Petőfi Népe, 1994. március (49. évfolyam, 50-76. szám)
1994-03-23 / 69. szám
Olvasói családunk Egy nagy család Szentkirályon Az elmúlt karácsonyi ünnepek alatt előkerült a családifotó-gyűjteményem. Az albumot lapozgatva kezembe akadt egy több mint 50 évvel ezelőtti fénykép Felső-Szentkirályról. A kép apai nagyapámékat és családját ábrázolja. Nagyszüleim az 1920-as évek második felében vándoroltak át Nagykőrösről, mert a népes családot az ott lévő kicsi ház és kevés föld már nem tudta eltartani. Szentkirálypusztán több helyen is laktak a két világháború közötti időben, de mindig bérelt földön gazdálkodtak. Ezeken a bérelt földeken rengeteget dolgoztak, küszködtek, éppúgy, mint a többi nagycsaládos szegény parasztembert. A föld megművelésén felül jószágok nevelésével is foglalkoztak. A népes család minden tagja aktívan dolgozott a földeken és kivette részét a ház körüli munkákból. A „kalapot” a szigorú nagyanyám viselte, az ő egyedüli akarata, elképzelése érvényesült a háztartásban és a gazdálkodásban is. A közölt családi fotó a Felső-Szentkirály 6. számú tanya udvarában (volt Sváb Kovács-féle birtok) készült 1942. november végén, vagy december elején Ferenc névnapi családi ünnepségen. A korabeli amatőr felvételen idős Kenyeres Ferenc és népes családja látható ünnepi öltözékben. A képen ott vannak a vők, menyek, sőt már az unokák is. Középen a pádon ülnek a nagyszülők: id. Kenyeres Ferenc és felesége, Czira Erzsébet. A kép bal szélén ül a széken a lányuk, Erzsébet, ölében az Erzsébet nevű unoka, mellette az ifjú Ferenc felesége, Mária nevű unokával, az előtérben áll a négyéves unoka, ifjabb Kenyeres Ferenc, a nagyapámtól jobbra ül anyám, a pólyában engem tart, mellette Ambrus bácsi felesége. Állósor balról: a vő, Bognár József, ifjú Ferenc, a lányok, Mária és Borbála, apám Dénes, mellett testvére, Ambrus. Az ünnepségről távol maradt a negyedik fiú, László. Volt még három gyermek a családban, azok kicsi korukban, gyermekbetegség következtében elhaláloztak. A fényképen lévő személyek közül már jó néhányan elhaltak. Más részük pedig szétszóródott a környező helységekben. Az akkor kicsi unokák is rég felnőttek már, sőt azok is nagyszülőkké váltak. A családi összejöveteleken időnként felelevenítjük a velük töltött feledhetetlen órákat. Az életben sok mindent kaptunk és tanultunk tőlük, amelyek elkísérnek bennünket a sírig is. Kenyeres Dénes Bőrfejűek voltunk hatvannégy évvel ezelőtt • A három magyar vándor Berlinben, a Reichstag előtt. Vándomaplóimat és régi fényképeimet rendezgetve, megtetszett ez a három kopasz ember, alig akartam elhinni, hogy 64 évvel ezelőtt így néztem ki, ilyen fiatal is voltam. A gyorsfénykép Berlinben készült az akkor még szinte kötelező valc, vagyis vándorévek első esztendejében. Útitársaim: Drahos László nyomdász és Molnár Béla könyvkereskedő, akik azóta „elvándoroltak” egy másik világba. A legkisebbik e sorok írója: Tóth Miklós. Európára érvényes útlevéllel a zsebünkben, saját közlekedési eszközzel, „márkás” külföldi extrákkal felszerelkezve: cseh gyártmányú turistabakancsban, francia vándorbottal, német iránytűvel, osztrák hátizsákkal, lengyel kulaccsal vonultunk be az útbaeső kisebb-nagyobb városokba, többek között Berlinbe is, ahol első dolgunk volt, hogy elvadult, kócos frizuránkat rendbe hozassuk. A tükrös, fényes fordászüzletben alig akarták megérteni, hogy milyen fejet akarunk, s hiába lapoztunk át néhány vaskos divatlapot, „bőrfejűt” nem találtunk. Mikor kiléptünk a szédületes forgalmú utcákra, egyből a járókelők kedvencei lettünk. Napok alatt olyan közismertek, hogy ha véletlenül csak ketten voltunk, legtöbbször megkérdezték. „Wo ist der dritte Kollege?” (hol van a harmadik kollégánk?). Mondhatjuk, hogy szerencsés időpontot választottunk utunkhoz, mert 1933-ben megszűnt a vándorlás, de még (ahol a kép készült) a berlini Reichstag palotáját is felgyújtották az éledező hitleristák. Az is nagy szerencsénk, hogy nem minket gyanúsítottak a felgyújtásával, hanem egy volt útitársunkat, egy holland kőművest, akinél a térképen be volt karikázva a parlament épülete. Nálunk is ilyen térkép volt, mert minden nap onnan indultunk a hatalmas város különböző irányába. Erdei mulatság a bugaci pusztán • Erdei mulatság a bugaci Turul-színnél 1944 nyarán. A fénykép, melyet elküldök önöknek, éppen ötvenéves. Jótékonysági rendezvény volt, amit a sebesült katonák tiszteletére rendeztünk Bugacfelsőn, a régi híres, sok mulatságot megért Turul-színben. Egy kis vasút vezetett ide, az erdőn át, idegenforgalmi szempontból akkor nagyon gazdaságos volt. Sajnos, lebontottak a háború után mindent. A képen látott fiatalok a rendezőség. Gondolom, sokan magukra ismernek. Középen dr. Kiss Dezsőné és mi, lányok, akik segítettünk a felszolgálásban. Örömet akartunk szerezni az ide hozott sok rokkant, sebesült magyar katonának. 