Petőfi Népe, 2002. december (57. évfolyam, 280-303. szám)
2002-12-24 / 299. szám
2002. December 24., kedd P E T Ö F I NÉPE Petőfi Népe - 7. oldal A szülőföld színei a festő palettáján Emlékek, történetek Bozsó János festőművészről Idén karácsonykor lenne nyolcvan éves Bozsó János Munkácsy-díjas festőművész. Öt éve, decemberben búcsúzott el örökre tőlünk. Tovább él azonban festményeiben és a gazdag gyűjteményben, melyet szülővárosának, Kecskemétnek adományozott. Emlékét a barátok is őrzik. Ha régi kollégáival festünk együtt, sokat emlegetjük Jánost. Ha pedig ismeretlen érdeklődik felőle, legszívesebben történeteket mesélek, melyek arról árulkodnak, hogy Bozsó János neves festőként is őszinte, egyszerű ember maradt. Mindene a festészet volt. Ebben lelte örömét, nem tudta elképzelni, hogy mást csináljon. Számára a festés olyan természetes volt, mint másnak a kertészkedés. Nem gondolta, hogy bárkinél különb lenne. Ezért nem is beszélt sokat az alkotásról. Ha mégis kíváncsiskodtak, nem bonyolódott okoskodó magyarázatokba, hanem a leghétköznapibb válaszokat adta. Az egyszerű emberek nyelvén Egy alkalommal kinn ült az utcán, s éppen arra jött egy ember. Egy ideig nézte, hogy fest a mester, majd alaposan tanulmányozta a palettáját és a festékeket. Látta, hogy minden szín kisebb tubusban van, a fehér viszont óriási. Ráadásul a palettán is abból van a legnagyobb kupac. Miért a fehér festékből használ a legtöbbet ezekhez a színes képekhez? - kérdezte Bozsótól, aki így válaszolt:- Azért, bátyám, mert az a legolcsóbb. Egy másik alkalommal a határban festett, amikor arra biciklizett egy asszony. Megállt egy pillanatra és megkérdezte:- Maga festőművész? János egy sóhaj kíséretében így felelt: - Csak szeretnék az lenni! kép. Méghozzá a Bozsó Jánosé. Megyek Jánoshoz, mondom, hogy az udvaron kucorog az egyik festménye. Ő is kinéz az ablakon.- Ez tényleg az enyém - döbbent meg. - Este kinn felejtettük. A többiek is kijöttek, csodálkoztak. Tényleg, kinn maradt éjszakára a kép. Ez majdnem olyan, mintha az utcán hagytuk volna, hiszen az udvar teljesen nyitott volt. Dicsértük a keceli embereket, milyen rendesek, becsületesek, hozzá sem nyúltak a festményhez. Egyedül János ingatta a fejét.- Látjátok - jegyezte meg félig komolyan, félig tréfásan -, ide jutottam: már ingyen sem kell a Bozsó-kép! Gazdag arab üres kézzel Bozsó János műtermében sokféle ember megfordult. Egy alkalommal arab sejk látogatta meg Jánost. Miután kíséretével együtt végigjárta a gyűjteményt, képet szeretett volna vásárolni. Kiválasztott egy festményt s az árát tudakolta. - Ez a kép nem eladó - mondta János. - Keressen másikat. A gazdag vendég megdöbbent, nem akarta érteni, amit hallott. Bizonygatta, hogy busásan fizet az alkotásért. De János ragaszkodott a képhez. - Annyi festmény van itt, miért pont ez kellene? - kérdezte. Az arab azonban megmakacsolta magát. Végül üres kézzel távozott. Egyik nap idős, nyugdíjas tanárnő lépett be a műtermébe. Kicsit zavarban volt, de amikor leültette a mester, elárulta jövetele célját. Elővette a pénztárcáját és miközben szorongatta, megille- tődötten beszélni kezdett:- Művész úr! Több évtizede gyűjtöm a pénzt, hogy megvehessek egy Bozsó-képet. Végre eljöhettem. - Bozsó János nagyon megdöbbent. Úgy meghatották az Önvallomás „Én semmit nem csinálok divatból. A festészetemet sem. Egyszer régen elindultam a magam útján arról a városföldi tanyáról, ahol kisgyerekként rajzolgatni kezdtem. Most is azon az úton haladok. Fiatal festőként nagy hatással volt rám a természetben való szemlélődés. Az én múzsám most is a természet. Amit teszek, őszintén, az érzelmeimre hallgatva teszem. Nem álltam be a sorba. Mindig azt festettem, amihez kedvem volt, ami lekötötte festői érdeklődésemet. Nem spekuláltam azon, hogy most éppen milyen izmus a divat. ” S amikor egy interjú kapcsán azt tudakolták, hogyan lett festő, ő válasz helyett visszakérdezett:- Lettem-e? A keceli alkotótáborban még a kezdet kezdetén nem volt műtermünk. A polgármesteri hivatal udvarán egy garázst ürítettek ki, ott mostuk az ecseteket. Sokszor a garázsajtó előtt, a városháza udvarán nézegettük az aznap készült műveket. Egy reggel, amikor felébredtem és kinéztem az ablakon, láttam, hogy a garázsajtónak támasztva maradt éjszakára egy „Szerencsére a szomszédok azonnal észrevették és szóltak a rendőröknek. Iparkodtam én is kifelé. A tanyámon már ott sürgölődtek a rendőrök, ahogy az lenni szokott egy betörésnél. Ha már kifáradtak hozzám, gondoltam, csak megkínálom őket jó kis háziborral. Osztottam szét a poharakat. Az egyik rendőr mellett egy ismeretlen ci- vü ruhás férfi állt, azt hittem, nyomozó. Neki is a kezébe nyomtam a poharat. Már töltöttem volna a bort, amikor megszólalt: - De művész úr, én vagyok a betörő.- Hú, az iskoláját, - mondtam magamban. - Itatom a tolvajomat? De aztán csak legyintettem: igya meg, ember, jól jön egy kis itóka az izgalomra.”- Nem akartam én gyűjtő lenni - mondta Bozsó János, amikor idős asszony szavai, hogy majdnem kicsordultak a könnyei. Mennyit kuporgathatott ez a tanárnő! - gondolta. Szegény édesanyja is eszébe jutott. Végül közösen kiválasztottak egy festményt. Amikor az idős nő fizetni akart, Bozsó eltolta a pénzt.- Hagyja, kedves - mondta a képet ajándékba adom. Itatom a tolvajomat? Egyszer betörtek a tanyájába. Az esetet így mesélte el Bozsó János: illik bele a néprajzba. Nem sokkal később vettem egy kis biedermeier sarokszekrényt és beletettem ezt a kis poharat. Tetszett. Attól kezdve bújtam a szakirodalmat, egyre többet olvastam és gyűjteni kezdtem az iparművészeti tárgyakat is. Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy tudatosan gyűjtök. De nem határoztam én ezt el előre, olyan volt ez, mint a szerelem. Csak úgy jött magától. Rokokó szekrény a tyúkólban Évtizedek alatt a Klapka-ház minden terme megtelt műtárgyakkal. És mindegyik darabnak megvan a külön története. Az egyik reneszánsz ládát például egy kitelepíegyszer gyűjtői szenvedélyéről firtattam. - Azt hiszed, gondoltam én valaha is, hogy gyűjtő leszek? Az igazság az, hogy amikor a tanyán megkérdezték, mi leszek, ha nagy leszek, legfeljebb annyit mondhattam: jóllakott ember.- Valahogy mégis csak elkezdődött.- Egy parasztház udvarán feste- gettem, amikor megláttam egy szép mázas köcsögöt. Tetszett, csendéletben meg is festettem. Aztán lődörögve, bócorogva a tanyákban megvettem egy-két cserépedényt. Jól ismertem ezeket, hiszen gyerekkoromban ilyeneket használtak. Elég az hozzá, hogy egy párat így összegyűjtöttem, és amikor már volt tizenvalahány, csináltam egy polcot. Akkor még az izgatott, hogy mikor lesz már teli. De már az is elkezdett érdekelni, hogy hol, mikor, ki csinálhatta őket. Sokáig csak néprajzi tárgyakat gyűjtöttem. Aztán egyszer egy dunántúli padláson találtam egy biedermeier poharat. Arról persze akkor még fogalmam sem volt, hogy mi az a biedermeier. Csak annyit tudtam, hogy nem tett grófnőtől vásárolta. Az idős dáma csak akkor állt rá az üzletre, amikor meghallotta, hogy Bozsó festőművész, mert így értő kezekben tudhatta kedves bútordarabját. Élt Solton egy öregúr, ki hajdan rangos családnál komomyi- koskodott. Nála bukkant rá János arra a 18. századbeli, dúsan díszített regence asztalra, amely gyűjteményének egyik éke. Egy tyúkólban fedezte föl a Mária Terézia korabeli edényesszekrényt. Gazdája azt mondta, pénzért nem adja, de egy jó konyhaszekrényért igen. Napokon belül ott volt az új kredenc. Egy tizenhetedik századbeli nyereg egy tanyaudvarban a farakás alól kukucskált ki. A gazda szívesen odaadta, csak annyit kért Bozsótól: rakja vissza a szétdobált fát. Egy tizennyolcadik századbeli, gyönyörű órát Szegeden egy kukából mentett ki. S galamb- trágyaréteg alól ásta ki a több száz éves bőrkötésű könyvet és az 1670-es évekből származó kályhacsempéket. Aztán egy dunántúli falusi plébánián tetszett meg egy öreg faszobor. Az idős pap azt mondta, hogy pénz neki nem kell, Bozsó János 1922. december 27-én született Kecskeméten. Az elemi osztályokat 1928 és'34 közt végzi Városföldön. Az 1930-as évek közepétől a kecskeméti Máriavárosban alkalmi munkákból tengeti életét, majd 18 évesen frontszolgálatra jelentkezik. 1945 után ismét a Máriavárosban él. Ekkor már szorgalmasan rajzol, fest. 1948-tól már kollektív tárlatokon szerepel. 