Petőfi Népe, 1993. január (48. évfolyam, 1-25. szám)

1993-01-25 / 20. szám

PETŐFI NÉPE 1993. január 25., 5. oldal FIATALOKRÓL Harmadik alkalommal jelentkezik fiataloknak szóló összeállításunk. Eddigi írásaink két téma kö­ré csoportosultak; először a terhesség, abortusz kérdéseiről beszélgettünk tizenéves lányokkal, majd a fajgyűlölettel kapcsolatban sikerült meg­szólaltatnunk néhány bőrfejűt, és egy igazi „meg- győződéses” skinhedet is. Mai oldal-összeállításunk két nagyobb témából ad ízelítőt: Van-e esélye egy fiatalnak mg arra, hogy lakáshoz jusson? — először ezt a kérdést tettük fel az érintetteknek Kunszentmiklóson, Szabadszálláson és Kecskeméten. Másik témánk az éjszakai szórakozás, pontosabban annak bizonyos árnyoldalai. Mint kide­rül, nem mindig veszélytelen az éjszakai élet mostaná­ban. Ha ugyan ezt valaki még nem tudta volna ... Bán Várjuk véleményeteket, véleményüket — nem csak ezekről a témákról. Albérletből saját otthonba Az önálló lakás — csak alom ... • Ami sokaknak csak álom: önálló lakás fiatalon ... (Fotó: PN-archív) ' A diákoknak sem könnyű ma­napság a mindennapos megélhe­tés. Szülői támogatás nélkül bi­zony elég keserves lenne a havi ' ösztöndíjból és tanulmányi támo­gatásból fenntartani magukat. Ki­váltképp nehéz dolguk van azok­nak, akik már tanulóéveik előtt vagy közben családot alapítottak, gyerekük született. Most szeret­nénk röviden bemutatni három ilyen főiskolás hölgyet, akiknek már férjük, gyerekük van, s emel­lett vállalták a továbbtanulást, s a ‘ majdani pályakezdést, a Kecske­méti Tanítóképző Főiskoláról. Levelezőn nem lehetett Bereczkiné Szilágyi Beáta főis­kola előtt ment férjhez, s utolsó 1 évesként egy 4 éves kisfiú, Dávid édesanyja. — Hogyan sikerült lakást sze- ■ reznetek a mai körülmények kö­zött? Egyáltalán hogyan tudod ösz­. szehangolni a családot, a gyerekne­velést, a nappali tagozaton történő '■ tanulásoddal? — Amikor csak tudok, hazame­gyek Hódmezővásárhelyre a csalá­domhoz. Szerettem volna levele­zőn tanulni, de ezt épp fiam szüle­tésekor szüntették meg a tanító- képzésben. Maradt a nappali és az állandó ingázás. Szerencsére, hi­ányzásaimmal kapcsolatban meg- értőek voltak a tanáraim. Az ösz- szes szabadidőmet a gyerekkel töl­, töm, s többnyire ha este elalszik, akkor szoktam tanulni. • — Milyen körülmények között \ éltek? t — Kezdetben szüleimnél együtt laktunk a férjemmel, a gyerekkel egy 12 négyzetméteres szobában. Nemrégen költöztünk egy OTP- előtakarossági garzonba (36 négy­zetméter), de egy éven belül ezt el kell hagynunk. Nem tudjuk még, hogy akkor majd mi lesz velünk. Szeretnénk építkezni, de hát mi­ből? A város szinte semmi támoga­tást nem ad a költségekhez képest. Egyik napról a másikra élünk, de ennek ellenére harmonikus a családi életünk, a férjem is min­dig a továbbtanulásom mellett volt. Jeles tanuló vagyok, de az ösztöndíjamból elég kevés ma­rad a kollégiumi és az étkezési díjak levonása után. Évente egyszeri szociális támogatást kapok, ami 1-2 ezer forint. A gondok ellenére nem bántam meg, hogy továbbtanultam, na­gyon szeretek tanítani. Minde­nért áldozatot kell hozni! Két és fél éves kisfiú Lazics