Petőfi Népe, 1997. december (52. évfolyam, 280-304. szám)

1997-12-13 / 291. szám

(Történetünk az 1. oldalon indult.)- Kegyetlen órák következtek. Végigsírtam az éjszakát. Állan­dóan az járt az eszemben, hogy ki fog hullni a hajam és majd ki­csúfolnak a parókával. A fo­lyosó falán volt egy Heming- way-idézet: „Emberi törvény kibírni mindent, és menni mindig tovább. Még akkor is, ha már nincsenek remények és csodák.” A hét hónap alatt sok­szor elolvastam, sokszor merí­tettem ebből erőt. Nem lehet feladni!- A kezelés abból állt - meséli Marianna -, hogy reggel bekö­tötték az infúziót, s volt, hogy hajnali négykor vették le ró­lam. Minden ásványi anyagot infúzióban kaptam. Egész nap mozdulatlanul kellett feküd­nöm. Egy idő után nem bírta a vénám, ezért a nyakamnál művénát kellett berakni. Sze­rencsére jól vészeltem át a mű­tétet, az érzéstelenítő injek­ción kívül nem is éreztem más fájdalmat. Maga az infúziós kezelés hét napig tartott. Egy reggel arra ébredtem, hogy mindenhol volt hajam, csak ott nem, ahol kellett volna. Amikor elkezdett hullni, édesanyám éppen meglátoga­tott. Mint máskor, most is megfésült. A szemetes félig megtelt hajjal. De ő kibírta sí­rás nélkül. Csak jóval később mesélte el otthon, hogy mennyit sírt a Tisza-parton. A kórházban tartotta magát, mert tudta, hogy a beteg előtt nem szabad sírni. Marianna külön megkérte a rokonait és az ismerőseit, hogy inkább ne látogassák, mert ő síró embert nem akar látni. A kórházban az orvosok és a be­tegtársak számára természetes volt a kinézete, de akik egész­ségesen ismerték, azok meg­döbbentek Marianna leromlá­sán. El lehet képzelni, milyen látványt nyújtott az első keze­lés után. Teljesen megkopa­szodott. Egyik este eleredt az orra vére. Egy hétig mindkét orrlyuka gézzel volt betömve. Emiatt enni nem tudott. Mire kiszedték a tamponokat, ad­digra a gyógyszerek hatása je­lentkezett: hiába evett, min­dent kihányt. Húsz kilót fo­gyott két hét alatt. Az infúziók adagolásával természetesen nem ért véget a kezelés. Mari­anna rendszeresen kapott vért, különböző gyógyszereket és injekciókat. E radikális kúra következménye volt az is, hogy legyöngült az immunrend­szere. Ezért helyezték steril­szobába, ahonnan csak orvosi engedéllyel léphetett ki. Egy fertőzés, mely az egészséges emberre Veszélytelen, az éle­tébe kerülhetett volna. Mari­anna számára az első két hét volt a legnagyobb megpróbál­tatás. Úgy érezte, nem bírja vé­gigcsinálni a kezelést. - Hiába adják ezeket az infúziókat - mondta az egyik orvosnőnek -, úgyis kijön belőlem minden. Erre kapott egy gyógyszert, mely csillapította a hányinge­rét. A rádióban pedig éppen fel­csendült Louis Armstrong hí­res dala, a Csodálatos élet. Ezt nem lehet feladni, gondolta.- Az első hat hét után enged­tek ki először - meséli a történ­teket. - Mivel továbbra is ki­hánytam mindent, be kellett feküdnöm kivizsgálásra a kecskeméti kórházba. Előtte próbáltam összeszedni ma­gam. Felhívtam a kozmetiku­Marianna küzdelme a rákkal sómat és megkértem, jöjjön el hozzám. Észrevettem az arcán, hogy rosszul lett, amikor meg­látott, és éreztem az ujjain, hogy remeg a keze. Később val­lotta be ő is, hogy kiment a für­dőszobába, ott sírt. Mielőtt bementem a kórházba, csinál­tattam a fej emre egy turbánt, ne kelljen mindig sapkában jár­nom. Szegeden hozzám ha­sonló betegek vettek körül, ezért nem voltam feltűnő, de tudtam, hogy itt más lesz. Egycapuccino a Kisvirágban Amikor befektettek az egyik többágyas kórterembe, rögtön levettem a sapkámat és meg­mutattam, hogy kopasz va­gyok. Elmagyaráztam, milyen betegséggel kezelnek. Némán néztek rám a nők, s úgy em­lékszem, hogy egy idős asz- szony szólalt meg először: a betegtársat úgy kell elfogadni, ahogy van. S ezután nagyon segítőkészek voltak. Mindig figyelmeztettek, mikor mehe­tek a fürdőszobába. Igyekez­tem akkor fürdeni, amikor már nem volt benn senki. Egy­szer éppen zuhanyoztam, amikor belépett egy közép­magasságú, szép, dús hajú nő. Láttam, hogy megdöbbent, amikor meglátta a kopasz fe­jemet. Mi lett a hajammal? - kérdezte. Amikor