Petőfi Népe, 1994. február (49. évfolyam, 26-49. szám)

1994-02-16 / 39. szám

1994. február 16., szerda Hit és Élet 9 HAT GYERMEKKEL, SZERETETBEN, BOLDOGAN Mindennél nagyobb megtartó erő: a család 0 Ablonczy Ágnes ma, férjével és hat gyermekével. Ez évben gyakran előfordul - lévén 1994 a családok éve-, hogy bemutatunk egy-egy csa­ládot, ahol a szülőkön a hang­súly. Most egy olyan családot választottunk, ahol - egy már felnőtt - gyermek emlékezik. A hatvanas évek végén köl­tözött Bajára férjével dr. Michna Ottóné Ablonczy Ág­nes. Budapesten született egy tízgyermekes család negyedik­jeként. Édesapja református lel­kész, édesanyja tanárnő volt. ő maga a főiskola elvégzése után könyvtáros lett. Emellett a nagycsaládosok aktív szerve­zője és az utóbbi években pedig önkormányzati képviselő is. Amolyan hátrányos helyzetű gyermek voltam - kezdi emlé­keit. Előttem voltak a nagyok, mögöttem a mindig elbájolóbb kicsik, s bizony megszorongatta néhányszor a torkomat a tény, hogy arra senki sem emlékszik, mit mondtam először, amikor kezdtem beszélni, járni. El is határoztam, ha nekem is sok gyermekem lesz, naplót fogok vezetni, ne vesszen el az emlék. Most hat napló várja a kilépő­ket. No, persze nem csak ez, ami meghatározza az életemet. Mi is volt, ami bennem nyomot hagyott, belémivódott? Talán egy szigethez tudnám hasonlí­tani a családunkat. Körülvett minket valami, ami elválasztott, vonzott vagy taszított. Amibe kiléptem, az idegen volt. Nem volt az enyém, nem éreztem jól magam benne. Akkoriban per­sze, az ötvenes években sokan sokféleképpen húzódtak vissza bizalmatlanul politika, vallásül­dözés vagy embertelenség meg­tapasztalása miatt. Ez is része volt szigetvoltunknak, de nem csupán ez. Édesapámhoz egy egész gyülekezet tartozott, ez is a sziget része volt. Részt kértek és kaptak az életünkből. Sze­gény-szerényen éltünk, de talán éppen ebből adódik sok olyan élmény, ami csak a miénk, csak nálunk fordult elő. Négyéves voltam, amikor a Mikulás „csak” versikéket ho­zott nekünk. De milyenekét! Ki kellett találnunk, hogy kiről me­lyik vers szól! Ma is tudom azt a pár sort, és akár hihető, akár nem, ma is jellemző rám, me­lyet édesanyám szerető szeme akkor észrevett rajtam. Emlékszem ’56-ra. Dübörög­tek a tankok a kispesti utakon is. Behúzódtunk a pincébe, a sö­tétbe. Félemetes maradt az em­lék. Később a legidősebb test­vérünk „barátságutat” szerve­zett. Este kimentünk az utcára egymás vállát fogva és éne­kelve. Együtt nem féltünk. El- játszottuk a pincében a Hófe­hérkét. Pontosan elegen voltunk hozzá. Még ma is tudom a ver­sikéket és meséket, melyeket ott talált ki folytatásosán édesa­nyám. A sok gyerek mindig ál­lásfoglalásra kényszerítette az embereket. Vagy rosszallóan ítéltek, vagy megindította a szi­vüket. Minket nem bántott iga­zán, de abból derült ki, hogy szüleinket azért igen, mert so­sem vehettünk máshol egynél több süteményt, vagy csak úgy engedtek el valakihez, ha tud­tunk mi is ajándékot vinni. Kel­lemes emlékként maradt meg bennem egy gyakori kép: me­gyünk együtt, úgy hatan-nyol- can, át a kerületen egy távoli is­kolába, hittanra. Nehézzé tették a megközelítést, mi meg „jókat” kirándultunk. Azért büszke voltam, hogy mi a testvéreimmel ennyire össze­tartunk. Ez óriási erő ma is. Évente egyszer együtt nyaralunk egy hétig az idős szülők, a tíz gyerek a házastársaikkal és 34 unoka. Élményekben gazdag gyerekkor után gazdag most is az életem. Sokat meg kell tapasz­talnom. Útközben rájöttem, ezek az én kincseim, mert az az enyém és az a kincs, amit jól megéltem. Azzal kezdtem a beszélgetést, hogy hátrányos helyzetű vagyok a testvéreim sorában. Már azóta rájöttem, hogy tévedés. Ez a sok törekvés és szeretet, amit mások felé akarok adni, ebben a bölcső­ben