Mercédesznek nem kell az iskolába messziről utaznia, mi­vel helybéli lakos. Két és fél éves, Manó nevű kisfiát édesanyjával neveli. — Egy évet halasztottál, mikor megszülted a kisfiad... — Csak a gyerekkel akartam foglalkozni, hiszen az első év na­gyon fontos időszak a picinek és az anyának egyaránt. Aztán bölcső­débe adtam, hogy tanulni tudjak. Mindennap én megyek érte, együtt töltjük az estét, s elalvása után tu­dok készülni az órákra. Sokat va­gyok vele, de mégis érzem, hogy elveszek valamit a gyerektől, amit az állandóan otthon lévő anya meg tud adni. A megélhetésünk szűkös, már előre spórolunk a nyárra, hogy a diplomaosztástól a munká­ba állásig is meg tudjunk élni. Ne­héz tanulóévek voltak így a gye­rekkel, de egyikről sem tudtam le­mondani. Sziládi Hedvig ^Andreának még nincs gyermeke. Ő szintén végzős hallgatója a főiskolának, s egy-két hónappal ezelőtt ment férjhez. Őt az elkövetkezendő pályakezdésről, s a majdani megélhetéséről kérdez­tem: — Mi úgy döntöttünk a már dolgozó pedagógus férjemmel, hogy faluban fogunk letelepedni. Leányéveimben Nagykőrösön lak­tam a szüleimmel, Kecskeméten pedig kollégista voltam. Most köl­töztünk Kocsérra, ahol majd taní­tani fogok. Nagyon drága minden — Miért döntöttetek a falu mel­lett? — Úgy érzem, sokkal jobban megbecsülik ott a pedagógust. Fa­lun állás is több van, s a megélheté­si körülmények is jobbak a pálya­kezdőknek. Kaptunk a helyi ön- kormányzattól egy 70 négyzetmé­teres szolgálati lakást, amiért nem sok havi lakbért kell fizetnünk. Azért ott sem könnyű az élet, hi­szen most még csak a férjem kere­sőképes. Mi is a szülői segítségre vagyunk utalva, akiknek sokat kö­szönhetünk. Az ő segítségükkel kezdtünk bele egy családi ház épí­tésébe. Lassan haladunk, hiszen nagyon drága minden. Szeretnénk felvenni az ifjú házasok kölcsönét, de ez sem egy nagy összeg, s éveket szoktak csúszni a kifizetésével. Szappanos Benedek A fiatalok életében nagy ese­ménynek számít a házasságkötés. Azonban az örömteli pillanatok sok gondot is maguk után vonnak. A fiatal házasok legégetőbb gond­ja a lakáskérdés Kunszentmikló­son is. A polgármesteri hivatalban Ger­gely Sándor jegyző fogad és vála­szol kérdésemre: az önkormányzat milyen módon segiti a lakásgond­dal küszködő házaspárokat? — Az első lakáshoz jutó fiatalok támogatásáról 1991-ben hozott az önkormányzat rendeletet. Ez sza­bályozza a támogatás mértékét. A fiatal házasoknak maximum 150 ezer forint vissza nem térítendő tá­mogatást tudunk nyújtani. Termé­szetesen nekünk is vannak feltéte­leink. Azok kaphatnak támoga­tást, akik több mint egy éve Kun­szentmiklóson élnek és a városban kívánnak lakást vásárolni vagy építeni. Ezenkívül egyikük sem múlt még el 35 éves, nincs és nem is volt lakástulajdonuk vagy rész- tulajdonuk. A pénzt akkor utaljuk ki, ha a ház tető alatt van vagy adásvételi szerződéssel bizonyítják lakásvásárlási szándékukat. Egyébként évente két alkalommal * bíráljuk el a kérelmeket. A rendelet meghozatala óta 32 fiatal pár ka­pott összesen 4,4 millió forint tá­mogatást. * * * A „friss” házasoknak nem sok lehetőségük van a lakáshoz jutás­ra, ha csak nem rendelkeznek meg­felelő