elmondtam, hogy milyen betegségem van, szomorúan közölte: neki ugyanez a baja. így ismerked­tem meg Zsófiával, akivel már együtt vittek a második keze­lésre. A klinikán töltött hetek alatt jó barátnők lettünk. Egy alkalommal a városba is ki­mentünk. Szép langyos idő volt, s az ügyeletes orvost megkérdeztük, hogy sétálhat­nánk-e az utcán. Egy órára ki­engedett bennünket. Sose felejtem el, felvettem az egyetlen ruhámat, egy zöld kétrészes angóra ruhát. A nyakamba tettem egy kendőt, hogy ne látszódjék a művéna nyoma. Elindultunk a sétá­nyon. Nézegettük a kirakato­kat, majd beültünk a Kis virág presszóba. A süteményekkel csak szemeztünk, végül meg­ittunk egy-egy capuccinót. Csodálatos érzés volt. Egy órára minden szenvedést elfe­ledtünk. Visszafelé menet megálltunk egy üzletnél és vettünk nekem egy nyaklán­cot. Nagyon sokáig ebből az emlékből éltünk. Mariannát karácsonyra ha­zaengedték, Zsófia a klinikán maradt. A következő év első hónapját is otthon töltötte, sőt, január 25-én, a negyvenne­gyedik születésnapján maga készítette az ünnepi vacsorát. Másnap vitték vissza az utolsó kezelésre. Már nem félt any- nyira, hiszen tudta, mivel jár: kínzó rosszullét, hányás, orr­vérzés és a már kinőtt haja ki­hull. Lelkileg felkészült rá.- Emlékszem - idézi fel Ma­rianna a történteket amikor többágyas kórterembe kerül­tem, a betegek folyton csak sír­tak. Mindenki el volt foglalva a maga baj ával .Ésmindigcsaka bajával. Panaszkodtak a kosztra, az ellátásra, szidták az orvosokat. Én meg úgy éreztem, hogy mindenki na­gyon rendes hozzám. A szer­vezetem is segített. Ösztönö­sen utasította el az édességet, a húst, a zsíros ételt. Korlátlan mennyiségben ettem a man­darint, a zöldséget, a gyümöl­csöt. A teát citrommal, de cu­kor nélkül ittam. Most is ha­sonlóan étkezem. A kórházi ágyon is számlákat töltött ki- A kezelések alatt mindig azt számoltam, mikor dolgoz­hatok újra - folytatja az elbe­szélést. - Talán nagyképűség­nek tűnik, de én mindig dol­goztam. A kórházi ágyon is számlákat töltöttem ki, a rá­diótelefonon szakmai dolgo­kat vitattam meg. Minden este felhívtam a szüléimét és meg­beszéltük a házépítést. Mindig elhozták a postámat. Nagyon jó volt, hogy nem hagytak ma­gamra. Érdekes, azok kerestek meg, azok látogattak, akikre nem is gondoltam. Üzletfe­leim telefonáltak, a szakértő kollégák is hívtak, miben se­gíthetnek. De legtöbbet talán Erzsinek, a Szegeden élő uno­kahúgomnak köszönhetek. Ő mindennap meglátogatott, s legalább egy órát velem töltött. Mariannát három kezelés után gyógyultnak nyilvánítot­ták. Már február közepén mondogatták az orvosok, hogy hónap végén hazaenge­dik. Aztán az egyik viziten kö­zölték vele, hogy végleg el­hagyhatja a kórházat. Ketten maradtak- Lehetséges, hogy meggyó­gyultam? - kérdezte Marianna az orvosoktól. Igen, válaszol­ták, már az első kezelés után negatív volt az eredménye. Február 28-án, csontsoványan és kopaszon, a zöld, kétrészes ruhájában hagyta el a klinikát. Nem érezte a talpát, nem tu­dott autót vezetni, menni csak csoszogva tudott. Soványsága miatt csak párnán bírt ülni. Tömegbe nem mehetett, bu­szon, vonaton nem utazha­tott. De élt! I már gyógyultan. Közben a barátnőjét is kien­gedték, ő hozta a szomorú hírt, hogy a betegtársak közül már csak négyen élnek. A májusi kontrollvizsgálatra pedig ket­ten maradtak. Zsófia állt elő az ötlettel: nekünk élnünk kell, Marianna, menjünk el pihenni a hegyekbe. Nem sokkal ez­után a két asszony a Mátrában kötött ki. Marianna minden­nap tornázott, ám Zsófia nem érezte jól magát. Gyakran be­lázasodott, fáradt volt. Sze­gedre kellett mennie újabb ke­zelésre. Ősszel végleg a klini­kán maradt. Marianna el­küldte neki a turbánját, a pa­rókáját és a rádiótelefonját. Nemsokára visszakapta eze­ket a tárgyakat. Az utolsó be­tegtárs, Zsófia október 27-én halt meg. November 4-én lett volna negyvenkét éves. Közben Mariannáék befe­jezték az építkezést. Éppen az új házba való költözést ünne­pelték volna, amikor az édes­anyja rosszul lett. November 11-én, nem sokkal Zsófia eltá­vozása után ő is meghalt.