és csak ilyen körülmények­kel születhetett meg bennem. I. Zs. A keresztény egység jegyében indult az imahét Az új esztendő mindig az új fogadkozások, az új elképzelé­sek és az új lehetőségek böl­csője. Bőszen hisszük, hogy el­lenfelekből egy röpke pillanatig kebelbarátok válhatnak, majd az új évet jelző perc varázsán túl sajnos, minden marad a ré­giben. Nem lehet véletlen, hogy az 1994. január 16. és 23-a között lezajló ökumenikus imahét megnyitó istentiszteletének témájaként a keresztény egysé­get választotta Mikesi Károly nagytiszteletű úr a kiskunhalasi Felsővárosi katolikus templom­ban megtartott ökumenikus al­kalmon, hiszen sokunk számára ez az egyik legfontosabb gondo­lat. A még elevenen élő díszes fenyőfák karácsonyt idéző han­gulatának evangélikusok, re­formátusok és katolikusok egy­ütt énekelték a dicséreteket, imádkozták az Úrtól tanult imádságot és az Apostoli Hit­vallást. Megosztott világunk sebeiről szólva a lelkipásztor Mózes 1. könyvének 11. részéből az 1-9. verséig bezáróan, valamint Já­nos evangéliuma 11. részének 42-53. verséig terjedően ol­vasta föl a prédikáció alapját képező igeszakaszt. Mint elmondta, a világban uralkodó feszültség, az emberek között meghúzódó ellentétek el­távolítják egymástól embertár­sainkat. Jézus Krisztus mind­annyiunkért - vallásra és hova­tartozásra való tekintet nélkül - meghalt a keresztfán. A keresz­tény egyházak egységhez való közeledésének ez is lehet az alapja - hangsúlyozta, majd rá­világított arra az emberi gyarló­ságra, melyet hízelgésnek neve­zünk, s amit egymás megtévesz­tésére és nem jó cselekedetek­nek szánunk. „Aki Jézusban hisz, annak életében csak egyetlen dicséret létezik, az Isten dicsérete” - mondotta, majd negatív példa­ként a farizeusok egymás iránt táplált hazug dicséretét emlí­tette. A közös imahét nem csupán közösen szervezett előadást, is­tentiszteletet, illetve misét je­lent a kiskunhalasi hívek szá­mára, de abban is megerősíti va- lamennyiüket, hogy a kezdő lé­pések valamelyikét már megtet­ték annak a bizonyos keresztény egységnek a megvalósítása felé, melyről a prédikáció szólt. Hogy örülni tudjunk, ha a másiknak öröme vagyon, vagy együtt érezzünk, amikor önelé­gedetlenség munkál a másik gyülekezetben”. Az imahét elkövetkezendő előadásait a református gyüle­kezeti házban szerda este 6 órai kezdettel Honti Irén evangéli­kus lelkész, csütörtökön Nagy- pál László, pénteken Vangel Imre, szombaton Madarász Zsuzsa református segédlelkész tartotta. A hét utolsó alkalmán Bödecs Pál szolgált az Alsóvá­rosi római katolikus templom­ban az elhivatásról. A keresztény egység jegyé­ben vasárnap este lezajló isten- tisztelet perselypénzét a kiskő­rösi református gyülekezet megsegítésére adakozta az ökumenikus gyülekezet. G. M. Aki továbbviszi az egyházi zenét Épül a majsai templom Az Országos Rabbiképző In­tézet kórusát vezénylendő járt Kecskeméten Adám Mária, Ádám Emil, a Kodály és Bartók útját járó, zsidó népdalokat gyűjtő és feldolgozó zene­szerző, karmester és karnagy leánya. Amikor elkezdtünk beszél­getni, úgy gondoltam, hogy té­mánkat nagyrészt zenei pályája bemutatása fogja kitölteni. Meglepetésemre minden egé­szen máshogy alakult, mert mint kiderült, ő a hétköznapi életben matematikus és számí­tástechnikával foglalkozik egy nagyvállalat osztályvezetője­ként. Hogy mégis hogyan került a kórus élére, a következőket mondta:- Előbb a kórusban énekel­tem, de idővel apám sok elfog­laltsága miatt segítettem a kar­mesteri munkájában, konkrétan a szólamok betanításában és szervezési feladatokban. Édes­apám halála után vettem át a kórust. Azóta vezényelek. Rendkívül szeretem és nagyon sokat jelent nekem. Ugyanúgy, mint a kórustagoknak is. Már az Mióta az első híradások meg­jelentek a