Petőfi Népe, 2008. december (63. évfolyam, 280-304. szám)
2008-12-01 / 280. szám
Miért takarják palánkok az egykor népszerű sportpályát? Nap mint nap elmegyek autóval az egykori KTE-pálya mellett. Sokszor elhatároztam már, hogy egyszer megállók, és megnézem, mi van a palánk mögött. Régebben éveken át kijártam oda futni hetente kétszerdiá- romszor. Gyakran a családomat, gyerekeimet is kivittem, hogy amíg én futok, ők kerékpározzanak vagy focizzanak. Nem mi voltunk az egyetlenek, hiszen nap mint nap 100-150 ember járt ki futni oda, hétvégén még többen is. ■ Jobb volt, amíg szabad belátás nyílt a pályára. A palánkok mögött ugyanis könnyű megbújni. Aztán jöttek a munkások, körbekerítették, s ezzel kizártak bennünket onnan. Nem vitatom, hogy joguk volt ehhez, hiszen a terület magántulajdon. De valahogy mégsem értem, hogy miért volt erre szükség. Az építkezés ugyanis nem kezdődött meg, s ha igazak a városban keringő hírek, nem is fog megkezdődni egyhamar. A tulajdonosoknak tehát elvileg mindegy lehetne, hogy kihasználatlanul áll-e a terület, vagy az itt élők sportolnak ott. Sőt véleményem szerint nekik is jobb volt, amíg szabad bejárás, és főleg szabad belátás nyílt a pályára. A palánk mögött ugyanis könnyű megbújni... Ha enyém lenne a pálya, és választanom kellene, hogy futókat engedjek oda vagy a palánk mögött rejtőzködő gyanús alakokat, hát nem esne nehezemre meghozni a döntést. Tisztelettel: Kutas Géza, Kecskemét 4 .. KÖ SZÖNET Szeretném a lap hasábjain megköszönni Tompa Gábornak, hogy november 17-én visszahozta hozzánk elveszettnek hitt uszkár kiskutyánkat. Ezzel két gyermekemnek szerzettt nagy örömöt. S bár szerettem volna adni, a becsületes megtalálónak járó jutalmat sem fogadta el. Köszönjük! Jónás Vera, Jónás Dóri és anyukájuk PN-POSTA PETŐFI NÉPE - 2008. DECEMBER 1., HÉTFŐ Bár soha nem voltam nagy alvó, de hatvan felett már igazán kevés az alvásigényem! Az éjszaka csöndjében, sejtelmes félhomályban feküdve, gondolataim hatalmas teret, idó't futnak be, és ennek semmi sem állhat útjába. Advent idején mi sem természetesebb, mint a várakozás, a készülődés. így van ez kisgyermekkorom óta. De ebbe az időskori várakozásba újra és újra bevillannak az emlékezetemben élő régi képek. Sok évvel ezelőtt, az alföldi ró- naság hófödte végtelenségében egy kis, törékeny asszony vágtatott szánkón ülő két pici fiával, akik gondtalanul élvezték a tél, a sebessség örömét. Egy idő után kicsit átfázva, kipirulva egy tanyasi házba tértünk be, ahol csillogó szemmel, irigykedve csodáltuk a mennyezetig érő, gyönyörűen feldíszített karácsonyfát. Csípőficammal született kislányé volt a fa. Boldogok voltunk, hogy mi egészségesek vagyunk, s tudtuk, mindezért köszönettel tartozunk Jézuskának. A másik kép is szülőfalumhoz kötődik, ahol a fogságból hazatért édesapám karácsony vigíliájának délutánján elvitt minket egyik ismerősünkhöz, ahonnan hazatérve, kis házunk szobájában ott várt a szépen feldíszített karácsonyfa, rajta csillogó angyalhaj, szaloncukor, sokszínűén világító karácsonyfaégők, csillagszórók, aranyos, lehelet- könnyű gömböcskék és Betlehemet, templomot, házat ábrázoló kis figurák A karácsonyfa mellett nagy dobozban az a sok minden, ami éppen karácsonyra érkezett édesanyám jólelkű, szegény magyar rokonokat segítő nagynénjétől, Amerikából. Még most is a számban érzem a csomagból kivett, holdacska alakú cukorka ízét. S persze látom a két kisfiút, akik imára kulcsolt kézzel, szívből hálát adtak Jézuskának a sok-sok ajándékért, és együtt énekelte az egész család a „Mennyből az angyal”-t. Egy újabb kép az ötvenes évek elejéről származik. Ekkor sem élt az ország nagy jólétben, mégis úgy emlékszem, hogy a karácsonyaink mindig nagyon gazdagok voltak. Ez a karácsonyi PN-Posta című összeállításunkban a szerkesztőségünkhöz érkezett olvasói levelekből közlünk válogatást. Örömteli esemény történt környezetében? Bosszantják a lakóhelyén tapasztalható, sokakat érintő problémák? Témaötlete van, amiről szívesen olvasna lapunkban? írja meg a Petőfi Népének! CÍMÜNK: PETŐFI NÉPE KECSKEMÉT, SZÉCHENYI KRT. 29. 