Petőfi Népe, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)
1994-06-16 / 140. szám
1994. június 16., csütörtök PETŐFI NÉPE Gyerekdalok és fohászok A z egykori keleti tömb országaiban egészen a nyolcvanas évek Lvégén bekövetkezett rendszerváltásig, Romániában még azt követően is, egy régi, posztsztalinista joggyakorlat alapján egyszerűen államosították a külföldön maradottak teljes vagyonát. A délszláv háború kirobbanása után déli szomszédaink ezt a maguk sajátságos módján oldották meg: az otthonaikból elűzött, elmenekült bosnyákok tulajdonára a területfoglaló szerbek tenyereitek rá. A háború pokla elől a környező országokba menekülők így váltak egy csapásra nincstelenekké és hontalanokká. Ahogyan egy bosnyák menekült fogalmazott: „Amikor átléptem a határon, tudatosult bennem a tragikus felismerés, nemcsak egy korszak zárult le az életemben, hanem végképp elvesztettem szülőföldemet, és vele együtt életem értelmét is.” • A játékok nyertesei közt csokoládét osztanak a félegyházi máltaisok. A magukra maradottak Néptelen, szinte kihalt a csongrádi menekülttábor udvara. Hatalmas jegenyefái keservesen hajladoznak a viharos északi szélben. A hirtelen jött júniusi hideg mindenkit fedél alá kényszerített. Már aki itt maradt. Mert két hónapja egyetlen újabb menekült sem érkezett. A régiek pedig már elmentek, Ausztriát, Németországot választották új hazájuknak. A tavalyi hatszáz fős létszám mára kettőszázharmincra csökkent, gyerek is alig van ötven. Az itt maradottak pedig egyre türelmetlenebbek, ingerültebbek. Gyakoriak a családi perpatvarok, szóváltások, alkalmankénti verekedések. Főleg télen, amikor a hideg és a tétlenség szobáikba kényszeríti őket. Amikor nem tehetnek mást, mint fekszenek ágyaikon és gondolkodnak, várakoznak. A várakozás pedig megőrjíti az embert. Nem is csoda, hiszen sokuk már két éve elhagyta hazáját és azóta teljes bizonytalanságban él jövőjét illetően. Alig pakolunk azonban le, már érkeznek is a gyerekek a hatalmas ebédlőbe, amelynek egyik falán nagyméretű tábla hirdeti: „Bosznia oszthatatlan! Békét és csak békét!” Felcsendül egy különös, bosnyák népdal és népviseletbe öltözött fiatal lányok perdülnek a terem közepére, hogy bemutassák a vendégeknek legnépszerűbb táncukat: a kólót. A kóló hangulatában leginkább a román hórához hasonlít, de azért mégis más. Kipirulnak a lányarcdk, már semmi másra nem figyelnek, csak a táncra. A táncra, melyet még otthon, a Drina partján, a bosnyák hegyek között meghúzódó apró falvakban tanultak. Amikor még béke volt, és háborúra még csak gondolni sem mertek. A szeretet hírvivői Véget ér a tánc, kivonulnak a lányok, helyüket a gyerekek foglalják el. A kilenc félegyházi gimnazistával együtt öt vegyes csapatot alakítanak és megkezdődik az önfeledt játék. Kacagástól, buzdítástól visszhangzik az ebédlő. Zsákban futnak, rák módjára másznak, labdát gurítanak, közben nagyokat esnek, esetlenek, botla- nak, de eszükbe sem jut bánkódni emiatt. Hiszen az egész csak játék.- Látja, ezért jöttünk ide - mondja Szűts Tamás, a Magyar Máltai Szeretetszolgálat félegyházi ifjúsági csoportjának helyettes vezetője. - Csilla von Boeselager mondta egykor: „Az embereket meg kell fertőzni a szeretet vírusával. Minél előbb tesszük ezt meg, annál biztosabb, hogy meg is fertőződnek.”