Petőfi Népe, 1996. december (51. évfolyam, 281-304. szám)
1996-12-24 / 300. szám
10. oldal 1996. december 24., kedd BOLDOG, BÉKÉS KARÁCSONYT! Karácsony, a szeretet reménye Karácsony. Egyetlen napja az esztendőnek, amely más, mint a többi. Amely fényt, meleget, reményt sugároz létünk didergő sötétségébe. A szeretet reményét, melytől egy időre ismét erőre kapunk. Mert szeretet nélkül fénytelen az ünnep, értelmét veszíti a szó, rideggé válik az ölelés, kötelességszerűvé, kényszeredetté az éneklés, lélektelen adakozássá az ajándékozás. Erről szól karácsony, a Megváltó születésnapja, melyet immár közel kétezer éve megünnepelünk. Hitetlen vagy hívő, ilyenkor egyre megy, csak az a fontos, hogy legalább erre az egyetlen napra költözzön szeretet a szívünkbe. Akkor nem született hiába... Havas tájkép a Nyugati-Érchegységben. Rablóból pandúr Az ötvenes évek elején egy jó szívéről, segítőkészségéről híres idős pap látta el a plébá- nosi teendőket Váradvelencén. Ugyancsak akkortájt egy húsztagú galeri tette át székhelyét a kerületbe, rettegésben tartva a környék lakóit. A zömében kamaszkorú fiatalokból verbuválódott bűnbanda sötétedés után válogatás nélkül fosztogatta a külvárosi utcák járókelőit. 1953 szentestéjén súlyos szívbeteghez igyekezett az idős plébános a szakadó hóesésben, amikor tucatnyi sötét alak állta útját az egyik sikátor sarkán.- Lassabban, öreg! Hová- hová ilyen sietősen? Tán kincset rejtegetsz a kabátod alatt?- Eresszetek, gyermekeim - szólt az idős plébános. - Pap vagyok, és a Szentséggel sietek egyik beteg testvéremhez.- Méghogy pap - nevetett gúnyosan az útonállók egyike. - Úgy vagy te pap, öreg, ahogyan én pápa. Na lássuk a cuccot!...- Hát pápa nem is lesz belőled soha, az biztos - szólalt meg egy kemény, parancsoló hang hátulról -, mert ahhoz túlságosan hülye vagy. Az öreg ugyanis valóban pap, méghozzá itt Velencén... Dicsértessék a Jézus Krisztus, atyám. Vaszi vagyok, a váradszöllősi tímár fia, ha még emlékszik rám...- Hogyne emlékeznék, Vaszi fiam. Sokat ministráltál gyermekkorodban... A marcona arcok megenyhültek. Tényleg az öreg pap az... A plébános megigazította kabátját, aztán indulás előtt megemelte kalapját.- No, Isten veletek, fiaim. Áldott, békés karácsonyt adjon nektek az Úr.- Várjon, atyám! - szólt utána Vaszi. - Nem tanácsos ilyenkor egyedül járkálni az utcán. Tudja, atyám, sok errefelé a rossz ember, aztán az ördög sohasem alszik. Na gyertek, srácok, kísérjük el a főtisztelendő urat, nehogy még valaki megtámadja útközben... A legszebb ajándék Az ünnepi készülődés közben gyakran eszünkbe jutnak a régi karácsonyok. Amikor még szorongva vártuk az angyal vagy a Jézuska érkezését. Bárcsak olyan ajándékot kapnánk - kívántuk hogy ne lehessen megenni. Mert gyermekésszel még hittünk a tárgyak maradandóságában. Aztán az évek múlásával rájöttünk, van, ami maradandóbb, fontosabb, mint az ólomkatona, az alvóbaba, a kirakós játék vagy a villanyvasút. És a hajdani karácsonyok melegét máig őrizzük lelkűnkben. Persze vannak másmilyen karácsonyok is. Szürkék, szomorúak, magányosak. Amilyen Zoltáné és fiáé volt négy hosz- szú éven át. Zoltánéknak remek összkomfortos lakásuk van a kolozsvári Monostor negyedben. A szülők is segítették őket, maguk is szorgalmasan dolgoztak, a szabadságon kívül mindenük megvolt. így érte őket ’89 decembere. Aztán a diktatúra bukását követően megnyíltak a határok, és Zoltánék előtt is megnyílt a lehetőség, hogy végre meglátogathassák Irén Amerikába szakadt testvéreit. De Zoltánnak nem volt kedve az utazáshoz, így tavasszal Irén egymaga vágott neki a hosszú útnak. Teltek a hetek, hónapok, de Irén nem jött. Nem írt, nem telefonált. Aztán egy késő nyári este váratlanul betoppant. Barnán, boldogan, sugárzóan. És három napig csak mesélt, mesélt, áradozott. Telt-múlt az idő, elmúlt az eufória és Irén napról napra szomorúbbá, zárkózottabbá vált. Egy október végi este boríték várta a konyhaasztalon a munkából hazatérő Zoltánt: Bocsáss meg, nem bírtam tovább itthon, vissza kellett mennem - szólt a szűkszavú levél, és Zoltán aznap éjjel nem tudott elaludni. És nem aludt másnap, harmadnap, sőt hónapokig szinte semmit. Csak járt-kelt, tett-vett a házban, főzött, mosott, takarított, de szólni nem szólt. Senkihez. Még fiához, Zolikához sem. Pedig a tizennégy éves kamaszt éppúgy megviselte anyja távozása, mint az apját. így érkezett el