Petőfi Népe, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-22 / 250. szám

PETŐFIMÉRE 1992. október 22., 5. oldal Akit mágnesként vonzott a honvágy Mint arról már lapunkban be­számoltunk, 1956-os Emlékérme­ket adtak át október 18-án Kecs­keméten, a megyeházán a forrada­lom eseményeiben résztvevőknek. A kitüntetettek között volt a 72 esztendős lajosmizsei Schuber Koósa Antal, aki hosszú amerikai távoliét után csak nemrég tért visz- sza Magyarországra. — Bizony, nekem emigrálnom kellett ’56-ban a feleségemmel együtt, pedig nagyon nehezen hagy­tam el a hazámat — emlékszik a történtekre Schuber Koósa Antal. — A proletárdiktatúrában mindket­ten igen hamar feketelistára kerül­tünk. 1949. augusztus 29-én pestlő­rinci lakásomon alakítottuk meg a Magyar Keresztény Néppártot. Számtalan versemmel ostoroztam a diktatúrát. Ezeket a verseket beol­vasták a BBC magyar adásában is. írtam a sztahanovista mozgalom el­len. Sok költeményem röplapként osztogatták a munkások között. Nejemmel együtt szerkesztettük a havonta megjelenő Üzenet című sza- mizdat folyóiratot. Egyszóval nagy volt a mi bűnünk. A büntetés sem maradt el: 1950-ben jómagam élet­fogy tiglanos börtönre ítéltettem a fe­leségem, 12 évet kapott. Az 1956-os forradalom idején Schuber Koósa Antal éppen a má- rianosztrai börtönben töltötte büntetését. Innen szabadította ki egy fegyveres szabadságharcos egység. A költő rövid üdvözlő be­szédet intézett a fegyveresekhez, majd elszavalta a „Rabok szabad­ságdala” című versét. Ezután Esz­tergomba, Győrbe, végül Pestre utazott. Részt vett,az akkori Po- fosz munkájában. Úgy, hogy ami­kor bevonultak a szovjet csapatok, tényleg ajánlatos volt emigrálnia, ha életbe akart maradni. — Természetesen munkatársam, harcostársam, a feleségem is velem jött. Ditroitba mentünk, — folytatja az események felidézését Antal bácsi — ott rögtön elkezdtük szervezni a magyar ellenállást. Létrehoztuk a • Schuber koósa Antal feleségével, harcostársával. Magyar Politikai Foglyok Világszö­vetségét, a Szabadságharcos Szövet­séget. Beadványokkal bombáztuk az ENSZ-et, az amerikai kormányt. Felemeltük a szavunkat például a forradalom fiatalkorú résztvevőinek védelmében, akiket itthon megvár­ták, hogy nagykorúak legyenek, hogy elítélhessenek. Minden év ok­tóber 23-án tüntetéseket szervez­tünk. A feleségem hat esztendőn ke­resztül ingyen szerkesztette a ditroiti magyar újságot. A Schuber Koósa házaspár tehát minden tőle telhetőt megtett, hogy odakint tovább éltesse ’56 szelle­mét. Nem unatkoztak, de a hon­vágy egyre jobban gyötörte őket. — A honvágy olyan, mint a mágnes, — vallja Antal bácsi — egyre erősebben vonz. Nagyon vágytunk már haza, de úgy hatá­roztunk, addig nem jövünk, amíg csak vendégek lehetünk itthon. Megvárták, amíg az utolsó orosz katona is elhagyta Magyar- országot, s csak utána adtak el kingdomi kis házukat, ahol az utóbbi hét évben éltek. Az árából Lajosmizsén vásároltak egy szép lakást. Ide tértek végleg haza a hosszú, gyakran keserű, kalandos utazás után. Gaál Béla Szervezet az egykori politikai üldözöttekért A rendszerváltás kezdetén ala­kult a Politikai Foglyok Orszá­gos Szövetsége (Pofosz), mely az elmúlt rezsimben nézeteik és származásuk miatt meghurcolt emberek érdekeit képviseli, reha­bilitálásukat szorgalmazza. Gi- mes Györgyöt, a szervezet Bács- Kiskun megyei vezetőségének el­nökét kérdezte lapunk az egykori üldözöttek támogatásáról, a Po­fosz tevékenységéről. Jelenleg