Petőfi Népe, 1997. március (52. évfolyam, 51-74. szám)
1997-03-15 / Ünnepi kiadás
1997. március 15., szombat 5. oldal A Forradalom és Szabadságharc Ünnepén Ax 1848/49-es forradalom és szabadságharc emlékét számos szép metszet őrzi. A képek jellegzetes alakja a huszár, aki kulcsszerepet játszik a győztes csatákban. Az első könyv a szabadságharcról „Ebben az időben a hadvezér báró Haynau Pestről Kecskeméten át dél felé nyomult, ahol Szegeden a magyar parlament összegyűlt” - olvasom a 147 esztendeje Bécsben kiadott, honunkban ritkaságnak számító könyvben. Valóban, 1849 júliusának utolsó hetében osztrák és orosz csapatok özönlöttek át a városon. Anton Ziegler a legjobb források alapján, gondosan írta meg, szerkesztette a magyar szabadságharc történetét. Egy esztendővel Világos után. Bátor tett volt a forradalmak leverését követő megtorlások idején a magyar szabadság- harccal érezhetően rokonszenvező könyv kiadása. Szerzője Kossuth Lajost tekintette 1848/49 meghatározó személyiségének. Bemutatta életútját, sokat idézett beszédeiből, cikkeiből. Szemléletéből adódóan a Habsburg-ház trónfosztását Az új magyar forradalom címmel tudatta. Valószínűleg a könyv címe téveszthette meg a kiadását elnéző osztrák hatóságokat. A vállalkozó szellemű hírlapíró „Hazafias képes krónikaként” jelentette meg művét. Az esetleges gyanakvók megnyugtatására kisebb betűkkel azt is a címlapra írta, hogy „az osztrák császári állam történetéből a legrégibb népességtől a jelenlegi időkig”. Igen ám, de a legrégebbi idők az 1848. március 15-ei pesti események felidézésével kezdődnek. Az 1793-ban született Anton Ziegler már a bécsi mozgolódások kezdetén családostul a változtatást követelőket támogatta. Fia az akadémiai légióban harcolt. ő maga április másodikán indította útjára A nagy szabad Ausztria című lapot. Élete utolsó másfél évtizedéről keveset tudunk. Menházban hunyt el 1869-ben. A bécsiek elsősorban mint a várost bemutató első útikönyv szerzőjét tartották számon. A könyv második része - a magyaréhoz'hasonló terjedelemben - az olaszországi forradalmakat ismertette. A 42 egész oldalas, négynyelvű aláírással ellátott rajzból 24 a magyarországi forradalommal kapcsolatos. E sorok írója nem tartja teljesen kizártnak, hogy Anton Zi- eglert rokoni szálak fűzték Gárdonyi Gézához. A stájerországi Ziegler Sándor, nagy írónk édesapja maga is harcolt egy ideig a bécsi légióban. Hazatérve Pesten, majd Nagyváradon, hadnagyi rendfokozottal egyik irányítója volt a második legnagyobb hazai ágyúöntő műhelynek. Heltai Nándor A gyalogos honvédek kezében eredményes volt a szurony A honvédek fontos fegyvere A középkorban, de a XIX. században is igaznak találták a szurorovi mondást: „A golyó balga, csak a szurony a hős.” A fenti mondás alapján a szuronyharcot fontosnak tartották a katonai vezetők. így volt ez az 1848/49-es magyar szabadságharcban is. A honvédzászlóaljak katonái fontos ütközetekben vívták ki a győzelmet a szuronyok segítségével. Gondoljunk csak a 3. és a 9. honvédzászlóaljakban rohamozó fehér, illetve vörös sapkás honvédhősökre. A szabadságharcban a gyalogsági puska elválaszthatatlan tartozéka volt a szurony. 1848-ban külön szuronyharcszabályzatot adtak ki Pesten a gyalogság részére szuronyvítan címmel. Szerzője Gál Sándor. „A katonát lövés után a legszükségesebb a szurony kellő használatára kioktatni, mire tehát annál több szorgalom fordítandó, mivel az nemcsak csatározásnál - egyes gyalog vagy lovas elleni védelménél - hanem zárt rendben is, ellenséges állások, várak megtámadásánál is előfordul...” Majd megindokolja a szuronykiképzés fontosságát: „Az ilyen szuronyvívások mindig csatadöntők, s annak részére biztosítják a győzelmet, ki azokat nagyobb határozottsággal tudja kivívni. De ezen határozottság főképp azon bizodalmon alapszik, mellyet a katona fegyverében helyez, e bizalom pedig csupán úgy érhető el, ha a fegyverforgatásban megkívánható ügyességet, s ezzel azon meggyőződést nyeri, hogy ő szuronyvívásban ellenét felülmúlja.” K. D. Damjanich kardja, Schweidel keresztje Relikviák a hadtörténeti múzeumban Kivégzésekor tartotta kezében Schweidel József. Nagyszabású, reprezentatív emlékkiállítást készít elő a Hadtörténeti Intézet és Múzeum az 1848-49-es forradalom és szabadságharc 150. évfordulójára. Ezen számos, különleges értéke miatt féltve őrzött emléket is a közönség elé bocsátanak. A múzeum képgyűjteményének egyik nagy becsben tartott darabja egy korabeli, ismeretlen művész által festett, körülbelül 20x30 centiméteres akvarell, amely egy bécsi légionáriust ábrázol. A kép mint műalkotás is figyelemre méltó, ám mégis elsősorban a történészek számára fontos dokumentum. A maga sajátos módján azt bizonyítja, hogy a magyar forradalom és szabadságharc nem csupán a magyarság elszigetelt nemzeti küzdelme volt, hanem szervesen illeszkedett az európai polgári demokratikus