Petőfi Népe, 1992. december (47. évfolyam, 283-307. szám)
1992-12-19 / 299. szám
6. oldal, 1992. december 19. HÉT VÉGI MAGAZIN Sorházból családi házba költözött Sipos László építésztechnikus, építési vállalkozó. A korábbi Mérleg utcai épületet is maga húzta föl, ő végezte a szakipari munkákat — némi kollegiális meg rokoni segítséggel. Természetes, hogy a Cédrus utcai otthon is a keze nyomát viseli. Az ő esetében az építtető helyzete némileg egyszerűbb volt, mint a sorstársaié, mert Szabó Endre építésszel közösen alakították ki a terveket, így könnyebb volt az egyeztetés. A kivitelezővel se nagyon tudott összeveszni a tulajdonos, hiszen ő építette ezt a házat is — a fűtést leszámítva —, ugyancsak családi, baráti kalákában. Hogy miért megy egy nagyobb lakásból végül is kisebbe ma egy család? Siposék válasza: mert itt a tér, az udvar tágasabb, ehhez szoktak Kerekegyházán, Fülöpházán. No és ott a vállalkozó szakmai önbecsülése: láthatja az ügyfél, mire "képes a mester. A Mérleg utcában csak a belső tereket tudták kedvük szerint alakítani, itt viszont szabadabban szárnyalhatott a fantázia, s megvalósíthatták mindazt, ami a Sipos család számára az ideális otthont jelenti. A tornácos udvar felől szélfogón jutunk a földszinti előtérbe. Boltívek osztják meg, s ugyanakkor kötik össze a lenti helyiségeket. Itt a tágas, világos nappalihoz kapcsolódva megvan az a kis játszószoba, a gyerekek birodalma, s ami a másik lakásból nagyon hiányzott. A feleség pedig — aki majd csak januártól dolgozik a férj vállalkozásában — már nemcsak egy kis főzőfülkében, hanem tágas konyhában készítheti a család, a vendégek számára a finom falatokat, s hangulatos étkezőben tud asztalt teríteni. Ami ugyancsak változott — mert a korábbi hibákból, valamint mások tapasztalataiból, a Lakáskultúrában, az Otthonban bemutatott szép példákból sokat tanulnak —, hogy a földszinten nagyobb lett a fürdőszoba — a jövőre is gondolva. Az emeletre elegáns, karfa nélküli lépcsőn jutunk fel, s a ház érdekessége a famennyezet. A szarufákat fogópár helyett gerendák kötik össze, azok tartják a hajópadlót. Természetesen jó a szigetelés itt is, miként a ház minden részén, különben nem lenne gazdaságos a fűtés. A zuhanyzó mellett a gyerekek szobája és a hálószoba kapott helyet fönt, a tágas előtérből nyílnak jobbra, balra. Ha majd a gyerekek — a négyéves kisfiú és az elsős leány — megnőnek, különköltöznek, övék lesz az emelet, a szülői háló pedig a nappali melletti szobába kerül le. A fehér falak, a diófa parketta, a barna lambéria, a sok-sok zöld növény kellemes összhatást ad a belső térben, de kívülről is látszik a gondos munka. S ehhez hozzá LELKI POSTA „A házasságom nagy veszélyben forog. Látszólag lényegtelen dolog miatt. Legalábbis, amikor összeházasodtunk, azt hittem, nem lesz semmi jelentősége annak, hogy én dohányzóm, a féljem pedig nem. Amikor udvarolt nekem, persze, beszéltünk erről is. Azt mondta, nem ragaszkodik hozzá, hogy hagyjam abba. A házasságunk első két évében nem is zörrentünk össze emiatt. De újabban rengeteget kötekedik velem és én sokszor úgy érzem, hogy elegem van ebből. Ha nem akar velem élni, mondja meg nyíltan és hagyjuk abba az egészet. Ha az anyagi helyzetünről van szó, akkor a cigarettára költött pénz a sok, ha fáj a fejem, akkor persze azért, mert dohányzom, ha vele vitatkozom, akkor azért vagyok ideges, mert túl sok cigarettát szívtam aznap. Felhánytorgatja, hogy az ő családjában senki sem dohányzik. Egyszer megpróbáltam leszokni, de nem volt hozzá elég akaraterőm. Hogy micsoda cirkuszt rendezett, arról jobb nem