Petőfi Népe, 1993. július (48. évfolyam, 151-177. szám)

1993-07-31 / 177. szám

1993. július 31., szombat HÉT VÉGI MAGAZIN 5 SZÍNFOLT CYRANO ÚJ CSALÁDOT ÉPÍT? • Törőcsik Murival a Körhintában. Immáron csaknem négy évtizede, hogy Soós Imre, a rendkívüli tehet­séggel megáldott színész és felesége, a neves pszichiáter öngyilkosok let­tek. Gázzal mérgezték meg magukat, legalábbis eleddig így tudtuk. Az is köztudott volt, hogy a fiatal művész — 27 évesen halt meg — szerelme a felesége iránt orvos-beteg kapcsolat­ból bontakozott ki. E házasságban két világ találkozott: a paraszti létből a színpad világába sarjadt, de gyöke­reit őrző férfi és a polgári indíttatású entellektüel asszony egymást ölelő-tépő szerelme. E különös szere­lem kelt életre az író-barát Müller Pé­ter regényében, a Részeg józanok­ban. Most ismét megjelent a regény, a szerző utószavával. — Soós Imre ennyi év után is élő alak, vagy inkább eleven jelkép — mondja elgondolkodva Müller Péter. — A nagy váltás időszakában telje­sedett ki művészete, noha egyesek szemében máig is csak paraszt szí­nész. Igaz, beskatulyázták, mint má­sokat is, ő azonban „csak” színész volt, aki hitelesen alakított paraszti hősöket csakúgy, mint klasszikuso­kat és a drámairodalom nagy szere­peit. Azt hiszem, Vámos László el­évülhetetlen érdeme, hogy ráosz­totta Rómeó szerepét a debreceni Csokonai Színházban. Alakítása a magyar színjátszás egyik jeles ese­ménye: a szépség, fiatalság tüze és mámora csodás ötvözetbe vegyült a veretes szöveg tiszta, ízes magyarsá­gával. Paraszt Rómeónak gúnyolták. En csak annyit mondhatok: akik lát­hatták, örökké emlékezni fognak rá. De visszatérve a regényre, én annak idején nem akartam úgynevezett kulcsregényt írni, mégis az lett. Nyilván több oka van, de minden­képpen az, hogy a közönség és az író azonosultak egymással. Nem tudtam kivonni magam Imre szuggesztivitása alól, és akaratlanul is őt idéztem meg a regényemben. Az olvasók viszont ráéreztek erre és a főhős alakjában őt vélték felis­merni. Meg kellett írnom ezt az utószót, mert tartozom az igazságnak azzal, hogy kimondjam: Soós Imre 1957 júniusában nem lett öngyilkos! Hogy milyen jogon mondom ezt? Szemé­lyes benyomásaim adnak rá alapot. Haláluk előtt pár órával váltam el Imrétől és Héditől, Szénási Ernő szí­nész barátunkkal együtt töltöttük ve­lük az utolsó estéjüket, fél éjszakáju­kat. Reggelre már halottak voltak. Ebben az utószóban mindazt közrea­dom, amit e tragikusan végződő mű­vészpályáról tudok, szárnyalásról és szárnyaszegettségről, csillogásról és porba hullásról, fékezhetetlen virtu­sáról és halál előli kétségbeesett me­nekülési vágyáról. Takács Ilona A paraszt Rómeó tragédiája BESZÉLGETŐPARTNERÜNK: PIROS ILDIKÓ Jagger fél évszázada Michael Philip Jagger 1943. július 26-án látta meg a napot az angliai Dartfordban. Másodéves közgazdász hallgatóként azonban halvány gőze sem volt arról, hogy miképpen gaz­dálkodjon önmagával. Szereti a pénzt és el is szórja. Kedveli a kínai ételeket, a szép ruhákat, a Rolling Stonest, Bo Didleyt és általában az életet. 1993 nyarán és 50 évesen azonban az Egyesült Királyság száz­harmadik leggazdagabb embere. Ami közben történt, az a rockzene mickjaggeri epizódjának is tekint­hető, egy nágy tehetségű zenész át­változásaival, egészen a botrányokig. Mi mást mutat még a ma is népszerű énekes magánleltára? Nótáit, leme­zeit milliószámra adták el, harsogták a rádiók, orgiáiról, kábítószeres hap­­peningjeiről oldalakat írtak a plety­kalapok. De ha nem tették volna, gondoskodtak a publicitásról az el­hagyott hölgyek is. Jerry Hall, a bu­sásan fizetett egykori manöken, fe­leségként is a világba kürtölte bána­tát: „Egy rendes férjnek a felesége mellett a helye, amikor az vajúdik. Ez a disznó viszont Thaiföldön szó­rakozik valakivel...” A szőke texasi asszony