Petőfi Népe, 1994. június (49. évfolyam, 127-152. szám)

1994-06-16 / 140. szám

1994. június 16., csütörtök PETŐFI NÉPE Gyerekdalok és fohászok A z egykori keleti tömb országaiban egészen a nyolcvanas évek Lvégén bekövetkezett rendszerváltásig, Romániá­ban még azt követően is, egy régi, posztsztalinista joggyakorlat alapján egysze­rűen államosították a kül­földön maradottak teljes va­gyonát. A délszláv háború kirob­banása után déli szomszéda­ink ezt a maguk sajátságos módján oldották meg: az otthonaikból elűzött, elme­nekült bosnyákok tulajdo­nára a területfoglaló szerbek tenyereitek rá. A háború pokla elől a környező országokba mene­külők így váltak egy csa­pásra nincstelenekké és hon­talanokká. Ahogyan egy bosnyák menekült fogalma­zott: „Amikor átléptem a határon, tudatosult bennem a tragikus felismerés, nem­csak egy korszak zárult le az életemben, hanem vég­képp elvesztettem szülőföl­demet, és vele együtt életem értelmét is.” • A játékok nyertesei közt csokoládét osztanak a félegyházi máltaisok. A magukra maradottak Néptelen, szinte kihalt a csongrádi menekülttábor ud­vara. Hatalmas jegenyefái ke­servesen hajladoznak a viharos északi szélben. A hirtelen jött júniusi hideg mindenkit fedél alá kényszerített. Már aki itt maradt. Mert két hónapja egyetlen újabb menekült sem érkezett. A régiek pedig már elmentek, Ausztriát, Németor­szágot választották új hazájuk­nak. A tavalyi hatszáz fős lét­szám mára kettőszázharmincra csökkent, gyerek is alig van ötven. Az itt maradottak pedig egyre türelmetlenebbek, inge­rültebbek. Gyakoriak a családi perpatvarok, szóváltások, al­kalmankénti verekedések. Fő­leg télen, amikor a hideg és a tétlenség szobáikba kényszeríti őket. Amikor nem tehetnek mást, mint fekszenek ágyaikon és gondolkodnak, várakoznak. A várakozás pedig megőrjíti az embert. Nem is csoda, hi­szen sokuk már két éve el­hagyta hazáját és azóta teljes bizonytalanságban él jövőjét il­letően. Alig pakolunk azonban le, már érkeznek is a gyerekek a hatalmas ebédlőbe, amelynek egyik falán nagyméretű tábla hirdeti: „Bosznia oszthatatlan! Békét és csak békét!” Felcsendül egy különös, bosnyák népdal és népvise­letbe öltözött fiatal lányok perdülnek a terem közepére, hogy bemutassák a vendégek­nek legnépszerűbb táncukat: a kólót. A kóló hangulatában leginkább a román hórához hasonlít, de azért mégis más. Kipirulnak a lányarcdk, már semmi másra nem figyelnek, csak a táncra. A táncra, melyet még otthon, a Drina partján, a bosnyák hegyek között meg­húzódó apró falvakban tanul­tak. Amikor még béke volt, és háborúra még csak gondolni sem mertek. A szeretet hírvivői Véget ér a tánc, kivonulnak a lányok, helyüket a gyerekek foglalják el. A kilenc félegy­házi gimnazistával együtt öt vegyes csapatot alakítanak és megkezdődik az önfeledt játék. Kacagástól, buzdítástól vissz­hangzik az ebédlő. Zsákban futnak, rák módjára másznak, labdát gurítanak, közben na­gyokat esnek, esetlenek, botla- nak, de eszükbe sem jut bán­kódni emiatt. Hiszen az egész csak játék.- Látja, ezért jöttünk ide - mondja Szűts Tamás, a Ma­gyar Máltai Szeretetszolgálat félegyházi ifjúsági csoportjá­nak helyettes vezetője. - Csilla von Boeselager mondta egy­kor: „Az embereket meg kell fertőzni a szeretet vírusával. Minél előbb tesszük ezt meg, annál biztosabb, hogy meg is fertőződnek.”