beszélni. Pedig én mindent megpróbálok, hogy ne zavarja a füst. Otthon csak akkor cigarettázom, ha megiszok egy kávét. Olyankor persze, ha nincs otthon a férjem, és jól ki is szellőztetek mindig. Hátha nem veszi így észre. Még így is az az első szava ha belép a lakásba, hogy már megint nem tudtam megállni és képtelen vagyok teljesíteni a kérését. Ettől persze ideges leszek és kezdődik a marakodás. Szinte naponta. BESZÉLGETŐPARTNERÜNK: TOLNAY KLÁRI Fiatalon apáca akart lenni I A TÁRSAS VISZONY KÉTIRÁNYÚ ÜTCA Orvosság a magány ellen ILLEM ÉS JÓ MODOR A zsebkendő nemcsak orrtörlésre való Ha végleg elegem van, akkor nem szólok hozzá, tudom, hogy ezt ő sem viseli el és így mindig talál valamit, amivel kibékít. Tulajdonképpen nagyon szeretjük egymást, de nekem semmi kedvem örök marakodásban élni.” Az lehet, hogy férje családjában senki sem dohányzik és mégis szinte mindannapos esemény, hogy valamin összezörrennek. Nem véresen komoly, csak olyan természetességgel, ahogyan kanál koccan össze a tányérral nap mint nap. Ha így lenne, akkor a cigaretta inkább ürügy és akkor is újra feltámadnának a napi viták, ha már régen leszokott volna a dohányzásról. Valami más lenne az ok. Mert a környezet, melyben felnövünk, belénk vés öntudatlanul viselkedési formákat. Oly módon követjük azt, ami körülvett, hogy közben magabiztosan hangoztatjuk, hogy mi aztán egészen másként fogunk élni. Ugyanígy persze az sem ártana, ha saját családjának szokásait is megfigyelné most már a fiatalasszony szemével. Ez a néhány szál cigaretta nemcsak a veszekedés mérgét, hanem a kibékülés édességét is megadja házasságuknak. Ezzel férje újra és újra bebizonyítani kénytelen, hogy változatlanul szereti önt és meg tudja hódítani bármikor, ha arra kényszerül. Szerelmesek érzelmi játéka ez. Ne is fogja fel többnek. De ne engedje annyira elszabadulni az indulatokat, hogy a hevesség tartós lelki sérelmeket okozhasson. Kúti Ibolya A hajdani illemkódexek nem szolgáltak eleinknek útmutatással arra az esetre, ha leküzdhetetlen ingerük támadt köhögni, tüsszögni, netán a nátha csalhatatlan tünetei jelentkeztek orruk tájékán. A jól nevelt hölgyek, urak is csak kezük segítségével próbálták leplezni, eltüntetni e kellemetlenségek nyomait és következményeit. Felséges asszony, Medici Katalin tette szalonképessé a ma használatos zsebkendők ősét, az „orrtörlésre való könnyűséget”. Olaszhonban ugyan már elterjedt különféle textildarabkák használata, de a francia udvar kényes dámái nem éltek efféle rongyszerű alkalmatosságokkal. Egészen addig, míg a pompakedvelő Medici Katalin meg nem jelent körükben az első „igazi” — finom anyagból hímzett, csipkével díszített és kölnivel illatosított — zsebkendőcsodával. A királyasszonyi találmánynak hamar hírét vették a környező országokban, s kevéssel utóbb szinte egész Európában elterjedt a zsebkendődivat. Az illemtan újabb kori fejezeteiben már alapszabályként szerepel, hogy az „orrtörlő könnyűségnek” mindig kéznél kell lennie. S persze, nemcsak rakoncátlan szaglószervünk fújására, törölgetésére szolgál. Szükségünk lehet rá akkor is, ha társaságban, kamara-előadáson vagy más alkalommal ásítanunk kell. Az unalomnak, az elálmosodásnak ezzel a sajátos külső megnyilatkozásával ugyan az illemtanászok szerint „grimasz nélkül is meg lehet birkózni, ha szorosra zárt szájjal többször orrunkon át veszünk mély lélegzetet”. De hozzáteszik, hogy ha mégsem sikerül, ásításra nyíló szánkat rejtsük zsebkendő mögé, s álcázzuk tüsszentésnek a kellemetlen aktust. A papírkendők megjelenésével kissé háttérbe szorult Medici Katalin divatleleménye. A mellényzsebből kikandikáló díszkendő és a ridikülben lapuló illatos könnyűség azonban még sokáig elmaradhatatlan tartozéka lesz az eleganciának és a női kellemnek. — borgó — Május vége óta nem láthattuk színpadon. „A kis városunk” és az „Aranytó” Mensáros László betegsége miatt nem tűzhető műsorra, ezért Tolnay Klári, aki most csak ebben a két darabban játszik, otthon tölti az idejét. Főz, bevásárol, takarít. Szerencsére, a szinkrongyárakban nem felejtik el, többékevésbé rendszeresen hívják, így ha Mensáros a telefonban aggódva kérdezi: „Mondd, van pénzed?” nyugodtan válaszolhat: „Egyelőre még van, és a jövő héten megint megyek a szinkronba.” Bár mindezeket derűsen közli, az ország egyik legnagyobb színésznője mégis máról holnapra él. — Több mint ötven éve áll reflektorfényben, a 30-as években forgatott filmjeit a mai fiatalok is láthatták. Két nagy alakítását — a „Vágy villamosa" Blanche és a „Rómeó és Júlia” Júliáját nem rögzítették. Nem sajnálja ? — Akkoriban a minisztérium „illetékese” nem akarta. Például a Vágy villamosát azért, mert amerikai darab, meg az a nő, akit én ott játszottam, az egy félvilági „k” és azt mondta, hogy erre ő nem ad pénzt. Hogy a többit miért nem vették fel? Nem tudom. Sajnos, hosszú a sor, Pécsi Sanyi, Gábor Miki, Kiss Manyi, Mezey Mária nagy alakitásai, az akkori Madách-gárda jobbnál jobb előadásai örökre elvesztek. —- De megvannak a régi filmjei ... — Ahogy elnézem azt a kis Tolnayt, ahogy jön-megy a régi filmeken, hát megvan a véleményem róla! Hirtelen „sztárlett” (csillagocska) lett belőlem. Mai szemmel nézve nagyon éretlen voltam. Persze, lehet, hogy ma szigorúbban nézek mindent, hiszen már tudom, hogy mi minden kell egy jó alakításhoz. — Sok buktatója van egy színészi pályának ? — A buktatót úgy érti, hogy a pályán kivül? Annyi buktatója egy privát asszonynak is van, mint egy színésznőnek. Nem is lehetne valaki jó színésznő, ha nem élné át mindazt az asszonyi sorsot, amit át kell élni. Tehát bátran vállalni kell az élet buktatóit, és azután felmutatni őket á sd»pad«n. \* — Nem bánta meg, hogy színésznő lett? — Nem, nem! — El tudna képzelni egy civil Tolnay Klárit? — Egészen fiatalon apáca akartam lenni. Ezen ma már nevetünk, de ha egészen komolyan belegondolok, nem érzem túl messze a színészi hivatástól. Én ugyanis nem elvonult apácára • Tolnay Klári: Soha nem csábítottam el senkitől senkit. gondoltam, hanem tanító, nevelő, ápoló apácára. Tevékeny életre vágytam. Ha jól belegondolok, nincs is messze attól, amit végül is csináltam, hiszen Thália papnője lettem. — Az apácaságba sok minden belefér, kivéve a szerelmet. De Tolnay a szerelmet is csodálatosan alakította . . . — Nem tudom ... A szenvedő szerelmet el tudom játszani, a kokett szerelmet soha nem tudtam. Azt igen, ha otthagynak, ha szenvedek, ha öngyilkos leszek tőle, azt el tudtam játszani. De a kacért — azt nem. Talán mert szemérmes voltam hozzá. Talán mert az életben sem voltam olyan. Soha nem csábítottam el senkitől senkit, nem kacérkodtam senkivel. De szeretni azt tudtam. — Megkapott mindent, amire vágyott? Szerelmet? Boldogságot? — Igen. Általában az egész életemmel elégedett vagyok. Ez volt rám kiszabva, az én életem rám illett. Biztosan ismeri azt a tanmesét, hogy meghal az öregember és fölmegy a mennyországba. Ott találkozik Szent Péterrel és azt mondja neki, nem érdemelte meg azt az életet, amit kapott, túl nehéz keresztet kellett cipelnie. Szeretne visszamenni a Földre, de ^valami könnyebb sorsot kér. Ákkor Péter apó bevezeti egy terembe, ahol sokféle kereszt található. Azt mondja az öregnek: No, válassz egyet, fiam! Az öregember sorra próbálja a kereszteket, míg végre az egyik megfelel. Ez jobb lesz, mint ami volt, ezt választom, mondja. Erre Péter apó: Fiam, ez volt e te kereszted . . . László Zsuzsa A magány félelme ott lappang — az évek számától függetlenül — szinte mindenkiben. Ez az alattomosan ránk törő lelkiállapot leginkább az idősebb nemzedék tagjait fenyegeti. Azokat, akik mellől szerettek, hozzátartozók, barátok, ismerősök sora maradozik lassan el. Az évek múltával nem lehet nem észrevenni: szűkül azok köre, akivel fennmaradnak, elevenek a kapcsolatok. Sajátos — és érthető — időskori tulajdonság anyagi javak, használati tárgyak, eszközök, „tartalékok” gyűjtögetése. Szükség lehet rájuk — de talán még inkább gyűjteni, ápolni kell a baráti-emberi kapcsolatokat. Pergessük vissza gondolatban az idő fonalát: bizonyosan megesett, hogy elhamarkodottan szakítottunk meg családi, rokoni kötelékeket, lényegtelen apróság miatt orroltunk meg régi ismerősre, fordítottunk hátat évtizedes barátságnak. Soha nem késő vállalni az első gesztus megtételét, megkeresni a talán szintén a magány árnyaival viaskodó régi játszótársakat. A nyomasztó egyedüllétnek az esetek döntő többségében az okát is, ellenszerét is önmagunkban lelhetjük meg. A zsémbes, veszekedős, önző személyiség törvényszerűen vákuumot teremt maga körül, s aki ezekkel a hajlamaival; megbékél, önmagát ítéli a „mindentől elhagyott” ember sorsára. Viszont szinte biztos medicina magány ellen a mások iránti — nem tolakodó — érdeklődés, a barátságos, jó szó, egy-egy apró figyelmesség, vagy fölvállalt és teljesített szívesség. Tegyük hozzá: a kölcsönösség, a tapintat és a jó ízlés szilárd kötőanyaga a szomszédokhoz, • Pázsit, hívogató lépcső, oszlopos tornác, díszvakolat az ablak körül, kontyolás helyett díszrács a tetőn ház kívülről. Csak a muskátli hiányzik, december lévén, a párkányról. • Nappali — és mellette hátul, jobbra a játszószoba. kell tenni: a ház fél év alatt készült el — alig néhány esztendeje. Áprilisban alapoztak, októberben pedig már be is költöztek. A garázs külön épületben — amelynek külső megjelenése a házéhoz igazodik — kapott helyet. S pince nem lévén — a házigazda erősen nem akarta — az élelmiszer téli tárolására az udvaron kialakított, félig a földbe ásott takaros verem szolgál. A téglalábazatú, tornácos bejáratú, kazettás, díszített ablakos, piros cserepes ház láttán nem csodálkozunk Sipos László szavain: — Amikor a kaput becsukom magam után, s bejövök a házba, akkor a világ összes gondja kívül marad. Szeretek itt lakni, és ugyanezt érzi az egész család. Váczi Tamás a közeli és távoli ismerősökhöz fűződő jó viszonynak. Nem elég tehát csupán tartani az elmagányosodástól — tenni is kell ellene. Senki sem várhatja otthon, a négy fal között, hogy hozzá zarándokol majd sógor, koma -— a társas viszony kétirányú utca: kinek-kinek magának is keresnie kell az alkalmat a másokkal való találkozásokra. A vallásos embernek a templom, a hívők közössége nyújthat értékes segítséget a magány ellen. Mások a közéleti tevékenységben, szociális munkában, az idősek klubjának összejövetelein találhatnak magányt űző kapcsolatokat. Amelyek már csak azért is értékesek, mert — ahogy orvosilag kimutatható — a lelki egyedüllétben kiszolgáltatottabb az ember a testi nyavalyáknak, mint valamilyen közösség tagjaként. . Dr. Takács Ilona • Étkezőtől a nappaliig a boltív összeköti a teret. # Díszítésnek sem utolsó a látható ácsszerkezet. (Walter Péter felvételei) • A magány leginkább az időseket fenyegeti. HÁZNÉZÖBEN Maga a tulajdonos a mester