1961. A Művészeti Alap tagja lesz. Hazai és külföldi kiállítások sora követi egymást. 1976. Múzeummá érett néprajzi és iparművészeti gyűjteményét Kecskemétnek ajándékozza. 1979. Megnyílik a nagyközönség számára a Bozsó Gyűjtemény, amelyet élete végéig gyarapít. Fia születik. 1980-90-es évek: termékeny és változatos festői periódusok. 1987. Munkácsy-díjjal ismerik el művészetét. 1998. Életművéért a Magyar Köztársasági Érdemrend Kiskeresztje kitüntetésben részesítik. Életműkiállítás a Kecskeméti Képtárban. 1998. december 14-én örökre távozik a földi világból. de ha tudna János egy propánbután gázpalackot szerezni... Az egyik festményét adta oda a gázpalackért, azt meg a papnak a faszoborért. Kecskemét díszpolgára Amikor Bozsó János hetvenöt éves korában díszpolgári címet kapott, bizonyára nemcsak a híres festőt és a nagylelkű gyűjtőt jutalmazták, hanem azt a polgárt is, aki egy életen át hű maradt szülővárosához, Kecskeméthez. A kitüntetett mester így beszélt a hírős városhoz fűződő viszonyáról:- Rendkívüli módon kötődöm Kecskeméthez. Itt születtem, és míg élek, itt szeretném tenni a dolgomat. Szeretem ezt a várost. Ragaszkodom egy utcasarokhoz, egy fához, az út köveihez. Ha lődörgők az utcán, gyakran kisétálok szűkebb hazámba, a Máriavá- rosba. Drága anyám ott hozott világra, a Holló utca küenc szám alatt. Emlékszem a galambdúcos kapura és előtte a malomkőre. Az volt a küszöb. Ha megláttam a házat, elérzékenyültem. A Klapka-ház környéke is a szívemhez nőtt. De szeretem az egész várost. Hiába, elfogult vagyok Kecskeméttel. Sokfelé jártam kis hazámban. Külföldön is festettem. A természet mindenütt csodálatos, de valahogy az Alföld más. Ez a táj megdobogtatja a szívem. Egy kedves, aranyos idegen néni főztje is lehet finom, de az édesanyámé - mégha az krumplileves is - egészen más. A szülőföld erősen köt, mondhatnám, idekötnek a gyökerek. Itt szeretek élni. Az utazásban is az a jó, hogy haza tudok jönni. Városkép drótfüllel Az első monográfia még a festő életében, 1997-ben készült el, sok örömöt szerezve s némi elégtételt is adva ezzel a pályáját összegző, érett művésznek. Az elmúlt napokban pedig a körünkből eltávozott Bozsó János nyolcvanadik születésnapjára csendes, de méltó megemlékezésként a város és kecskeméti polgárok támogatásával új album jelent meg. Az Ecsetnyomok című könyv a festőművész alkotói életművéből a Kecskeméthez kötődő műveket mu- atja be. A születésnapra készült album szerkesztője Csáky Lajos festőművész, aki maga is szerzője a könyv egyik fejezetének. Az album kiadásának fáradhatatlan szervezője s a másik szerző Lo- ránd Klára művészettörténész. A Bozsó Gyűjtemény igazgatója érzéssel átszőtt írásából újabb részletek tárulnak fel a művész életéből, festői módszeréről, a képek születéséről: „Az inkább tájképfestőként ismert művész a meglepetés erejével mutatja be erőteljes alkotásait a városról - írja Loránd Klára. - A közismert műemlék épületeket is szokatlan, új szemszögből nézi, de felfedezi a kis utcák, a polgárházak azóta már jórészt eltűnt világát, a balladai hangulatú Don- kanyar névvel megáldott, különös kecskeméti utcát. A könnyed, finom valőrökben gazdag és a heves széles ecsetvonásokkal felépített, kontrasztos megjelenítés egyaránt megtalálható e korszak képein. A cigányputrik zegzugos utcácskáit korábban már feltérképezte ecsetjével. Kissé távolabbról tanulmányozza most a város szélét jelző házfalakat. Az ekkor készült grafikákon a főszereplők a váltakozó ritmusú, szinte a néző felé növekedő játékos és mégis súlyos épületsziluettek, amely előtt beszélgető alakok, mögöttük pedig a város tornyai tűnnek fel. Készülődés egy nagyobb kompozícióra, ahol majd a városba megérke- zőt Kecskemét legendás tornyai köszöntik. A kép máig meghatóan őrzi születése pillanatát. A festmény felső szélén, középen a farostlemezen két kicsiny lyukacska jelzi annak a drótfülnek a helyét, amelynek segítségével a művész szokása szerint a méretes lemezt is gyalogosan cipelte ki a város szélére, majd vissza a kész alkotást. Nem tudott, nem akart lemondani a szabadban festés ihlető erejéről.” MÁRTONFI BENKE MÁRTA