6000 E-MAIL: PETOFINEPE@AXELS.HU KÉRJÜK, LEVELÉRE ÍRJA RÁ: PN-POSTA Talán mi vagyunk túlságosan pesszimisták? A regi idők karácsonyai örökre megmaradnak emlékezetünkben, es örökre erőt adnak. kép most is könnyet csal a szemembe, s még mindig lelkiisme- ret-furdalást érzek. Sok-sok minden volt a fa alatt, én mégis elégedetlen voltam: mást vártam. Felnőttként tudom csak megérteni, mekkora bánatot okozhatott ez a legjobbat akaró szüleimnek. Mennyire igaza van József Attilának, amikor ezt mondja: „Nem nyafognék, de most már késő, most látom, milyen óriás ő A következő karácsonyi kép úgy él bennem, mint a csalódottság, becsapottság állapota. Tízéves lehettem, amikor szüleim úgy érezték, elég nagy fiú vagyok ahhoz, hogy megértsem, hogyan is történik a karácsonyi ajándékozás. A kis lakásban a négy gyerek mellett nem lehetett könnyű a titok megtartása. Bármilyen kíméletesen mondták el nekem, hogy a karácsonyfát nem a Jézuska hozza, bennem egy világ omlott össze. Sírtam s azt kérdeztem, hogy azt még a Jézuska hozta, ugye? Én - az osztály legjobb tanulója, akit még gúnyoltak is a többiek, hogy elhiszem a meséket - szentül hittem, minden fricská- zás ellenére. Akkor nehéz volt megértenem azt, hogy nem a Jézuska biztosítja szüleimnek az érzést, a pénzt, a képességet, a lehetőséget az ajándékozáshoz. Nagyon türelmes beszélgetések után elfogadtam a megmásítha- tatlant, s már én segítettem édesapámnak - testvéreim elal- vása után - a karácsonyfa díszítésében. Minden karácsonyi képhez társul a hálaadás, a közös családi ima, s természetesen az emelkedett ünnepi hangulat, a látvány, mely a templomokban, a karácsonyi miséken fogadott. Szeretettel átitatott szívvel énekeltük: „Fel nagy örömre, ma született!” Ez a sok éven keresztül átélt és beidegződön készülődés hat most is rám az éjszaka homályában, amikor arra gondolok, hogy hamarosanjön a fény, jön a Megváltó, akitől a végtelen szeretet származik, mely szeretetigény ma még aktuálisabb, mint bármikor történelmünk során. Dr. Szedresi István Kecskemét, Burga u. I Rendszeres olvasója vagyok a Petőfi Népében megjelenő olvasói leveleknek. Meglepődtem, hogy milyen sokan írnak arról, hogyan sikerült megtalálni elvesztett pénztárcájukat, irataikat egy-egy becsületes embernek köszönhetően. Szinte már állandó elemei a rovatnak ezek a köszönőlevelek. Talán mi vagyunk túl pesszimisták? Talán mi gondolunk túl sok rosszat egymásról? S a kép valójában nem is olyan sötét? Ezt a következtetést vontam le, amikor a sokadik ilyen témájú levelet olvastam - hozzáteszem gyorsan: örömmel. Most, amikor mindenkit megérint advent üzenete, még fontosabb, hogy mindennapi életünkben, egymásban észrevegyük a jót. Bízom abban, hogy a következő hetekben sok-sok hírt olvashatok a lapban arról, hogy eredményesek voltak a jótékonysági akciók. Az összefogásnak, gondoskodásnak köszönhetően sok, nehéz helyzetben lévő családhoz jut el közös angyalkánk, hogy néhány figyelmesen kiválasztott ajándék segítségével mosolyt csaljon a gyerekek és szüleik arcára. Tisztelettel: Márkusné Erzsébet, Kecskemét ■ „Nem nyafognék, de most már késő...” w 0, azok a karácsonyok! advent Egy törékeny asszony húzta szánkón két pici fiát A mi dolgunk is, hogy megvédjük értékeinket Örömmel olvastam a Petőfi Népe híradásait a felújított kecskeméti játszóterekről. Eleinte nehezen hittük el, hogy a balesetveszélyes grundokat biztonságosak váltják fel. Jó lenne, ha még több, szép és jó játszótér várhatná gyermekeinket. Remélem, hogy sok olyan lakóközösség íesz, akik felvállalják, hogy szabad idejükben, esténként vigyáznak a megújult játékokra. Nem engedik el a fülük mellett, ha hallják a randalírozó fiatalokat, hanem veszik a fáradságot, és kiszólnak - esetleg többen összefogva -, ki is mennek, hogy megmutassák: a suhancok nem csinálhatnak azt, amit akarnak. Véleményem szerint sokszor nem új szabályozásra vagy törvényekre van szükség, hanem egy kicsit több odafigyelésre. Ha ez megvan, akkor felesleges papírokkal alátámasztani a rendet. Ahol nem tűrik meg a rendbontókat, ahol vigyáznak a közös értékekre, onnan előbb-utóbb eltűnnek a renitensek. Remélem, hogy azok lesznek többen, akik védik a jót, s nem azok, akik elrontani szeretnék azt. Üdvözlettel és köszönettel: egy széchenyivárosi anyuka ■ Nem új törvényekre van szükség, hanem egy kicsit több odafigyelésre. Piaci töprengések egy terepjáró társaságában A közöny a cselekvés legnagyobb ellensége A kecskeméti Budai utcai piac melletti parkolási helyzet miatt ragadtam tollat. Pénteken, szombaton és vasárnap akkora a zsúfoltság, hogy az autók egymásra parkolnak. Ez történt velem is november 22- én. Kilenc óra körül értem ki a piacra. Mire visszaértem a kocsihoz, egy sötét terepjáró terpeszkedett az autóm mögött. Se előre, se hátra. Vártam pár percet, majd dudálással jeleztem, hogy átadnám parkolóhelyemet, ha elengednének. Eredmény: semmi. Jó negyedóra várakozás után végre feltűnt egy kopasz fiatalember, kezében egy szatyor krumplival. Annyit sem mondott, hogy „Bocs!”, csak beült a kocsiba, és nagy gázzal elhajtott. Bár a várakozás alatt sok érdekes gondolat jutott eszembe, amit szerettem volna a kocsi tulajdonosának fejéhez vágni, megmondom őszintén, a bőrdzseki alatt fel- sejlő izmok láttán letettem erről. Egy kérdés azonban azóta is a fejemben motoszkál: mit tudhat az az asszony, aki el tudta küldeni krumpliért a piacra ezt a férfit? Tisztelettel: a PN-Posta hűséges olvasója Nem túl népszerű témával szeretnék előhozakodni, de azért remélem, levelem bekerüla Petőfi Népébe. A téma ezúttal nem az utcán hever, hanem az út mellett ácsorog. Nyilván sokan kitalálják ennyiből, hogy az utak mentén integető lányokról szeretnék írni. Többségüket akaratuk ellenére kényszerítik ki az utcára, éppen ezért segítségre szorulnak. Talán a szociális szférában dolgozó illetékeseknek többször eszükbe juthatna, hogy ezzel az örök problémával - hiszen világszerte megoldatlan problémáról van szó - kezdeni kellene végre valamit. Szívem szerint mindannyiuk- nak felkínálnám a lehetőséget, hogy válasszanak: tovább ácso- rognak az út mentén, vagy meghúzzák magukat át meneti otthonok ban, ahol védett kör nyezetre találhat nak. Tudom, sokan azl gondolhatják, tú naiv vagyok. De ha csak néhá nyan elgondolkoznak soraimai olvasva azon, hogy vajon mi le hét a megoldás, akkor én mái elégedett vagyok. Tisztelettel: B.-né Katalin Kiskunfélegyházi ■ Egyszer csak feltűnt egy kopasz fiatalember egy szatyor krumplival. ■ Segítségre szorulnak, hiszen akaratuk ellenére kényszerülnek az út mellé. írja meg nekünk véleményét, hogy mások is olvashassák!
