói vasúti állomás főnöke, mint azt ma hirül adta a Bácsmegyei Napló, szigorú rendeletben eltiltotta az utazó, illetve a búcsúzó közönséget a csókolózástöl, mert a vonatok sokszor e miatt késtek.

Alul nem irott agglegény, akinek fásult Szive mégegyszer megdobban erre a hírre, ünnepélyesen megrójja az állomás főnök urat, mint akinek semmi érzése a poézishez. Ha szolgállattevő személyzet feladata magaslatán áll, akkor semmi köze kozzá, hogy mi történik a peronon. A fütő fütsön, a mozdonyvezető tartsa kezét a féken, a kalauz kalauzoljon, a paklikocsi fejedelme paklizzon, Ha valaki lekésik a csókolózás miatt, az az ö baja. A vonat kellő időben induljon meg.

Mert megindult az én időmben is. (Titokban árulom el, hogy ez még akkor történt, mikor csengettek a vonatok.)

Akkoriban ugyanis szerelmes voltam Manciba, aki örök hűségéről biztosított, mint ahogy valóban örök maradt szivében a szerelem nagymama koráig, mindössze a tárgya változott, néha szezonon kint.

Érző szívtől ez is sok, aki többet kivan, az vagy csal, vagy festi magát. Manci a mondott időben engem szeretett, együtt kószáltunk az utcákon, de lehetőleg messzire az általános emberi tekintetektől. A szülők elfogult ósdi emberek voltak, mindent a párti szemüvegén kérész tül néztek. Csodálkozzanak: én nem voltam nekik elég, pedig én Írtam verseket és nem a nagykereskedő ur fia, akinek fogalma sem volt a metrumokról, csak a méterrendszerről. Mancit ennek következtében mindenféle ravasz fogással igyekeztek tőlem távoltartani.

— Annak a csirkefogónak letöröm a derekát, lm sokáig mászkál utánad, te pedig kapsz néhány nyaklevesí.

így az erélyes anya, aki a csirkefogó tisztséggel kétségtelenül engem tüntetett ki.

Rendkívül nehéz volt a sorsunk. Vidéki városban mindig a

Pékár Gyula ki akarja sajátítani a magyar kultúrát.

Méhely Kálmán a „destruktiv" tudós —

MŰVÉSZET.

födött.'Fs ö volt a legintaktabban, tegcseviiág szeme előtt van az ember, egy ártatlan csókot nem válthattunk, lyrám olyan kétségbeesetten zengett, hogy a pesti lapok szerkesztői vérkönnyeket sírtak. A verseimet egyébként mégsem közölték, mert tartottak tőle, hogy búskomorságba esik sok ifjú szivü olvasójuk, akik hasonló lelki tragédiákon mennek ál.

Történt azonban egyszer, hogy elhatároztam, felszaladok Pestre, utána nézek, micsoda gaz intrikusok gátolják meg költészetem érvényesülését. Manci, aki zongora órán volt (legalább az otthoniak tudomása szerint), több oldalról féltett. Először is elcsábít a bűnös főváros, ahol száz primadonna leselkedik az ifjú tehetségekre. Azonkívül már voltak vonatkisiklások több emberhalállal, mit lehessen tudni, hátha nem jövök többet vissza.

— Elkísérlek az állomásra, jelentette ki hirtelen könnyezve.

A kapus elsőt csengetett, az emberek tolongani kezdtek.

— Ugye írsz? — mondta Manci a szokás rabjaként, ámbár másnap itthon akartam már lenni.

— írok, nyugtattam meg balsejtelmek közt.

— Az opera kulisszái vr.čg* nem iársz el. ígérd mer,.

— Bsköszöm í

— Akkor Isten veled.

Magam sem értem az esetet,

de átöleltem Mancit és bánatosanan összecsókoltam. A viszontlátásra í A viszontlátásra I Mellettünk, körülöttünk szintén könnyeztek és csókolóztak emberpárok, senki se törődött a másikkal, Utasok búcsúztak ideges gyorsasággal, mert a kapus már másodikat csengetett.

— Hű maradj •— zokogta Manci.

— A síron túl is -r- feleltem én.

Tartottam a karomban és még

mindig csókolóztunk. Környezetünk szintén. Közben a vonatnak harmadikat csengettek, elindult útjára, — Mancival fásult közönnyel néztünk utána.

— Ez elment f — mondta végre szerelmem.

— Ez el 1 — hagytam rá én és ballagtunk vissza a vsrosba. Velünk, előttünk, mögöttünk még többen, akik szintén addig búcsúztak, amig lemaradtak.

Másnap megint kimentünk az állomásra, sok tegnapi ismerőst láttunk viszont, a kapus csengetett, mi csókolózni kezdtünk s minthogy ez ott senkinek fel nem tűnt, megszerettük az állomást. Idővel a főnök már idegeskedni kezdett, ha késtünk. A vonat késhetett, csak mi nem. Ismeretséget is kötöttünk soha el nem utazó fiatal párokkal, — szép idő volt vagy két hónapig. Akkor Manci szakított velem s én mélységes bánatokkal csak az állomásra mehettem felejteni egy másik Mancival. Olyan rég volt, hogy már elfelejtettem, — talán nem is Manóinak hívták. De ott volt hajdani szerelmem is, aki az első csöngetésnél görcsösen borult egy nálam sokkal tehetségtelenebb költő nyakába s biztosítékot követelt tőle, hogy szünet közben nem látogatja meg az Operaház démonait a kulisszák mögött.

Ezért nem jutottam fel soha Pestre.