- Anyám halála után felhí­vott Zsófia özvegy férje. Be­szélgettünk, kérdezte, hogy érzem magam, hogy viseltem anyám elvesztését. Aztán meghívott ebédre. Vívódva, de elfogadtam a meghívást. Ál­dom az eszem, hogy volt bá­torságom elmenni. Nem tö­rődtem azzal, mit mond a vi­lág. Arra gondoltam, hogy nem tudom, rám mikor kerül sor. De addig élni akarok. Zsó­fia férje most a társam. Az új élet Marianna két éve hagyta el a kórházat. Tavaly januárban orvosai még nem engedték el egy tanfolyamra. Ősszel vi­szont - orvosi beleegyezéssel - Görögországban üdülhetett. Az idei nyáron nyugat-európai körútra ment, ősszel pedig végre tanulhatott. Újra utaz­hat buszon, vonaton. Nevetve meséli, hogy az influenzát az apja és a barátja is elkapta, ő átvészelte. Vajon mi a titok? A kecskeméti orvosok húsz szá­zalék esélyt adtak az életben maradásához. Szegeden is megmondták: csak annyi esé­lye volt az élethez, mint nyolc barátnőjének. Miért neki sike­rült?- Miért nekem? - ismétli a kérdést elgondolkodva Mari­anna. - Azt mondják, hihetet­len akaraterőm van. Amikor nekem felajánlották a válasz­tást, az életet vagy a halált, én az életet választottam. Marianna meggyógyult. Ta­lán nagyobb nyugalomra lenne szüksége, hogy meg­őrizze ezt az állapotát. De nem húzódhat el a világ elől. A sors nem válogat. Őrá ugyanúgy méri a csapásokat, mint bárki másra. Neki is megvannak a napi küzdelmei. Most például munka után rohan. Betegsége elején keresett könyvvizsgáló volt. Most rokkantnyugdíjas, és neki kell az ügyfelek után menni. így jár az, aki az életet választja. Benke Márta Királyi ajándék a halasi csipke Reneszánszát éli az idén 95. születésnapját ünneplő halasi csipke. A mindegyik közül leg­finomabb, leglégiesebb csipke egyedüli a vi­lágban. A halasi csipke szinte szüle­tésétől kezdve ott szerepelt a hivatalos állami ajándékok között. Az utolsó magyar ki­rály, IV. Károly, s Zita ki­rályné is kapott egy térítőt 1916-ban. A harmincas évek végén divatossá váltak a csipkébe varrt címerajándé­kok. Ilyet kapott Horthy Miklós kormányzó is. Á legnagyobb megrendelés a lengyel Báthory-kápolna ol- tárterítője volt. 1938-ban a magyar iparügyi miniszter ajándékba küldte Hitler Adolf kancellárnak a csip­kébe varrott magyar címert. 1950-ben Sztálin születés­A különleges csipke ismét a nemzetközi ajándékok listáján. napjára egy éjszaka alatt ké­szült el egy másfél méter átmérőjű terítő terve. S vé­gül valaki, akit kétségtelenül szívből ajándékoztak meg: tavaly a koronázási palást motívumaiból komponált térítőt kapott II. János Pál pápa. Erről az ajándékról másolat készült, ez Halason, a csipkemúzeumban lát­ható. tapodi Karácsony előtti állatgyűjtés Az ünnepek közeledtével jócskán megsokasodtak Baján és környékén az állatlopások. Egy gazdától például ezer da­rab hibrid kacsát loptak el, me­lyek értéke kétmillió forint volt. A szomszédos portán is tolvajok jártak, onnan serté­seket szállítottak el. A többi, ellopott malacról, kakasról, pulykáról, juhról már nem is beszélünk. Inkább felhívjuk olvasóink figyelmét: sokan mások jószágával kívánják megünnepelni a szeretet ün­nepét! Páncsics Hajnalka Telefonos kártyazsonglőrök A francia telekommuni­kációs szakemberek néhány éve döbbenten vették tudomásul, hogy a magyar ember meny­nyire találékony. A telefonkártyák hazai beve­zetése után ugyanis alig egy héttel megjelentek a piacon a végtelenített kártyák. Ilyes­mire addig a világon sehol sem volt példa. A magyar diákok technikai felkészültsége azóta is elképesztő. A héten három jelentősebb esetről is híreket szereztünk. Két világtalan fia­talember az egyik fővárosi pártiroda telefonszámláját növelte hárommillió forintra. Lakiteleken és Kecskeméten szinte egy időben lepleztek le egy-egy végtelenített kártyá­val te. conálgató férfit. A Matáv illetékesei persze koránt sincsenek annyira le­nyűgözve, mint francia kollé­gáik. A számítógépes csalás kategóriájába tartozó ifjú mű­szaki zsenik ugyanis tetemes milliókkal csökkentik a cég bevételét. Bán

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents