Bácsmegyei Napló, 1922. március (23. évfolyam, 60-90. szám)
1922-03-15 / 74. szám
74. szám ßACSMEGYEI NAPLÓ 7. oldal Kié a halott? Az özvegy és az aaya joga Párisból jelentik, hogy a creil-i pályaudvaron kínos botrány játszódott le. Pironnetné asszony hazahozatta a háborúban elesett fia holttestét. Az volt a szándéka, hogy a családi sírboltba fogja eltemettetni. Mély gyászba öltözködve kiment a pályaudvarra, hogy a délután érkező vonaton lévő koporsót fogadja. A mikor intézkedni akart, hogy a koporsót gyászkocsira helyezzék, egy szintén sűrűn lefátyolozott hölgy lépett elő és igy kiáltott: — Tiltakozom az ellen, hogy a koporsót levegyék a vonatról. Az én férjem fekszik benne, én vagyok az özvegye, csak nekem van jogom arról rendelkezni, hogy hova temessék el... Pironnetné asszony erre a koporsóhoz rohant és két karjával átölelve zokogni kezdett: , — Nem engedem, nem engedem.. , A jelenet rendkívül kínos volt. vasúti tisztviselők, munkások nem .tudták, mitévők legyenek. Az özvegy közben előhivatta a városka polgármesterét, előtte is tiltakozott &z ellen, hogy az ő férjét az ő tudta és engedelme nélkül valahova eltemessék. Különben is abban a községben, ahol házasságuk első éveit töltötték és ahonnan a férje a harctérre ment, hogy soha többé vissza Be térjen, gyönyörű emlékoszlopot állíttatott fel a temetőben, a kripta is kész számára, csak bele kell te jnetni. — Itt van az emlékoszlop fényképe, — mondotta sírva a polgármester előtt. A polgármester nem tudta mitévő legyen. Végre úgy döntött, hogy a koporsót le lehet ugyan emelni a vo natról, de nem szabad a városkába beszállítani mindaddig, mig a bíró ság annak rendje-módja szerint nem dönt arról, kinek van joga a holttest eltemetéséről rendelkezni, — az özvegynek vagy az anyának. A búróság döntéséről még nincs Mr. A szegény halott a kis francia város pályaudvarán türelmesen vár ja, hogy mi lesz a vége anank a vitának, amit koporsója felett rendez az anyja meg a felesége. kozott hangon azt, ami közismert vagy átlépnek az erősebb érvelésbe. Mingyárt megkontyollak — jelentette ki az egyik. — Engem? Te? Be se várta ezt az eshetőséget, hanem fölkapott egy nagy tejfölösfazekat és hozzávágta a vitatkozó társához. A fazék, igen is hölgyeim, tele volt, aztán cserepekké vált s a vitán alul maradt kofa egész terjedelmében szép fehérré változott, gazda bemeszel, hogy ne érjék az időjárás viszontagságai. Ez olyan sláger volt, hogy nem lehetett fölültromfolni. A népek, számos szemtanuk, nevetésbe fogva, a vérig sértett nő mégsem rohanhatta meg» a támadóját. Egyszerűen képtelen volt mozdulni, mert közrefogták az ott időző inasgyerekek s elkezdték róla falatozni a tejfelt. Maszatos volt a képük, a ruhájuk, — egyik megmártogatta a kofa kebeakárcsak ősszel a fa, amit a gondos1 lén a kenyerét is. 1500 koronás bűz a, 2 koronás kifli — Riport a gabonapiacról — Piaci népünnepély A piacnak is van olykor látványossága. A hires régi modor ugyan kábáiéban s ha néprajzi gyűjtőink nem szedegették eddig össze a népiélek röpke kincseit, sok mindentől elmaradunk, mert a régi vágású kofák kihalnak s az utánpótlás tökéletlen. Ami azonban ma örvendeztette meg a nevezetességekért rajongókat, az nem olyan közönséges eset. Két kofának magánügye támadt, ez egyszer nem a nagyságáknak mondták meg a magukét, hanem egymásnak. Rémes családi titkok derültek ki apai, főleg anyai ágon, finom és diszkrét történések, amik messzire nyúlnak vissza a múltba s olyan katonai személyekkel kapcsolatosak, akik még Königgraetz után kapták meg az obsitot. Kiterjeszkedtek a delnők az oldalágakra is, szigorú elvi szempontokra ügyelve, nem hagytak érintetlenül semmi nüanszot, végül is azonban —hiszen nem határtalan sem az emberi elme, sem a szókincs — elapadtak. Ilyenkor áll be az a helyzet, hogy vagy ismétlé-Elhatéroztam, hogy eeyszer nagy ur leszek, — és beállók a gabonapiacon vásárlónak. Ez nagy szó ugyanis a pánikszerű bessz idejében, amikor a Termelők (nagy „Tó"-vel) akik esztendőkön át megközelíthetetlen fölénnyel nézték le a Vásárlóknak nevezett szenvedő emberiséget, szent áhítattal figyelik, hogy az az egykét kereskedő, aki a mai katasztrofális napokban is kimegy a piacra, akar e vásárolni, vagy sem. Hogyne használtam volna ki a helyzetet. amikor oly jól esik urnák lenni az urak, — a termelők között is érezni azt, hogy most az egyszer ők lesik a szót tőlem . veszem, vagy nem veszem. Ed dig ők diktáltak, hogy: adom, vagy nem adom, — és még két héttel ezelőtt is az volt az állandó refrén: kétezerért nem adomí Mivel tehát, — mint említettem, — diktátori (ár-diktátori) szerepet akartam játszani,, felhasználtam a jelenlegi oly ritkán kínálkozó alkalmat, — beálltam gabonavásárlónak és ebben a minőségben stílszerűen öltözve, rövid bekecsben, kikandikáló mintazacskókkal a zsebeimben, szivarral a számban, zsebredugott kezekkel mint vorsckriftos gabonász, kimentem a gabonapiacra. Reggel hétóratájban már sok szekér volt a Sombori-ut végén levő gabonapiacon, mind megrakva az aranynál is értékesebb búzával és kukoricával. A széké rek még egyre jöttek. A téren a kocsik mellett pörgekalapos, csizmás kisgazdák, — akik várják a ószerencsét, — a vevőt. A jó szerencsének ezek a megszemó' yesitői pedig, — magamfajta ga■»onászok, a mai napon feltűnően távoltartjék magukat. Alig egycettő lézeng, inkább megszokásról a piacon. Vásárló-kedve egyiknek sincs ebben a krahhos idősen. No, — majd én megpróbálom. Az egyik szekér mellett jémsorképü, nagybajuszu gazda áll, sípéval a szájában. Ettől próbaok vásárolni, — mert őt már ismerem látásból. A múlt hónapsán ugyanis, — amikor szintén dmentem érdeklődni a piacra és szemetesnek találtam a búzát, indignálódva jelentette ki, hogy „Ha nem tetszik az urnák, hát tikefélheti" és amikor megállapítottam, hogy kicsit dohos is, azt ajánlotta, hogy ne szagoljam, akkor nem érzem. Mert kétezer <oronáért csak nem öntözheti rózsavízzel'" Ó volt akkor még a legbarátságosabb, mert bizony egyik-má-Ezzel szemben megállapíthat tam, hogy a mai piacon már a legtökéletesebb szalon tónus ural* kodott. Szóval, odaléptem ezúttal nagybátran a gazda szekeréhez és belenyúltam a kocsi mellé támasz tott buzászsákba, markomba vettem egy kis búzát, szagolgattam egyik kezemből a másikba öntöz gettem, ráfujtam, annak nyilvánvaló jeléül, hogy venni akarok. A gazda reménykedve nézett ram — Hogy a búza? — kérdem — Kilencszáz (tudniillik forint) — Ejnyel — mondom és már készülök odébb állni. A gazda azonban nem enged tovább. — Mit ád az ur? kérdi. — Ezerötszáz koronát. — Hiszen az előbb a Braun ur ezerhatszázat kináit. — Jp, azóta esett az ár. — Bizony esik, egyre esik, sóhajt a pipás. (Ezeknek a gazdáknak ha esik, az sem jó, ha a nap süt, az sem.) Végül 1640 koronáig lemegy az igényével és közli, hogy éppen tegnap rostáitatta a búzát. (Ez ugyanaz az áru, amiért a múltkor szemetes állapotban 2000 koronát kért.) Félek, hogy rajtam marad az áru, mert a gazda egyre lejjebb szállítja a követeléseit, mindenképen túl akar adni a búzán. Sietve végét szakítom az alkunak és tovább állok. Más gazdáknál is érdeklődöm, mindegyik 1640 1660 koronát kér, de amint múlik az idő és vevő csak nem jelentkezik, az árak 1600 koronáig leszállnak A tengeri ára is hasonlóképen esik a piacon óráról-órára, amint megállapitjáh, hogy nincsen vevő. Hét órakor még 1200 koronát kérnek, kilencre