mindettől függetlenül meg­békélt és a beígért válások helyett há­rom gyermekkel ajándékozta meg, a bocsánat egyértelmű jeleként. Nem elhanyagolható motívum, hogy a vál­tozatosságot kedvelő Jagger vele osztja meg a polgári jólétet. Egyszer a londoni házban, másszor a francia­­országi kastélyban, aztán a New York-i luxuslakásban, esetleg a Ka­­rib-tenger egyik szigetén lévő villá­ban, netán a texasi birtokon kötnek alkalmi békét immár 15 esztendeje, bár Jerry Hall törvényesen csak há­rom éve a hitvese. (Az első feleség a nicaraguai Bianca volt, közös gyer­mekük révén Jagger már nagypapa. Ezenkívül van egy fia Marisha Hunt énekesnőtől). Az ötgyermekes, koro­sodó rockbálvány jegyzett hódításai mindig is hálás témát adtak a sajtó­nak. Tudni vélik, hogy nem hivatalos életrajzában Margit hercegnő, II. Er­zsébet húga és a volt kanadai minisz­terelnök neje, Margaret Trudeau, va­lamint Madonna is helyet kapott... Színészet, szerelem, unokák A hatalom hobbija a muzsikálás. Emírek, miniszterek, elnökök ragad­tatják tapsra muzsikusként a közön­ségüket, ám e tapsokból nem derül ki, hogy a nagy dilettáns játékának vagy a tekintélyének szól. Egyetlen amatőrről tartják, hogy szólistaként is megállná a helyét, s ez Bili Clinton. Nos, az amerikai elnök november 18-án szaxofonjával lép a választói elé: a rádió élő adásban közvetíti azt a jótékonysági műsort, melyet a haj­léktalanok megsegítésére rendeznek. Bár a program többek között Barbra Streisand és Dave Brubeck nevével is eladható lenne, a szenzációt még­iscsak az jelenti, hogy Tom Waits énekest Bill Clinton kíséri. A dal híres és az alkalomhoz illő: Testvér, tudnál nekem tíz centet adni? A műsor szervezője — nyilatko­zata szerint csodálja Clinton elnök zenei tehetségét — meg van győ­ződve arról, hogy ennek a program­nak a rádióban és lemezen is na­gyobb sikere lesz, mint amikor még csak elnökjelöltként bűvölte el hall­gatóit Bili Clinton, égy nyilvános té­véműsorban, és állította maga mellé az ifjú választókat. Az elnök tehát gyakorol, a napi politika feszültségeinek levezetése­ként is. S hogy senki se zavarja, a műsort szervező impresszárió még ahhoz sem járult hozzá, hogy alkalmi e­­gyüttesével az elnök testvére is be­szálljon a produkcióba. Az elutasítás tömör volt és megfel­lebbezhetetlen: nem kockáztathatjuk bármivel a fellépés sikerét. Egyébiránt a másik Clinton együt­tesének a Politics nevet adta. • Az, adófizetők pénzének kimuzsikálásába is belekezdett. A „Kisváros” című, új, 20 részesre tervezett tv-sorozatnak egyik női fő­szereplője Piros Ildikó. — Ez a film azért jött jókor — mondja —, mert már két éve nem forgattam. Vannak olyan fohászai a színésznek, hogy „de jó volna, ha...”, és akkor csörög a telefon, és azt mondják: 20 részes sorozat, Várko­­nyi Gábor rendezi, elvállalom-e? Igazán nagyon boldog voltam. Kü­lönben is, a pályán eltöltött ennyi év után azt hiszem, elmondhatom, hogy szerencsés ember vagyok. Sok szép és jó dolog áll mögöttem. Vannak pontok, amiket jelölök az életemben, ilyen volt Mesterházi: Pesti emberek című darabja, amit jó régen csinál­tunk Várkonyi Gáborral. És akkor telnek az évek, és felemeli a telefont, és újra találkozunk. Azt hiszem, akik ebben a szakmában egy nyelven be­szélnek, ha nagy időközönként is, de mindig úgy találkoznak, mintha teg­nap lett volna. A kapcsolat ugyanúgy működik, mintha nemrég találkoz­tunk volna. Ez a sorozat izgalmas kihívás számomra. Bár már a következő sze­zon színházi terveit dédelgetem ma­gamban, azért nagyszerű, hogy a nyár a filmezéssel telik. Újfajta szi­tuációt kell megélnem, egy gyógy­szerésznőt játszom, aki alig felnőtté érett, makrancos kislányát egyedül neveli. Nagyon jó az is, hogy olyan kollégákkal találkozom, akikkel még sohasem játszottam. Közéjük tarto­zik Kozák András, Usztics Mátyás és