negyedik szenteste Irén távozása óta. Zoltán és fia épp vacsorához készülődött, amikor váratlanul megszólalt a csengő. És bennük is mégszólalt a sejtés, mert szinte egymást felborítva ugrottak ajtót nyitni. Tárult az ajtó és egy csomó utazótáska között Irén állt ott, az előszobából kiáradó' fényben... * Szenteste, amikor együtt ül a család az ünnepi asztal vagy a fenyőfa körül, gondoljunk azokra is, akik talán egy ajtóval, házzal odébb egyedül ülik meg a család és a szeretet ünnepét. Gondoljunk rájuk is, a magányosokra, akikre nem ragyog a betlehemi csillag, s akiknek épp a legfontosabb ajándékból, a szeretetből nem jutott semmi. Talán így számukra is elviselhetőbb lesz az ünnep. Szász András Karácsonyi ünnep színhelye volt pénteken a kiskunfélegyházi Kossuth Lajos utcai óvoda. Felvételünkön a nagy- csoportosok Jézus születésének kétezer éves bibliai történetét adják elő a közönségnek. Ladánybenei kézművesek Elkészültek a kis kézművesek remekművei. A közelmúltban a ladánybenei művelődési házban karácsonyi kézművesnapot és vásárt rendezett az általános iskola kézműves szakköre és a hatodik osztály. A programok között egyebek mellett szerepelt a korongozás, papírhajtogatás és a karácsony- fadíszek készítése. Volt, aki borozott, gyékényt font, díszmasnikat kötött, adventi koszorút készített, vagy a kosárkötés fortélyaival ismerkedett. Alapítványi koncert Vadkerten Az adventi hangverseny résztvevőinek egy csoportja. A Soltvadkert Gyermekeiért Alapítvány kuratóriuma, valamint a Kossuth Lajos Általános és Művészeti Alapiskola szülői munkaközössége a római katolikus templomban rendezte meg adventi hangversenyét. Áz immár hagyományosnak tekinthető koncert alkalmából zsúfolásig megtelt az alkalomhoz illő díszbe öltöztetett solt- vadkerti templom. Az ünnepi hangulatot a közreműködők hangulatos, szép műsora teremtette meg. A hangversenyen felléptek a szegedi konzervatórium hangszeres szólistái, a kecskeméti Kodály-iskola Miraculum Leánykara, Durányik László karnagy, s természetesen a helyi művészeti alapiskola Carmina Hungarica Orff Együttese, dr. Fodor Katalin vezetésével. Az, hogy ez a színvonalas zenei élményt nyújtó rendezvény létrejöhetett, több helyi támogatónak is köszönhető. Áz összegyűlt adományokat a helyi művészeti alapiskola növendékeinek javára fordítják. Pulai Sára Eszti néni magányos szentestéi Van, aki egyedül és van, aki családjával tölti az ünnepeket. A karácsony Erdélyben is a szeretet és a család ünnepe. Ilyentájt még a legtávolabbi rokonok is gondolnak egymásra, írnak, telefonálnak. Fontosnak tartják, hogy jókívánságaikat eljuttassák egymáshoz. A hetvenhat éves Eszti néni Észak-Erdély egyik nagyvárosában immár nyolcadik karácsonyát tölti egyedül. Megszokta a magányt, de azért minden karácsonykor rátör a szomorúság. Minden évben idősebbnek, gyengébbnek érzi magát. Néhány esztendeje még meglátogatta Magyarországon élő unokáját, ma már nem vállalja az utazást. Marad hát a magány... Szenteste az ablak elé ül és arra gondol, hátha az utolsó pillanatban mégiscsak beállít a család. Külföldre szakadt unokáját várja, akit ő nevelt fel és akinek kacagása most betöltené az üres lakást. Tudta, a fiatalok előbb-utóbb elmennek. De hogy ilyen messze... Sohasem felejti azt az első karácsonyt, amikor egyetlen unokája elhagyta Erdélyt. Nem azért volt bánatos, mert egyedül maradt, hanem mert tudta: unokája éppolyan magányosan, elhagyatottan, semmi és senki nélkül tölti az ünnepeket. Szeretett volna küldeni egy kis beiglit, kalácsot, meleget és szeretetet. De hová? Eszébe jutnak a régi karácsonyok, a sok hó, a kántáló gyerekek, a szeretet és az összetartozás. És eszébe jut az első Magyarországon töltött karácsony is. Amikor megjegyezte: hát ez bizony nem olyan, mint otthon. De igyekezett megérteni az unokáját, aki mindenben próbált megfelelni új rokonainak, környezetének. Azt tudta, hogy unokája lélekben mindig ott van, és ha lehunyja szemét, máris odaképzeli magát a dombos, hegyes, havas Erdélybe. Ugyanezt teszi ő is idén, amikor gyerekes makacssággal színezi a betoppanó család képét. Szinte látja, amint unokája és annak kisfia szaladnak fel a lépcsőkön és már az ajtóból kiáltják: Megjöttünk! És az ünnepekre itt is maradunk! És ő a megterített asztalhoz hívja őket, majd összetett kezekkel imát és hálát ad Istennek: Köszönöm neked, Uram, hogy itt vannak!- L. Tóth Márta