Horvátországban, majd Boszniában dúló háború­ról, az értelmetlen és keserves harcról, - egyre többször gondo­lok rád! Rád, aki a bácskai falu­ban játszótársam voltál, rád, a pópa legidősebb fiára, aki már gyermekként a hivatására ké­szült. Nemzetiségi községben él­tünk, persze, ezt akkor nem mondtuk ki, természetes volt, ott születtünk valamennyien. A községben magyarok, szerbek, svábok éltek, tucatnyi zsidó csa­láddal, a kendergyárban dolgozó vendekkel, békében, megértés­ben. Beszéltük egymás nyelvét, tiszteltük szokásait, hitét, visele­tét. így volt számunkra természe­tes. Ezekben, a számunkra még felhőtlenül szép években, már dúlt a háború. 1944 nyarán ért bennünket az első döbbenet, amikor a velünk együtt hancú- rozó Krausz Gizikét és családját évek során életelemünkké vált, hogy mindig készülünk, szere­pelünk. Persze nagyon nagy ál­dozatot vár a családunktól, hisz alig van más szabad időnk, de olyan jó a közösségünk és any- nyira szeretünk együtt lenni, hogy ez megértésre talál.- Mi a kórus repertoárja és hol szoktak fellépni?- A zsidó zene fejlődésének teljes folyamatát énekeljük. Li­turgia, népzene, az ókori zené­től a mai zenéig. Itthon jelesebb események alkalmából szok­tunk énekelni templomokban. Jeles események pedig majd­nem mindig vannak. Sok meg­hívást kaptunk külföldre is. Fel­léptünk Bécsben, Izraelben, As­sisiben, Zágrábban, Kassán. Nagyon fontosnak tartom az egyházi zene továbbvitelét. Ré­gebben férfikari kórusok éne­keltek a zsinagógákban. Bizo­nyos templomokban már elfo­gadott a vegyeskar is, részvéte­lünkkel emelni tudjuk a liturgiái hatást. A zsidóság hitéletében nagyon nagy a templomi zene kultúrája. Emellett a mi vegyes­karunknak nagyon lényeges a elvitték a régi téglagyárba, majd tovább, „munkára”. Ősszel ben­nünket, magyarokat ért csapás: azt dobolta a kisbíró, hogy men­jenek el a magyarok néhány napra...amíg átvonulnak a parti­zánok, azután jöhetnek vissza. Szavai nyomán mindenki elko­morult, és csomagolt. Senki nem hitte a magyar családok közül, hogy soha nem térhet vissza. Azon az októberi napon láttalak Milorad utoljára. Álltái a temp­lom előtt és bámultál bennünket, hevenyészett csomagokkal útra- kelőket. A következő esztendő tava­szán a német családokat vitték „lógorba”, majd később Német­országba. Az üresen maradt há­zakba kerültek a betelepülők: bosnyákok, montenegróiak és főként a partizánok családjai. A szemed előtt zajlott le mindez. Láttad és felfogtad az eseményeket. Vajon találtál-e rá magyarázatot? Néhány év múlva aztán szemináriumba mentél, nevelő ereje is. A hatvanas évek végén alakultunk. Láttuk, hogy az ifjúságnak nincs hova men­nie. Meghívtuk őket és öröm­mel jöttek, attól függetlenül, hogy ők már nem jártak temp­lomba. A kóruson keresztül vissza tudtak kapcsolódni a zsidó életbe. Ma már van isko­lánk, van zsidó hitoktatás és a zenét is újra művelhetik.- Úgy érzem, ez Önnek kimondottan munkát jelent, több annál. Mondhatjuk, hogy küldetés?- Egy olyan szülői környe­zetben nőttem fel, ahol a zsidó zene az élet alapját képezte egy zsidó kultúrával. Megtanultam, hogy a zsidóság fennmaradásá­nak fontos része, hogy a zsidó hit, és a templomi hagyomány tovább éljen. Úgy érzem, akár­hol fellépünk, a megélt zenei élménnyel segítem az embere­ket, hogy máskor is eljöjjenek a templomba. Sokak számára a templombajárást az ottani él­mények, a kultúrkömyezet von­zóbbá teszi. Ha így vesszük, akkor biztos, hogy a hitéletet is szolgálom. majd megnősültél, pappá szen­teltek és elkerültél Boszniába. Milorad! Hallottam, hogy most is Boszniában élsz, nem hagytad el híveidet. Ismét látsz egy háborút egészen közelről. Abban reménykedem, hogy ti, pravoszláv papok felemelitek szavatokat, hiszen benneteket tiszteltek és szerettek az embe­rek. Ezt az elvadult gyűlölködést csak ti tudnátok megfékezni. Milorad! Ne nyugodjatok bele, hogy peregnek az évek, hó­napok, a háború pedig tombol, mert van fegyver, és van egy­másnak feszülő indulat. Boszni­ában 22 hónapja tart az ostrom. Akad még család, akinek nincs háborús halottja? Akad, aki fi­gyelmezteti a másikat, hogy menjen el, különben nincs szá­mára menekvés? Reményke­dem, hogy levelem elér, Szaraje­vóban, Tuzlában, vagy ahol élsz, és emlékszel gyermekéveinkre, a békére, amiben élni jó, érdemes és emberhez méltó! S.K. Augusztusban tették le a kis- kunmajsai református templom alapkövét, s a munkálatok azóta is folynak. A régi imaház eladá­sából származó 800 ezer forint mellett 200 ezer forintot kaptak a majsaiak a Duna melléki egy­házkerülettől. Az induláshoz szükséges többi pénzt - mint egy 650 ezer forintot - ado­mányként gyűjtötték össze az Németes arcú madonna, kar­ján a szőke kis Jézussal, a hajósi templom oltárán. Minden nép a legszebben, a saját ízlése szerint ábrázolja Máriát és Jézust. A hajósiak Máriájának története nagyon egyszerű. Hajós ősi lakosságát a törö­kök elpusztították, és Csáky Imre bíboros érsek újratelepí­elmúlt hónapokban. Létrehoz­tak egy alapítványt is, a „Kis- kunmajsai Református Gyüle­kezetért” alapítványt, amelyhez továbbra is várják az adakozó kedvű polgárok csatlakozását. A város támogatásában is re­ménykednek, az induláskor azt a kilenc házhelynyi területet, amelyen a templom épül, az önkormányzattól kapták. tette Németországból, Würt­temberg tartományból. Hall Mária Anna is áttelepült 1726-ban, aki a detelhofeni plé­bános nagynénje volt. Magával hozta a csodatevő Mária szobrát is, hogy új hazájukban védel­mezőjük legyen. A szobornak hamarosan híre terjedt, és azóta is zarándokok járják e helyet. Vallási ismeretek Merek hinni abban, hogy már nem szégyen az egyházzal kap­csolatban pozitív ismeretekkel is rendelkezni. Negatív ismere­tekkel bőven elhalmoztak ben­nünket a múltban. Hitünk sze­rint nemcsak megismernünk kell az Isten világát és törvé­nyeit, hanem döntenünk is kell. Nincs válogatási lehetőségünk, csak választási lehetőségünk: elvetni vagy elfogadni. A he­lyes döntéshez ismeretek kelle­nek. Ebben segít bennünket az egyre bővülő szakirodalom, a korosztályok szerint kialakított csoportoknak meghirdetett bib­liaórák, hittanórák. Az iskolai hitoktatás és nevelés is azt cé­lozza, hogy megtaláljuk a he­lyünket a világban, isten és em­ber előtt, és önmagunk előtt azzá váljunk, ami arányos a tel­jesítőképességünkkel. Az isten senkit sem kényszerít a jóra. Ha azt tenné, akkor már nem sza­bad akarattal rendelkező, nagy­szerű lehetőségekkel bíró „örö­kösök”, hanem automatákat idéző rabszolgák lennénk. A katolikus vallás - egyéb csoportosítási lehetőségek mel­lett - három nagy témakörre osztható: hittan, erkölcstan és szentségtan. Amit hinnünk kell, annak a leglényegesebb része benne van a Hiszekegy imád­ságban. Az erkölcstan - leegy­szerűsítve, amit tennnünk kell - lényegében benne van a Tízpa­rancsolatban és a Szeretet pa­rancsában. Végül a szentségtan, vagyis a szentségek azok, ame­lyek segítenek bennünket ab­ban, hogy megfeleljünk az előbbi - a csupán emberi erőfe­szítéseket meghaladó - elvárá­soknak. E három feladat egyike sem valósítható meg tökélete­sen a másik kettő nélkül. E há­rom témakör olyan gazdag, hogy egy emberi élet is kevés a teljes megismeréséhez, betelje­sítéséhez. Az esélye minden embernek azonos, függetlenül attól, hogy ki-ki a talentumának megfelelő eszményképet való­síthatja meg. e. j. Az oldal a Kecskeméti Lapok közreműködésével készült. Szerkeszti: Ivanics Zsuzsa Levél Milorad pópának, Boszniába A hajósi Mária-szobor 0 A hajósi kegyhely búcsúja májusban van.

Next

/
Thumbnails
Contents