- Ez a mondás ösztönöz benünket munkánkban, mert nincs nagyobb elégtétel annál, mint látni, milyen örömet je­lent egy tizenéves fiatal szá­mára, ha adhat. Szeretetet, fi­gyelmességet, mindent, ami elviselhetővé teszi a terhekkel teli életet. Óvoda is működik a tábor­ban, az egyik épület emeletén. A csöppségek tiszteletünkre elénekelnek egy magyar nép­dalt. Keveset értünk a szöveg­ből, de azért nagyon megható az egész. A magyar után bos­nyák dal következik, melyben gyakran szerepel Bosznia neve. Annak a földnek a neve, amelyre talán már nem is em­lékeznek, legfeljebb szüleiktől tudják: az - volt - a hazájuk. Szabit, a hodzsa Amír mindössze kétéves, Amela öt, Szabit, a hodzsa úgy negyven körül járhat. Amír már Csongrádon szüle­tett, Amela még otthon, a béke utolsó éveiben, Szabit alig tíz évvel a második világháború után, az úgynevezett konszoli­dáció éveiben. Végzettségét tekintve földrajz szakos tanár. Másodállásban egy színjátszó csoport tevékenységét irányí­totta évekig, fennmaradó ide­jében pedig a sport szeretetére nevelte a zvomiki gyerekeket. Szabit ugyanis fiával együtt, a Drina bal partján elterülő Zvomikból menekült. Jelenleg a tábor hodzsája, magyaros szóhasználattal: lelkésze.- Sok mindennel foglalkoz­tam az utóbbi két évben: vol­tam jegykezelő, gyári segéd­munkás és mezőgazdasági dolgozó is. Most épp a tábor hitéletét irányítom, több-keve­sebb sikerrel. Bár vallásos környezetben éltem, jómagam nem nagy je­lentőséget tulajdonítottam az egésznek. Megtették azt he­lyettem mások, akiknek ez volt a dolguk, hivatásuk. Itt, a menekülttáborban jöttem rá, hogy az embereknek szüksé­gük van a hitre, és természete­sen szükségük van olyan vala­kire is, aki megismerteti velük azt. Mert sajnos honfitársai­mon nem sokat változtattak a megpróbáltatások. Aki otthon hívő volt, itt is az maradt, akit otthon sem érdekelt Allah, itt A szülőföldjüktől megfosztottak • Kólót táncoló bosnyák lányok. (Szász András felvételei) Idegenben, reménytelenül Az imaházban ismerős arcot fedezek fel. Az egyik svájci­sapkás bácsival még tavaly ismerkedtem össze. Korán özvegyen maradt. Ki­lenc gyermekéből kettő szintén meghalt. A többi eltűnt a há­ború zűrzavarában. Négy fiá­val és azok családjaival érke­zett Csongrádra. Tavaly még itt voltak mindannyian, idén már nem. Lehet, Ausztriában • Amela ötéves. Ő még otthon született. • A kis emberke már Csongrádon született. sem keresi. Ebben próbálok segíteni nekik. Néha megfordul a fejemben: vajon nem egyfajta istenbünte- tés-e a Boszniát ért sorscsa­pás? Talán így fizet Allah a bűnös életmódért, amelyben éltünk. Mert utóbb már egyre ritkábban látogattuk egymást. Mi lett a büntetése? Elszakad­tunk egymástól. De mondhatok egy másik példát is: A háború előtt az emberek szinte versenyeztek, ki épít nagyobb, szebb házat magának? Az azonban egyi­künknek sem jutott eszébe, hogy segítsünk a nélkülöző­kön. Meg is kaptuk a bünte­tést: mindenünket elvesztettük. Mára csak imáink maradtak s a hit, amely azt tanítja: imádkozni mindig egyformán kell, ha jó, ha rossz a sors. Ta­lán ettől egyszer jóra fordul minden. Ebben bízom magam is, mert nagy optimista vagyok. Azzal biztatgatom magam, lám, milyen nagy változás állt be a horvátok boszniai politi­kájában. Talán hamarosan ha­sonló változás következik be a szerb poltikában is, és egyszer talán mindannyian hazatérhe­tünk... vagy Németországban élnek. A bácsika maradt. Már túlsá­gosan öreg a vándorláshoz, az új élet kezdéséhez pedig vég­képp. Egyelőre elvan. Szorgalma­san hajlong monoton, torok­hangú imája közben. Biztosan Istentől (Allahtól) reméli sorsa, sorsuk jobbulását. Egyebet mit is tehetne? „A mezítelen emberek fél­nek, a mezítelen nép menekül” - írta Elias Canetti a Tömeg és hatalom című tanulmányá­ban. egy sámán látomását idézve. Látnivaló, hogy „mezítelen nép” a bosnyák és menekül. Országhatárokon át bujdosva, rettegve érkeztek hozzánk, hogy tovább araszolgatva Nyugatra jussanak, hogy ott végre megnyugodhassanak, hogy egyáltalán élhessenek. Befogadóországot mindig ta­lálnak majd, de félő, hogy ha­zát már soha többé... Szász András • Déli ájtatosságukat végző bosnyák férfiak, a kép bal oldalán Szabit, a hodzsa. # A menekülttábor óvodásai tiszteletünkre magyar népdalt énekeltek.

Next

/
Thumbnails
Contents