Kecskeméten, Baján, Kiskunfél­egyházán, Kiskunhalason, Kalo­csán és Jánoshalmán működnek csoportok, amelyekhez három­száz tag tartozik. A szervezés to­vább folytatódik, mert a szövet­ség azt szeretné, ha minden jelen­tősebb településen megalakulná­nak a helyi szervezetek. A Pofosz célja kettős, mondja Gimes György. Egyrészt az egykori ül­dözöttek érdekeit karolja fel, másrészt a rendszerváltás kérdé­seiben képviseli a tagság vélemé­nyét. A szövetséghez tartozó pol­gárok jelentős része úgy véli, hogy az átalakulás ugyan elin­dult, de nem olyan következete­sen halad, mint amire a koráb­ban meghurcoltak számítottak. Az elmúlt évtizedek üldözöttjei ugyanis azt várták, hogy a válto­zások következtében szociális helyzetük javulni fog. Az elnök szerint a Pofosz tagjai a kárpót­lással sem jártak jól. Az emberek ugyanis arra számitottak, hogy teljes kártérítésben részesítik őket, azaz visszakapják egykori ingatlanjaikat vagy legalábbis azok ellenértékéhez hozzájuthat­nak. Az elkeseredettséget látva, a szövetség arra az elhatározásra jutott, hogy segít befektetni a ta­gok értékpapírjait. Aki igényli, a Pofosz közreműködésével egy központi bankra bízhatja a kár­pótlási jegyeit, melyet a pénzinté­zet különböző vállalkozásokba fektet be. A jutalékból pedig évenként részarány alapján kap­nak majd a kárpótoltak. Úgy tű­nik, ez két okból is jó megoldás. A kárpótlási jegyekért csak kor­látozott mértékben lehet tulaj­donhoz jutni, másrészt a befekte­tés utáni jogosultság örökölhető az életjáradékos rendszerrel szemben. Az egykori üldözöttek­nek a Pofoszon keresztül ér­demes kérelmezniük nyugdíjuk rendezését. Azok, akiket több évre ítéltek el igazságtalanul, az első év után 500, majd évenként 250 forint emelést kaphatnak. (Pl. 3 év után 1000 Ft-ot.) A megyei szövetség a közeljövő­ben ruhasegély-akciót szervez, s korlátozott számban elintézi a tápok ingyenes üdültetését is. Az igenyekkel az alábbi címen for­dulhatnak az érdeklődők a me­gyei elnökséghez: Kecskemét, Katona József tér 8. I. emelet 28. Tel.: 76/320-056. (A Pofosz nem azonos a Volt Politikai Üldözöttek Bajtársi Szö­vetségével, tevékenységét nem pén­zért végzi. Tagdíjat mindenki belá­tása szerint fizet.) B. Z. „A diktatúra halálos sebét a magyarok adták” Beszélgetés Habsburg Ottóval megíratlan emlékeiről Habsburg Ottóval, a Páneru- rópai Unió elnökével beszélge­tünk a magyar történelem né­hány fontos epizódjáról: — Most októberben adódik a kérdés: Ön hogyan látja Eisen­hower amerikai elnök szerepét történelmünk oly fontos és kriti­kus időszakában, 1956 őszén? — Eisenhower gyenge, végte­lenül gyenge szerepet játszott. Ő még Horthynál is kevésbé jó po­litikus volt. Katona volt, aki nagyon keveset értett a politiká­hoz és azon belül is lényegtelen volt számára a magyar ügy. Ne­ki sokkal többet jelentett a Szu- ezi-csatorna, mint az, hogy mi történik Magyarországon. — Most már pontosan tudjuk, hogy a forradalom sorsa a nagy­hatalmak pillanatnyi érdekeitől függött. S az érdekek középpont­jában nem a harcát vívó Ma­gyarország állt. Mi a véleménye erről a történelmi szereptévesz­tésről? — Az a véleményem, hogy ha azon a napon 1956-ban, amikor Nagy Imre deklarálta Magyar- ország semlegességét, a nagyha­talmak ezt 12 órán belül elis­merték és garantálták volna, ak­• I labsburg Oltó kor lehetett volna reményünk. Az Egyesült Államokra, Angliá­ra, az ENSZ-re gondolok. — Hát ez nem történt meg. . . — Nem történt meg, s ezzel megszületett a halálos ítélet. — Térjünk vissza a