tőkével. A tipikus esetekben vagy beköltöznek az apuka-anyu­ka által már előre megvett lakásba vagy valamelyikük szüleinél talál­nak otthonra addig, míg sikerül önálló lakáshoz jutniuk. A kevésbé szerencséseknek marad az albérlet. Szécsi László és felesége, Eszter, már nem számítanak fiatal háza­soknak, hiszen hat éve kötötték össze életüket. De esetük, azt hi­szem, példaértékű. — Nekünk nem volt tőkénk, és a szülőktől sem remélhettünk se­gítséget — mondja László. Kap­tunk 150 ezer forintot az önkor­mányzattól és a munkahelyem is adott vissza nem térítendő támo­gatást. Egyébként mindent önerő­ből csináltunk. A szakmám kőmű­ves, így szerencsére mestert hívni nem kellett. De így is nagyon nehéz volt, mert az építkezés mellett még fel kellett járni Pestre dolgozni. — Mindennel spórolni igyekez­tünk — szól közbe Eszter. — Ma­gunk vetettük a vályogot, sárral falaztunk. Nagyon nehéz volt, de nem volt más kiút. Már több évig laktunk két gyerekkel albérletben, s ez pedig nem megoldás. Rengeteg segítséget kaptunk László barátai­tól is. — Különösen az nehezítette a dolgot, hogy én három műszakban dolgozom — veszi át a szót László. — Egyszer még a cemerftünket is ellopták. Szerencsére, már túl va­gyunk a nehezén, s a lényeg, hogy saját lakása van a családnak. * * * A „szomszéd várban”, Szabad- szálláson, annyival könnyebb a fi­atalok helyzete, hogy ott a hon­védségi alakulatok létszámcsökke­nése következtében több tiszti la­kás is kiürült. Ezek egy részébe fiatalok költöztek. így jutott más­fél szobás szolgálati lakáshoz pél­dául Faragó Tibor és felesége, akik alig néhány hete, október 17-én kötöttek házasságot. Mint mond­ják, különben a nagymama kom­fort nélküli házában kellett volna egy időre meghúzódniuk. Sitkéi Tamás Szerkeszti: Bán János Ha csak csoda nem történik ... Nemrégiben beszéltem egy há­romgyermekes házaspárral, akik el­mondták: nem sok esélyük van arra, hogy valamilyen formában lakáshoz jussanak. Pedig némi pénzt meg tud­tak takarítani, csak hát az édeskevés volt a boldoguláshoz. Mit szólhat ak­kor az a házaspár, amelynek még gyermeke sincs? Esélyeik a lakáshoz még kisebbek. Az egyedülálló fiata­lok pedig csak akkor reménykedhet­nek, ha a szülők egy gáláns mozdu­lattal leteszik a pénzt az asztalra. Akad viszont olyan fiatal is, aki szüleire sem számíthat. Hogy mit mond ő, esélyeit latolgatva? A követ­kezőket: „Alternatív” megoldás — Két éve költöztem el otthonról. Nem nagyon tudtam megérttetni magam az ősökkel soha, állandóan napirenden voltak a veszekedések. Hát eljöttem! — mondja Tamás, 19 éves fiatalember. Pár éve még — ak­kori divatos kifejezéssel élve — csö­vesnek nevezték volna, ma inkább az alternatív jelző illik rá. — Hová mentél lakni otthonról? — Először haveroknál aludtam, de a szüleik nem nézték jó szemmel, hogy hetekig ott dekkolok. Kilencvenegy végén „költöztem be” először egy nekem való lakásba. — Az olvasók kedvéért: ez azt je­lenti, hogy feltörtél egy üresen álló la­kást! — Hivatalosan illegális lakásfog­lalásnak nevezik az ilyesmit. A Le- ninvárosban volt olyan ház, ahol leg­alább öt-hat üresen álló lakást talál­tunk. Többnyire cigányok költöztek