1944 nyarán már dúlt az országunkban a háború. Én a katona mellett állok jobbra, a nevem Surányi Marika. A sebesült katonák az itt látható szín alatt, terített asztalnál várnak minket, a bográcsban főtt finom étellel, a jó ízes birkapörkölttel. Dekker Pálné Fél évszázad hangos szó nélkül • Bárdos Feri bácsi és felesége élete kész regény. A Bajai harangok nagy sikere után most fejezte be Bárdos Ferenc a Kiskuntáji látomás című könyvét. Ebből az alkalomból kerestem fel a jeles írót, tanárt, nyugalmazott könyvtárigazgató-helyettest. Végül mégis a család szerepéről való beszélgetés sikeredett a hosszúra nyúlt látogatásból. Hozzá kell tennem, egy olyan példamutató emberpár véleményét hallottam, ahol a fél évszázad alatt - 1944-ben fogadott örök hűséget a Bárdos házaspár - egyetlen hangos szó nem esett, ahol a külső viharok közepette is mindig egyetértés, békesség és szeretet uralkodott. Rózsika néni nyolcévesen, árva gyermekként került ki 1924-ben Belgiumba, ahol hat esztendőt töltött jólelkű nevelőszülőknél.-Nagyon szegények voltunk, amikor összekerültünk. Férjem a bajai szőlőkben levő tanyai iskolában tanított.. Igaz, hogy sokszor helyettesítettem hónapokig a férjemet - tanítói képesítést szereztem az esztergomi érseki zárdában -, amikor gyakorta behívták katonának. Az volt az elvünk: első a család, a gyerekeknek szükségük van az édesanyjukra. Inkább összehúztuk magunkat, de nem vállaltam állást. Igaz, francia nyelvórákat adtam, ezzel javítottam valamit csekély tanítói jövedelmünkön, de igyekeztem reggeltől estig a két fiunkkal foglalkozni. Feri bácsi élete maga is egy regény. Sükösdön született, 1911-ben, itt is kezdte 1934-ben a pályáját, mint díjazás nélküli tanító. Élete legszebb idejének az alföldi tanyákon töltött négy esztendőt tartja. Meg azt az ötvennégyet, amit Rózsika nénivel boldog házasságban tölt, most már öt unoka és egy dédunoka szeretetétől övezve. (Ritkaság, de valamennyien leánygyermekek.) Minden bizonnyal ez ad erőt, hogy 83 évesen is töretlen alkotóerővel, fiatalos lelkesedéssel dolgozzon a következő könyvén. Gál Zoltán Küldjön egy fényképet! Hetényegyházi kívánság Nyolvcvan-száz tagja van a hetényegyházi nyugdíjasklubnak, a pártoló tagokról és az esetenként érkezőkről nem is beszélve. Mégis komoly gondjaik vannak: nincs állandó helyük, ahol összejöveteleiket megtarthatnák. A klubvezető, az agilis Laci bácsi pedig igazán érdekes programokat rendez számukra.-Eredetileg a kultúrházban lenne a helyünk - mondja Laci bácsi -, de ott minden délután az iskolások testnevelési óráit bonyolítják, nem férünk be. Azután a könyvtárban kaptunk helyet, oda mehetünk most is, de a szobácska nagyon kicsi számunkra, a nyugdíjasok egy részének állni kell. Télen többször voltunk Kecskeméten a színházban, Pesten, kirándultunk a Dunántúlra is. Szóval, jól érezzük magunkat együtt. Szeretünk nótázni, és jól sikerült a farsangi bulink is. Meghívtuk a Margaréta Otthon képviselőit, és örömünkre elfogadták a meghívásunkat, együtt búcsúztattuk a telet. Olyan jó lenne, ha a község vezetése találna számunkra helyet! Ott van a régi pártház, most raktárként használják, és kartondobozokat tárolnak benne. De jó lenne, ha hetenként kétszer ott lehetnénk együtt valamennyien! Ez azt is jelentené számunkra, hogy községünkben megbecsülik a munkában megfáradt öregeket. sel-Kedves Olvasók! Köszönjük leveleiket, melyeket az Olvasói családunk rovat számára küldtek. Ezúttal sok olyan írás és fénykép érkezett, mely valamilyen régi emléket idéz fel, több évtizedre tekint vissza. Természetesen szívesen adjuk közre ezeket, és továbbra is várjuk családi eseményekről, találkozókról, vidám baráti összejövetelekről szóló beszámolóikat nemcsak a múltból, hanem napjainkból is. Oldal-összeállításunkkal hamarosan jelentkezünk, s azokat az írásokat és fényképeket is megjelentetjük, melyek eddig nem kerültek sorra. Benke Márta, szerkesztő Nemrégen ünnepelte Bácsalmáson egyéves fennállásának évfordulóját a magányosok klubja. A képen az alapító tagok körében látható Anna, aki megálmodta és létrehozta a magányosok menedékét. Erőfeszítése nem volt hiábavaló, hiszen a létszám már messze túlhaladta az alapítótagokét, és már sokan nem magányosan látogatják a klubot. (Fotó: Szrnka Szilvia)