távolabbi múltba. On Amerikában a negy­venes években szoros kapcsolat­ban volt Eckhardt Tiborrdl. Nagy Imre portréja a Parlament erkélyen, a köztársaság kikiáltásának napján, 1989 októberében. A hazai közvélemény meglehető­sen félretájékozott Eckhardtnak a magyar ügyben végzett munká­jával kapcsolatban. Ön mire em­lékszik ? Eckhardt magyar megbí­zással utazott Amerikába. Ő volt a legjobb diplomatánk, nyelveket beszélt és kitűnő kap­csolatokat mondhatott magáé­nak. Teljesen megbízható ma­gyar szempontból, ami akkor sajnos már nem volt természe­tes. Nem tudhattuk, hogy kitől mi jut el a németekhez. Eck­hardt ilyen szempontból is telje­sen feddhetetlen volt. 1943-ban memorandumot fogalmazott meg a magyar külpolitikáról Spellman amerikai bíboros szá­mára. A főpapnak ugyanis erős befolyása volt a Fehér Házban és jóakarónk volt. — Eckhardt kikkel állt kap­csolatban ? — Minthogy sokat dolgoz­tunk együtt, elmondhatom, hogy őt sem érdekelték az emigráció marakodásai, meddő vitái. Ne­kem közvetlen kapcsolatom volt Roosevelthez, neki erős bázisa volt a Georgetown Egyetem, ahol több magyar professzor tá­mogatta. — Elnök úr, nem foglalkozik a gondolattal, hogy a szerteágazó történelmi kapcsolatai, a fontos eseményekben való szerepe alap­ján megírja a Magyarországra vonatkozó dolgok hátterét, össze­függéseit ? — Nem. Az időmből erre nem telik. Tudja, sok teendőm van és elsősorban a jövőért kell dolgoznom és nem a múltat idézni. Meg aztán a hitelesség miatt is a legkülönbözőbb archí­vumban kellene kutatnom. A dokumentumok, persze meg­vannak, de ki tudja hol? Azt is elmondom, hogy mindenkinek megígértem, hogy sohasem fo­gok emlékiratot írni. Mert így bíztak bennem, én pedig jobban megismerhettem a dolgok lénye­gét. — Önről köztudott, hogy fá­radhatatlanul dolgozik ma is a magyar ügyért. Ennek előrebo­csátásával kérdem, hogyan látja, milyen Magyarország megítélése mostanában ? — Óriási különbség, ha a régi állapottal hasonlítom össze. A nagy fordulatot 1956 októbe­re jelentette. Azt tapasztalom, hogy az ifjúság forradalmára ta­lán jobban emlékeznek külföl­dön, mint itthon. Döntő fordu­latnak tartják. Olyasminek, mint a sztálingrádi csata volt; a ma­gyar népfelkelés volt a hideghá­ború Sztálingrádja. Magyaror­szág ugyan elvesztett egy csatát, de a diktatúra halálos sebet ka­Továbbra is őrizzük a szeretet közösségét A pap számára nincsen nyugdíj. Ha­láláig híveiért kell élnie és dolgoznia, vagy ha már erre képtelen, akkor értük kell szenvednie mondja Marosi Izi­dor nyugalmazott váci megyés püspök, aki a közelmúltban visszatért Kecske­métre hívei körébe, miután az egyház­megye kormányzását átvette Keszthe­lyi Ferenc püspök. ■— Öt esztendővel ezelőtt kizárólag a Szentatya kérésére vállaltam el a váci egyházmegye vezetését folytatja az elmúlt évek történetét. Egyrészt már el­múltam hetvenéves, másrészt szerettem Kecskemétet. Épp az átmeneti időszak­ban kaptam főpásztori megbízatáso­mat, amikor még sok minden tisztázat­lan volt egyházi szempontból is. 1987 —89 között sok-sok vitám támadt az akkor még működő Állami Egyházügyi Hivatallal. Már mód nyílt a világiak be­vonására a lelkipásztori munkába a hit­oktatás területén, akiknek nevét és lakcímét elvileg jelentenem kellett vol­na. Én viszont erről nem számoltam be, mert elvem, hogy az állam hivatalos szerveinek nincs joguk beavatkozni az egyház liturgikus és szentségi szolgála­tába. Hasonló szituáció alakult ki 1979-ben, amikor II. János Pál pápa váci segédpüspökké nevezett ki. Az ál­lami megbízottak szüntelenül rá akar­tak venni, hogy költözzek Vácra. A Szentatya viszont azt kívánta, hogy a püspökök alakítsanak ki lelki köz­pontot más városokban is, ne legyenek egy helyen. Az egyre agresszívebb sür­getésre azt válaszoltam, a pápa szándé­ka is az, hogy továbbra Kecskeméten maradjak, mint a Nagytemplom püs­pök plébánosa. 