mozgalmak sorába. A hadtörténészek számon tartják: csaknem ezer bécsi egyetemi hallgató jött el hozzánk, hogy fegyverrel küzdjön a közös ügyért. De harcolt nálunk olasz, lengyel, német légió is. A múzeum különösen gazdag olyan tárgyi emlékekben, amelyek a forradalom és szabadságharc nagy személyiségeihez kapcsolódnak. Ezek közül is kiemelkedik Damjanich János tábornok kardja. Özvegye ajándékozta a kiegyezés után a nemzetnek. A penge a 18. században készült, jellegzetes magyar huszárszablya. A markolat közelében az egyik oldalon a Madonna látható, a másik oldalán az apostoli kettős kereszt, és a felirat: „Szűz Mária, Magyar- ország védőasszonya, az oltalmad alá menekülök.” A krónikák szerint a szablyát a harcban Damjanich nem használta, hiszen egy tábornoknak nem volt a dolga, hogy az első sorban verekedjen. A fegyver dísz, jelkép volt, feltehetően őseitől örökölte, és becsben tartotta. Hosszú évtizedek után egy másik becses ereklye is közönség elé kerülhet: az aradi tizenhárom vértanú egyikének, Schweidel Józsefnek a keresztje. A szájhagyomány szerint a tábornok a kezében tartotta, amikor eldördült a kivégzőosztag fegyvere az aradi sáncárokban. A kortársak tudni vélték, hogy a keresztet kivégzése előtt átadta gyóntató papjának, azzal, hogy emelje magasra és ezzel imádkozzon, mikor dörögnek a fegyverek. Később azonban meggondolta magát, visszakérte, mondván: „Ne irtózzon tisztelendő atyám a halálom után az én kezemből kivenni, és kérem, adja át majd fiamnak, megőrzésre.” Tény, hogy Schweidel tábornok halála után átadták a relikviát fiának, aki maga is honvédtiszt volt, és ott raboskodott az aradi várbörtönben. Haynau eredeti terve szerint őt, Schweidel Béla Albertet is - sokakkal együtt - ki kellett volna végezni, de a fiú végül kegyelmet kapott. A keresztet a család őrizte. A hadtörténeti múzeumok és kiállítások elmaradhatatlan darabjai a korabeli ágyúk, és a hozzájuk tartozó golyók. Agyúk ma is láthatók a múzeumban, a bombákból azonban - mert ezeket az ágyúgolyókat már bombáknak nevezték - jó néhányat először mutatnak be a 150. évfordulós kiállításon. Nehézágyúkkal a szabadság- harc serege is rendelkezett, s hadjáratai során Arad, Temesvár; Gyulafehérvár ostrománál, Komárom védelménél használta is azokat. Bizonyságául annak, hogy nem „mezítlábas”, hanem korszerű hadsereg próbálta felvenni a harcot az osztrákokkal. Nem is sikertelenül, ha végül is a cári ármádiát kellett segítségül hívniuk. Deregán Gábor 1848 nyarán már Kossuth-bankóval fizettek A szabadságharc papírpénzei A szabadságharc papírpénzeit sokáig rejtegették. Az önállóvá váló Magyarország 1848 nyarán pénzügyileg is nehéz helyzetbe került. Az osztrák nemzeti bank nem akarta segíteni a magyar kormány önállósuló törekvéseit. Kossuth javaslatára - Szemere Bertalan aláírásával - a kormány kiáltványban fordult a haza polgáraihoz adományokért, amelynek az volt a célja, hogy gyarapítsa az ország államkasszáját. Az adományokból 600 ezer forint nyűit össze. Végezetül az adományokból, a kincstári utalványok kibocsátásából, továbbá a bányászati termékek jövedelméből, az adókból és egyéb bevételekből összegyűlt ötmillió forint képezte a fedezetét az első magyar papírpénz kibocsátásának. Kossuth Lajos 1848. augusztus 5-én jelentette be a kétforintos kibocsátását, a forgalomba hozatalára augusztus 14-én került sor. E napon 120 ezer forint értékű kétforintos bankjegyekkel vette kezdetét a magyarországi papírpénz-kibocsátás, amit az egyforintos bankó követett. Kossuth pénzügyminiszter javaslatára 5, 10, 50, 100 és 1000 forintos címletű államjegyek kiadását is tervezték, mivel az addig kibocsájtott egy- és kétforintosok forgalma nem segített a szükségletek kielégítésén. Közülük először az ötforintos papírpénzek kerültek forgalomba. A Pesten nyomottak színe vörösbarna, a Debrecenben készülteké csokoládé- barna. A 100 forintos 1848. november 7-én került forgalomba. Október 22-én jelentették be a tízforintos kiadását, forgalomba azonban a háborús helyzet miatt csak 1849. március 29-étől került. Az ezerforintos nem készült el, így nem kerülhetett forgalomba sem. Nem került kiadásra az ötven- forintos sem. Szegeden készítették el a két pengőforintra szóló kincstári utalványokat 1849. július 15-e után. Ekkor bocsátották ki a tíz forintra szóló kincstári utalványokat is. A Szegeden, majd Aradon gyártott kincstári utalványok voltak a szabadságharc pénzjegynyomdájának utolsó termékei. Ezeket a papírpénzeket, mivel Kossuth bocsátotta ki, Kossuth-bankóknak nevezte a magyar nép. A papírpénzeket Tyroler József grafikus készítette. A szabadságharc bukása után az osztrák hatóságok a Kossuth-bankókat rendeletileg bevonatták, majd elégették. A rejtegetőkre súlyos ítélet, esetleg börtönbüntetés várt. Ennek ellenére a magyar családok évtizedeken keresztül gondosan rejtegették a Kossuth-bankókat. Kenyeres Dénes