- Ez a mondás ösztönöz benünket munkánkban, mert nincs nagyobb elégtétel annál, mint látni, milyen örömet jelent egy tizenéves fiatal számára, ha adhat. Szeretetet, figyelmességet, mindent, ami elviselhetővé teszi a terhekkel teli életet. Óvoda is működik a táborban, az egyik épület emeletén. A csöppségek tiszteletünkre elénekelnek egy magyar népdalt. Keveset értünk a szövegből, de azért nagyon megható az egész. A magyar után bosnyák dal következik, melyben gyakran szerepel Bosznia neve. Annak a földnek a neve, amelyre talán már nem is emlékeznek, legfeljebb szüleiktől tudják: az - volt - a hazájuk. Szabit, a hodzsa Amír mindössze kétéves, Amela öt, Szabit, a hodzsa úgy negyven körül járhat. Amír már Csongrádon született, Amela még otthon, a béke utolsó éveiben, Szabit alig tíz évvel a második világháború után, az úgynevezett konszolidáció éveiben. Végzettségét tekintve földrajz szakos tanár. Másodállásban egy színjátszó csoport tevékenységét irányította évekig, fennmaradó idejében pedig a sport szeretetére nevelte a zvomiki gyerekeket. Szabit ugyanis fiával együtt, a Drina bal partján elterülő Zvomikból menekült. Jelenleg a tábor hodzsája, magyaros szóhasználattal: lelkésze.- Sok mindennel foglalkoztam az utóbbi két évben: voltam jegykezelő, gyári segédmunkás és mezőgazdasági dolgozó is. Most épp a tábor hitéletét irányítom, több-kevesebb sikerrel. Bár vallásos környezetben éltem, jómagam nem nagy jelentőséget tulajdonítottam az egésznek. Megtették azt helyettem mások, akiknek ez volt a dolguk, hivatásuk. Itt, a menekülttáborban jöttem rá, hogy az embereknek szükségük van a hitre, és természetesen szükségük van olyan valakire is, aki megismerteti velük azt. Mert sajnos honfitársaimon nem sokat változtattak a megpróbáltatások. Aki otthon hívő volt, itt is az maradt, akit otthon sem érdekelt Allah, itt A szülőföldjüktől megfosztottak • Kólót táncoló bosnyák lányok. (Szász András felvételei) Idegenben, reménytelenül Az imaházban ismerős arcot fedezek fel. Az egyik svájcisapkás bácsival még tavaly ismerkedtem össze. Korán özvegyen maradt. Kilenc gyermekéből kettő szintén meghalt. A többi eltűnt a háború zűrzavarában. Négy fiával és azok családjaival érkezett Csongrádra. Tavaly még itt voltak mindannyian, idén már nem. Lehet, Ausztriában • Amela ötéves. Ő még otthon született. • A kis emberke már Csongrádon született. sem keresi. Ebben próbálok segíteni nekik. Néha megfordul a fejemben: vajon nem egyfajta istenbünte- tés-e a Boszniát ért sorscsapás? Talán így fizet Allah a bűnös életmódért, amelyben éltünk. Mert utóbb már egyre ritkábban látogattuk egymást. Mi lett a büntetése? Elszakadtunk egymástól. De mondhatok egy másik példát is: A háború előtt az emberek szinte versenyeztek, ki épít nagyobb, szebb házat magának? Az azonban egyikünknek sem jutott eszébe, hogy segítsünk a nélkülözőkön. Meg is kaptuk a büntetést: mindenünket elvesztettük. Mára csak imáink maradtak s a hit, amely azt tanítja: imádkozni mindig egyformán kell, ha jó, ha rossz a sors. Talán ettől egyszer jóra fordul minden. Ebben bízom magam is, mert nagy optimista vagyok. Azzal biztatgatom magam, lám, milyen nagy változás állt be a horvátok boszniai politikájában. Talán hamarosan hasonló változás következik be a szerb poltikában is, és egyszer talán mindannyian hazatérhetünk... vagy Németországban élnek. A bácsika maradt. Már túlságosan öreg a vándorláshoz, az új élet kezdéséhez pedig végképp. Egyelőre elvan. Szorgalmasan hajlong monoton, torokhangú imája közben. Biztosan Istentől (Allahtól) reméli sorsa, sorsuk jobbulását. Egyebet mit is tehetne? „A mezítelen emberek félnek, a mezítelen nép menekül” - írta Elias Canetti a Tömeg és hatalom című tanulmányában. egy sámán látomását idézve. Látnivaló, hogy „mezítelen nép” a bosnyák és menekül. Országhatárokon át bujdosva, rettegve érkeztek hozzánk, hogy tovább araszolgatva Nyugatra jussanak, hogy ott végre megnyugodhassanak, hogy egyáltalán élhessenek. Befogadóországot mindig találnak majd, de félő, hogy hazát már soha többé... Szász András • Déli ájtatosságukat végző bosnyák férfiak, a kép bal oldalán Szabit, a hodzsa. # A menekülttábor óvodásai tiszteletünkre magyar népdalt énekeltek.