sok tehetséges fiatal. Figyelem őket, Elkelt • Egv névtelen amerikai gyűjtő rekordösszeget fizetett csütörtö­kön Elton John (képünkön) lemez­gyűjteményéért és John Lennon „I Am the Walrus” című számának kézírásos szövegéért. A londoni Sotheby’s ház árverésén az értékes lemezgyűjtemény 182 694 fontért kelt el. A bevételt AIDS-esek meg­segítésére fordítják. Nehéz elhinni, pedig ott áll a Ki kicsodá-ban: 79. évében jár... Bár, ha az ember életútjára, pályája elké­pesztő vargabetűire, színészi csúcs­teljesítményeire gondol, kétszer eny­­nyi esztendős is lehetne. Szabó Sán­dorra, alighanem, tökéletesen igaz, hogy élete kész regény. Nem tetsze­leg a regényhős pózában: karnyúj­tásnyira a 80-tól is vonzó férfi — sztárallűrök, nagyképűség nélkül. Sokat tapasztalt művész, bölcs köz- és öniróniával. Beszélgetőpartnernak is éppoly izgalmas, mint a színpa­don, a filmen. Érdemes meghall­gatni, amit mond, érdemes figyelni szavainak bölcsességére. — Mostanában divatos téma a színház; sokat beszélnek róla, de nem csinálják. S ha tőlem azt kérde­zik, milyen a színházi helyzet, csak azt felelhetem: inkább helyzet van, mint színház... Úgy érzem, én már le­tettem a magamét az asztalra — most másokon a sor. Bár, hál’istennek, nincs okom panaszra, a tévé, a rádió ellát munkával. A színházak? Mintha leszoktak volna rólam. Pedig... Nincs keserűség a hangjában. Amikor fejével az utcai ablak felé int, nevet az arca, a szeme is. — Ha kiállnék ide, az erkélyre szavalni, elhiszi, hogy jókora tömeg verődne össze? Nem is rossz ötlet — kiplakátoznánk: „Délután 5-kor a Régiposta utcai ház erkélyén Szabó Sándor verset és monológot mond.” A tréfából hirtelen komolyra vált. — A háború végéig eljátszottam, megkaptam mindent a Nemzetiben, amit egy fiatal színész a művészet ét­lapjáról kiválaszthat magának. Né­meth Antal kiváló színpadi ember volt; 8 évig dolgozhattam együtt vele. Nagyon gyors volt a karrier, nem csoda, hogy akadtak, akik nehe­zen viselték el. Az államosítások ide­jén Miskolcon kaptam szerződést, aztán mégiscsak jött a Vígszínház, ahol hangos, nagy sikerem volt Cyranóként. Akkor nem kaptam Kossuth-díjat —, mire mégis..., ál­dott emlékű feleségem, Bárczy Kató már nem élhette meg. Pedig mindig azt akartam, hogy ő legyen büszke rám. Régi képek, újságkivágások ke­rülnek elő — az Amerikában töltött két évtized relikviái. Szabó Sándor előbb a Broadway, majd a nyugati part vezető férfiszínésze — amerikai • Szabó Sándor társulatokban! Neve, képe ott a leg­nagyobb lapok címoldalán, kollégái, barátai világsztárok. Tudják-e itthon, milyen ünnepelt művésze lett az újvi­lágnak is? Hogy mit hagyott ott Vár­konyi Zoltán hívására egy itthoni, harmadik újrakezdésért? — Ha egyszer elkészül életrajzi könyvem, talán azt a címet adom majd neki, hogy „Kelj fel, Jancsi”. Arról alig ejt szót, hogy neki sike­rült az, ami keveseknek: (újra) pró­féta lett saját hazájában. Inkább azt említi, hogy kibékült az élettel, talán begyógyulnak a közelmúlt sebei — az imádott feleség elvesztése, egy rosszul sikerült késői kapcsolat nyomai... — A szerelem — külön világ, ne­gyedik dimenzió. Én még ehhez is hozzászőttem idealizmusomat, szép­ség-álmaimat: Katival mindvégig szerelem volt az élet. Elmúlt —, s most már a szerelem kihullt mellő­lem. De van mire visszagondolnom... Ismét a tréfa hullámhosszára vált. — Két fiam kint maradt Ameriká­ban, ott születtek az unokáim. Ami­kor negyedszerre is „csak” fiú sike­rült, lányunoka sehol, üzentem: me­gyek segíteni, csak szóljatok... — Most, hogy itt egyedül élek, fi­atalokból építek családot magamnak. Nemcsák Károllyal, Rátóti Zoltán­nal, Egri Katival, Gera Zolival, jó, ő kicsit öregebb fiatal, havonta össze­jövünk. Tűnődünk, beszélgetünk színházról, szerepekről. Szükségem van rájuk, nehogy elfelejtsek élni. • Piros Ildikó, amikor