már 1080—1100 koronáig engednek az árakból. Búza 1600 koronás, tengeri 1100 koronás árakon kilenc óra felé eladásra kerül. Csupán két cég vásárolt, de mérsékeltebb kvantumokat. Kilenc óra után készülnek hazafelé a gazdák, visszik vissza a búzát és kukoricát. Ma rosszul ment az üzlet. Hazafele menet találkoztam az én gazdámmal, aki messziről reménykedve kiáltja felém a’ még mindig telt buzászsákok tetejéről: — Megveszi az ur ezerhat százért ? Úgy teszek mintha nem hallanám. Veszek egy kiflit. Erre futja még a pénzem. A kifli úgy lát szik nem búzalisztből készül. Ez még mindig olyan apró és csenevész, mint mikor a búza éra gekbe bocsátkoznak s elmondják fo-gyezni. sik elküldte az alkudni próbáló- 2200 korona volt s ma sem ad<at — Kukutyinba, zabot he- ják két koronánál olcsóbban da- en vékonyságú és megfizethetetlen A bokáig érő szoknya s az alacsonysarku cipő- Divatlevél — Hiába hirdetik hosszú kéthasábos cikkek, hogy a génuai konferencia körül milyen zavarok vannak. Ghan,di elfogatásiról is közölhetnek részieteket élelmes újságok. Tavasz van, tavasz s a hölgyeket a távoli Génuáflál, a meszi hinduknál jobban érdekli a kirakat, amely a divat szenzációkat hirdeti, meg az uj bécsi vagy párisi ruha. Régimódi ruha, régimódi kalap, régimódi köpeny ... Vérfagyasztó szavak ezek azok számára, akik komolyan veszik a divat istennővel szemben minden szezonban lerovandó áldozatukat. Mert ahogy az ókori népek életében mindennél jelentősebb szerepet játszottak az ő isteneik virággal, gyümölccsel, parádés szépségű állatok maradványaival megrakott oltárai, épp olyan babonás félelem jelzi ma is divatdámáink áldozati készségét, mellyel minden megújuló szezonban odajárulnak az ő istennőjük oltára elé. Ahogy az ókorban minden előkelő istennek meg volt a maga speciális székhelye, úgy a mi modern istennőnk Párist választotta fővárosul. Ott trónol a Rue de la Paix kö-r zepén s oda hordják az egész világ asszonyai áldozataikat minden szezon lezártával: a ruháikat, a kalapjaikat, a parfömjeiket, a testtartásukat, a hajuk és arcuk színét, a szokásaikat, a szenvedélyeiket, sport- és tánckészségüket — életük minden megnyilvánulását, Mindez egy pillanat alatt tűnik el az áldozati máglyán, hogy megujhodva újra feltámadjon és újból megsemmisüljön. Ha fel akarnék sorolni mindazt, ami ma már nem divat s ami még tegnap elképzelhetetlenül össze volt forrva minden nő egyéniségével, sziszifuszi munkát végeznénk. Röviden: itt a tavasz, süt a nap, aranybogarak bujócskáznak sárga kankalinok között és semmi sem divat, ami még tegnap az volt. Távoli emlékek ködéből világit már csak elő a hófehérre púderezett, cékesre árnyékolt szemű, éjszinii spanyol csipkékbn pompázó szenyóra, ki magánéletében grófnő volt, avagy füszeresné, de külső maszkjá- Dan összehasonult a divat mimikri cényszere alatt. Ultramarinkék égbolt, hófehér bárányfelhőkkel borul az élénk, barnáspiros arcú nőkre az utcán. Barnásvörös ma a divatszin, divat ma naptól lesültnek, izmosnak, fiatalnak enni. Ki ne gondolna elszomorodott szívvel az ipar leleményességének egyik legsikerültebb alkotására, a trikó-anyag ezernyi változatára seyemben, gyapjúban, toilettnek és sportruhának alkalmazva egyaránt előnyös és praktikus volt. Parisban már maradványai is elhamvadtak: egyáltalában nem kapható többé. Már csak a Balkánon viselik s a baltám kereskedők is nyakra-főre igyereznek túladni rajta. Ugyanez vonatkozik az ezerszinü és formájú jumperekre. Hiszen kispolgárnő olyan merész volt, hogy tulajdon tiz ujjával izlésesebbnél-izlésesebb megoldásokat eszelt ki. El velők a mágyára. A linonbluzok' hófehér, elérhetetrabját.-kas. áru divatja közeledik a valódi csip-