be — úgy ahogy voltak, famíliástól. — A beköltözés tehát annyiból állt, hogy feltörted a zárat? —Nagyjából igen. Eleinte sokszor meggyűlt a bajom a szomszédokkal, de miután pár haver is oda költözött, már kevesebbet balhéztak. Külön­ben is ők ugyanolyan jogtalanul vol­tak ott, mint mi. Nem szaladt rendőrért — A hatóságok nem zavartak ? — Kijöttek egyszer vagy talán két­szer, hogy megnézzék, valóban be- költöztünk-e? En úgy láttam, hogy elég tehetetlenül álltak a kérdéshez. Rájöttek, ha ki is zavarnak egy-egy lakásból valakit, akkor az úgyis be­fészkeli magát máshova! —Ezek szerint viszonylag zavarta­lanuléltetek? — Addig, amíg el nem adták a la­kást. Jött az új tulaj, látta, hogy mi a helyzet, és udvariasan megkért, men­jünk valahová máshová. Annyira udvarias volt, hogy nem is kötözköd- tünk, végül is nem kezdett el balhézni, nem szaladt a rendőrért. Nem volt sok cuccunk, mentünk máshová. És tudod, hogy mi az elké­pesztő? Soha nem fogom megérteni, hogy miközben ezrek várnak lakás­ra, miért áll annyi ház és lakás üresen a városban? Elég jól feltérképeztük ebből a szempontból Kecskemétet, képzelheted, hogy ismerjük a helyze­tet. Ahelyett, hogy koszos albérletek­ben kuporognának az emberek, meg­kaphatnák ideiglenes lakhelynek eze­ket a lakásokat, csak arra kellene vi­gyázniuk, hogy ne romoljon a lakás állaga! Néha évekig a kutya sem néz egy-egy üresen álló házra. Egyébként ha nem lennének üresen álló lakások, mi sem tudtunk volna visszaélni a törvénnyel. Soha a büdös életben... — Most van-e esélyetek arra, hogy éljetek a lehetőségekkel? — Nincs. Fél éve a barátnőmmel lakom, aki most terhes. Bérelünk egy volt garázsból átalakított sufnit egy hátsó udvaron. Mit mondjak, víz nincs, WC a ház mögött, szóval nem erre vágyik az ember! Viszont én most néhány évig nem is igényelhetek lakást, pontosan a korábbi illegális beköltözés miatt. Mint mondtam, a szüleim nem tudnak, nem is akarnak segíteni, a fizetésem — ami egyelőre még van — éppen csak arra elég, hogy megéljünk, és a „lakbért” ki tu­dom fizetni. Nem túl szívderítő dolog a kilátástalanság, hidd el. Márpedig nekünk nem lesz lakásunk a büdös életben soha! Hacsak valami csoda nem törté­nik ... • Otthon nélkül csak az utca marad ... (Fotó: PN-archív) Pedig jó lenne szórakozni... • Sokan a házibulira esküsznek — kevesebb a balhé. * (Fotó: PN-archív) — Nem szeretem a bunkókat! — állapítja meg Katalin, kecskeméti gimnazista. — Majdnem minden hét végén elmegyünk szórakozni, leg­többször diszkóba, hová mehetnénk máshová? Ilyenkor nagyon jó lenne, ha az ember felszabadultan szóra­kozhatna, de sajnos ez nem mindig ilyen egyszerű. Ezt más is tanúsíthat­ja. Nekem például most nincs bará­tom, általában két barátnőmmel me­gyünk el pénteken vagy szombaton este. És ez néha nem éppen veszélyte­len vállalkozás: három lány éjszaka az utcán! — Történt veletek valami, ami ezt igazolja? — A múltkor hazafelé menet egy kocsi hajtott fel elénk a járdára, és négy, majdnem tökrészeg srác szállt ki belőle. Azt akarták, hogy menjünk velük „szórakozni” egyikük lakásá­ra. Nem akarom részletezni, de gon­dolhatod, hogy nem a rábeszélés volt a legfőbb