1987-ben a Vácra való költözés már kötelezett — egyházjogi szempontból —, hiszen Bánk József érsek püspök úr utódja lettem. Az egy­házmegye irányításában elsősorban a paphiány jelentett komoly gondot. Minden helyre a megfelelő lelkipász­tort adni, amit a hívek joggal vártak, nehézkesnek bizonyult. Äz ország leg­nagyobb lélekszámú egyházmegyéje a váci. Összetétele, népességének a val­láshoz való viszonya eltérő. Magába foglalja a főváros hét kerületét, Bács- Kiskun, Csongrád, Jász-Nagykun- Szolnok, Nógrád és Pest megye egyes tájait. Ezeket a szempontokat mind­mind figyelembe kellett vennem egy- egy áthelyezésnél. Papjaimat arra buz­dítottam, hogy ahol lehet, a már meglé­vő hagyományos vallásosságra építse­nek, ezt próbálják továbbvinni. Gon­dolok például a gyermekek és felnőttek hitoktatására vagy bibliaórák tartásá­ra. Püspök úr, hogyan látja napja­inkban az egyház helyzetét? Röviden annyit mondhatok: Ha az ember nem esik áldozatául a jóléti társadalom aranyborjú imádatának, akkor keresi az élet dolgainak kérdése­it. A közömbösség, az anyagi érdekelt­ség a múltban is jelen volt. Ha visszate­kintünk az elmúlt ötven esztendőre, láthatjuk, a második világháborút kö­vetően a vallási élet fellendült. Az egye­sületek újjáéledtek, a templomok zsú­folásig megteltek. A Mindszenty bíbo­ros által kezdeményezett Mária-napok tízezreket vonzottak. Az iskolák álla­mosításával és a hitoktatás elleni haj­szával az ötvenes évektől sokan belefá­radtak reménytelennek látszó küzdel­meikbe. Inkább visszahúzódtak, — a korszak divatos szavával lemorzso­lódtak. 1956 után ismét fellendülést lehetett tapasztalni, az emberekben a forrada­lom eszméi hullámzóan ugyan, de meg­maradtak. Sajnos, ma már mutatkozik az általános szellemi műveltség hiánya, még vallási szempontból is. Manapság a tévtanok, szekták sok embert vonza­nak. Mivel sokan nem ismerik a kez­detleges vallásokat, újszerűségük miatt követői lesznek. A vallástól élményt, illetőleg csodát várnak. A csodavárás nem véletlen, hiszen 1945 után a hideg- háborús készülődés, most pedig a hatá­rok menti háborúk jellemzik környeze­tünket. A mi vallásunk tanítását azon­ban az Istennel való kapcsolat építi. Az egyház feladata, hogy a sok-sok aka­dály ellenére hittel, bizalommal to­vábbra is őrizzük a szeretet közösségét. Az utóbbi időben divatos min­denért az elmúlt évtizedet ostorozni. Tény, hogy az egyházat is érték sérel­mek. Az egyháznak nem szabad bosz- szúérzéssel tekinteni a múltra. A tény­feltárás és értékszemlélet természetesen fontos, szükséges. A tényekkel azonban szembe kell néznünk. Mindenki nem vállalhatta a vértanúságot, hiszen ezt Isten nem is kívánja. Akik életüket ál­dozták — ártatlanul — az egyház ter­mőföldjét termékenyítik meg. Olyan szituációkban, amikor fent kellett tar­tani az egyház életét^ szükség volt kompromisszumokra. Én sohasem di­csértem meg azokat a paptestvéreimet, akik barátkozást kerestek a múltbéli ve­zetőkkel a békepapi mozgalomban, sa­ját érdekükben. Ez hibának róható fel. Tapasztalatom, ha valaki határozott volt és maga mellett tudhatta a híveket, azt