még Kecskeméten játszott. és egyszercsak az ember ráérez, hogy milyen jó ez a játék, hogy „másféle húron kell pendülnie”. Nagyon szeretek játszani. Minden nap játszom — a szónak nemcsak színészi értelmében. Otthon a fér­jemmel, Huszti Péterrel, meg a két felnőtt fiammal —-21 és 17 és fél évesek már! Kártyázunk, sakkozunk, kitalálunk bonyolult felírás játéko­kat. De a tenisz is remek játék, vagy bármilyen sport. Az olvasási élmé­nyekből azt is leszűrtem, hogy a nagy alkotók megőrizték játékos kedvüket, nemcsak Karinthyék, ha­nem sokan mások is. A játék frissít, konzervál, kikapcsol, feltölt, erőt ad. Most például az az őrületem, hogy szeretnék megtanulni gördeszkázni. De tavaly egy rossz teniszmozdulat­tól leszakadt a vállamban egy izom', és azóta a családom félt. „Mama, ezt már ne tanuld, nem való neked!” — mondják. És sajnos, igazuk van, mert én nem törhetem össze kezem-lá­­bam-orrom, mi lenne velem akkor a színpadon? így a gördeszkázást va­lószínűleg föl kell áldoznom a színé­szet oltárán. László Zsuzsa Bili Clinton, a tízcentes zenész A TARTALOMBÓL 6. oldal Két cári gyermek 6. oldal Bocsánat, Madame! 6. oldal Tudományos híreink 6. oldal Új divat: Éva-kosztüm 7. oldal Főzzünk be! 7. oldal Borosta babarózsaszínben 7. oldal Keresztrejtvény 7. oldal A legrégibb írás Kínai régészek két ásatási helyen — Pekingtől délre és Jinannál — régi tárgyakat találtak, felületükön karcolt jelekkel. A gravírozott agyagcserepek, jadekövek és tek­­nőcpáncél-darabok közt 7500 éves is akad. Ez arra utal, hogy az írás kialakulása Kínában kezdődött. Eddig a sumérokat tekintették az írás feltalálóinak: a sumér piktog­­rammok 5000 évesek. A most talált agyagba és jadéba karcolt 23 kép­szimbólum sokkal kiérleltebb, mint a sumér piktogrammok. LELKI POSTA Helyesbítés Ötsoros hír volt az újságban: egy autós elütött két kerékpáros fiatalembert. És most itt áll velem szemben a két fiú édesapja, és he­lyesbítést kér a hírre. Kéri: írja meg az újság, hogy a tassi Kis Gábor és Zoltán járt szerencsétle­nül, akkor hajnalban, négy óra 25 perckor, az országúton, ahogy mentek be a üzemi gyakorlatra, merthogy ipari tanulók. És hogy már csak 400 méter volt attól, hogy leforduljanak a kövesútról, meg hogy: ha nem késnek három vagy négy percet, akkor most nem fekszenek még mindig a megyei kórházban élet-halál kö­zött. De hogyha túlélik, akkor sem lesznek soha teljes értékű emberek, olyan súlyosak a sérü­léseik. Nézem az apa gyöngyöző hom­lokát, ahogy beszél a családjáról, hat gyerek, és a kettő, ott bent a kórházban, naponta jönnek meg­látogatni, Tassról, és az sem lenne baj, ha úgy, ahogy, csak már otthon lehetnének. Hogy ta­níttatta őket. szakmunkásnak akarta, és most a kétség, mi lesz velük? Életben maradnak-e egyáltalán? S hogy azt is írjam bele, hogy fajszi lakos volt, aki elütötte az ő fiait, talán elaludt a volánnál, mert jött a nagybani pi­acról. és fáradt volt, ezért nem tudta elrántani a kormányt, ezért repült a két fiú árokba, hová? Jaj! Persze, a rendőrség, vizsgálja, de tegnap ez az ember elment hozzá­juk, és...meg akarták kínálni ká­véval, hívták be a sofőrjét is, de nem akart bemenni... Átveszem a papírt, a helyesbí­tés szövegével, s azóta ezen gon­dolkodom: mit lehet itt a helyére tenni? A sorssal perlekedni, mé­terekért, perceként, visszafordít­hatatlan történésekért? Vagy le­írni, ide, hogy aki olvassa, gon­doljon arra, milyen tragédiát hoz­hat egy pillanatnyi figyelmetlen­ség? Vagy ami még ennél is ször­nyűbb, milyen bántó a részvét­lenség? Mert ennek az apának az is fáj, hogy ha már így megtörtént a baj, s a dolgok megváltoztatha­­tatlanok, miért nem volt egyetlen megbánó szava sem annak az embernek? Nem tudok mit mondani, nem tudok mit írni. És nincs, aki itt és most helyesbítést adna. Nagy Mária

Next

/
Thumbnails
Contents