érvük: szabályszerűen be akartak lökdösni minket a kocsiba. Én kiabáltam, ahogy a torkomon ki­fért, de nem sok eredménnyel. Az ut­ca túloldalán pedig sétáltak páran, de a fejüket is elfordították, csak ne kell­jen észrevenni, hogy mi a helyzet. —- Hogyan tudtatok elszabadulni? — Nekem és az egyik barátnőm­nek sikerült kitépni magunkat a ke­zükből, de a másik barátnőm alig tu­dott elfutni. Persze, rohantunk hazá­ig, még másnap is remegett a térdem az ijedtségtől. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, hogy mi történ­hetett volna... Egy ismerősöm azt mondta, ve­gyek gázspray-t, úgyis mindenki azt hord magánál! Megfogadtam a taná­csát, most is itt van a táskámban. Per­sze, nem tudom, hogy mitér, ha kelle­metlen helyzetbe kerülök... — Miért nem mentek taxival haza éjszaka? — Két okból. A prózaibb ok: na­gyon drága a taxi. A Robinsontól ha­záig 280 forintot kémek el, pedig nem lakom a világ végén. — Mi a másik ok ? — Nem szeretnék általánosítani, de hallottam már olyasmiről, hogy a taxis macerálta a fiatal lányt, aki egyedül ment haza ... * * * — A legszínvonalasabb szórako­zóhely is ellaposodik, elzüllik egy idő után—mondja egy fiatal számítógé­pes szakember, aki még szívesen el­járna) szórakozni a hétvégeken. — Egyre kevesebb hely marad. Nemré­giben egy rokonommal akartunk el­menni egy megyebeli diszkóba, de a kidobófiúk röhögve mondták a nagynénémnek, hogy öregek nem mehetnek be! Na puff! Ez színvonal? A kollégám fiának úgy kellett ösz- szevarmi a fejet, mert egy részeg le­ütötte a diszkóban egy üveggel. Nem csinált a srác semmit, csak nézte a tán- colókat. Mint kiderült, a tettes össze­tévesztette valakivel. Szóval, nekem rossz tapasztalataim vannak. Persze, a fiataloknak el kell menni szórakoz­ni valahová, ez mindig is így volt — nem ez a kérdés! Hanem az, hogy ki biztosítja a nyugalmunkat? Szeren­csére, hallottam olyan diszkóról is, ahol a kidobófiúk azzal foglalkoz­nak, ami a dolguk: hogy biztosítsák a fiatalok szórakozását! * * * — Három évig dolgoztam egy kollégiumban, mint „felügyelő”. Bent is laktam, volt alkalmam megtapasztalni, hogy milyen néha egy-egy hét végi éjszaka— mondja T. M. pedagógus. — Néhány ta­nítványom például, annak ellené­re, hogy hétközben csöndes, szolid fiú volt, szombaton estére egészen más arcot öltött. Igazán sikkesek akkor voltak, ha már kora este leitták magukat a haverokkal anyuka pénzén. A szomjoltás után jött a buli, irány a diszkó! Meg­döbbentett az a felelőtlenség a szó­rakozóhelyek tulajdonosai részé­ről, miszerint a mind nagyobb be­vétel érdekében totál részeg tizen­éves srácokat is beengednek, rá­szabadítva ezzel őket a többiekre. Bent aztán jöhet a móka folytatá­sa. Nagyon vicces dolog is az, ha törik a pohár a lábak alatt, meg aztán egy kis verekedés sem hiá­nyozhat a programból. Divatos megverni a lányokat is, legalábbis előfordult párszor ilyesmi. Sok­szor nekem kellett hajnalban el­menni a diszkó elé a földön heverő kedves tanítványaimért, s hazavin­ni őket a kollégiumba. Hétfőn az­tán ismét szolid, visszafogott diá­kok lettek. Azt hiszem, nem ők tehetnek sokmindenröl... B. J.

Next

/
Thumbnails
Contents