nem tudták kikezdeni. Ha egy pap élete tiszta lap volt, eredményesen tudta felvenni a küzdelmeket. Más volt a helyzet, akik nehezebben viselték a zak­latásokat vagy zsarolni tudták egy-egy múltbéli dolguk nyilvánosságra hozata­lával. Nyilvánvaló őket könnyebben tudták befolyásolni. A múlt politikusai szerették volna, ha mi, papok megked­veltetjük a hívekkel a rendszert. Bács- Kiskun megyében, Izsákon és Kecske­méten azt láttam, hogy a korábbi, egy­házzal kapcsolatos rendelkezéseket a hetvenes évektől már nem vették iga­zán komolyan. Több helyen az úgyne­vezett megfigyelők kozmetikázott ada­tokat jelentettek a hittanosokról és a templomba járókról. Kétségtelen, akadtak helyi túlkapások is. Tudomá­sul kellett vennünk az akkori politikai helyzetet, hiszen benne éltünk. Érthető, nyilvánosan nem ostorozhattuk a • 1956 egyik jelképe, a Kossuth-címer. pott. S ezt a magyarok adták. És azt sem felejtik el, hogy mi nyitottuk meg az utat a közép­európai zsarnokok megbuktatá­sához. Az a tény, hogy az Euró­pa Parlament egyhangúlag rati­fikálta a magyar társulási szer­ződést, ebből ered. Hiszen ilyen, korábban ott* alig történt. Azt mondhatom, hogy nagyon jó Magyarország híre a világban és ezt meg kell őrizni. — Szeretnék egy személyes emléket fölidézni Önnel kapcso­latban. A hatvanas évek végén, külföldön, hallgattam az egyik előadását Európa politikai pers­pektívájáról és olvastam az erről írott könyvét. Ön akkor fölvázol­ta a szovjet diktatúra bomlását, még azt is leszögezve, hogy ez 2000 előtt bekövetkezik. Nem tu­dom, hányán vették ezt komo­lyan akkor. Az idő Önt igazolta. Kérdezem tehát, milyen feltétele­zésre alapozta prognózisát? — A magyarázat egyszerűbb, mint gondolná. De előzmény­ként egy személyes találkozásra kell emlékezni. Az angolok a második világháború végén is azt tették, amit tettek korábban: a győztes háború befejeztekor elbocsátották azt a hírszerző fő­nököt, aki addig irányította a titkosszolgálatot. Azt tartották ugyanis, hogy újabb konfliktus esetén nem tud mást csinálni, mint korábban. Én ennek a tá­bornoknak a vendége voltam azon a birtokon, amit a szolgá­lataiért kapott és a hírszerzésről beszélgettünk. Akkor azt mond­ta nekem: „Titok nem létezik, az ember ugyanis nem tud titkot tartani. Az amerikaiak és a szovjetek titkolózásában 'az a különbség, hogy ha az amerikai­aknak van valami nagy titkuk, az másnap olvasható a New York Timesban, vagy a Wa­shington Postban. Az orosz tit­kot három hét múlva lehet ol­vasni valamelyik vidéki, jelen­téktelen tartományi újságban.” Ez szöget ütött a fejemben és attól fogva alaposan tanulmá­nyozni kezdtem mindazokat a helyi lapokat, amelyekhez a Sza­bad Európa Rádió hozzájutott. Ezekben a lapokban minden megtalálható volt, csak fel kel­lett dolgozni az országok sajátos fecsegését. És ebből vontam le a következtetéseimet. Király Ernő • Marosi Izidor nyugalmazott váci megyés püspök rendszer igazságtalanságait. Számos kis egyházközség egy-egy kiváló lelki- pásztorával akit esetenként állami beavatkozásra püspökeiknek el kellett helyezni központi helyekről felmér­hetetlen lelki gazdaságra tett szert. Ha visszagondolok püspöktársaim 1979- től tett nyilatkozataira, minden esetben az egyház érdekében tették. Sokan azt mondják, az egyházi hierarchia elveszí­tette tekintélyét hívei szemében. Ezt azonban sem püspök plébánosi, sem megyés püspöki szolgálatom idején nem tapasztaltam. G. R.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents