Petőfi Népe, 1992. október (47. évfolyam, 232-257. szám)

1992-10-22 / 250. szám

ELHALLGATOTT

TÉNYÉK AZ 1956

MÉG MINDIG VANNAK TITKOS DOKUMENTUMOK

Feltárul a múlt

1956. Az évszám ma már fogalom. Értékelése, az események minősítése az elmúlt esztendőkben teljesen megváltozott. Ma már mindent tudunk. Mindent? Nem. A tények, a forradalom hétköznapjainak vizsgálatára, a megtorlás történéseinek elemzésére alakult például az 56-os kutatóintézet, amelynek munkatársával, dr. Standeisky Éva történész kandidátussal beszélgetünk.

— Mit lehet még vizsgálni? A további tényeket. Sokak véleményével ellentétben számtalan fontos részletről nem tudunk semmit — mondja a kutatóim. — Főleg a vidéki események történései tisztázatlanok. Szeretném, szeretnénk tudni, milyen szerepe volt például a vidéki munkástanácsoknak, a felkelő csoportoknak és a nemzeti bizottságoknak?

Az új információk megszerzésének egyik legfontosabb feltétele a dokumentum. Az eddig szigorúan titkos anyagok ma már többnyire hozzáférhetőek, ám még mindig akad a levéltári dokumentumok között jó néhány 56-os tabu.

— Kutatásaim gazdag forrásai a bírósági dokumentumok. Mondhatnám, ezek az elsődleges források, hiszen az 56-ot követő megtorlás dokumentumai mellett számtalan olyan kiegészítő iratot •— kihallgatási jegyzőkönyvet, különféle jelentéseket — találtunk, amelyek új megvilágításba helyezik a történteket. Rengeteg olyan dokumentum létezik, amely ma is szigorúan titkos, hozzáférhetetlen.

Mint azt megtudtuk, a Belügyminisztérium bizonyos aktáiról van szó, amelyekben peranyagok dokumentumai lapulnak.

— Csak találgatunk, miért titkosak. Vélhető, az anyagok között különféle, egykori hálózati jelentések is lehetnek, továbbá olyan fon• így kezdődött. Tüntetők a budapesti Bem-szobornál 1956. október 25-án.

tos iratok, amelyek az akkori szovjet—magyar kapcsolatokról tanúskodhatnak. Ezen anyagok feldolgozásával talán kideríthető lenne, hogy mi volt a párt, és mi volt a

szovjetunió szerepe az események alakulásában. Pontosabban a megtorlás felelőssége miként oszlik meg a Kádár-kormány és a szovjet vezetés között? B. Sz. P.

Izsákról a forradalomba

Kecskeméten, a Kiskőrösi út egyik csendes családi házában él Mihala Ferenc, az egykori Északmagyarországi Nemzeti Tanács volt elnöke? Szülőfalujában, Izsákon vajon hányán tudják, hogy községük szülötte ’56-ban, az ország másik végében mit tett a magyar szabadságért?

Az évforduló jó alkalom arra, hogy megismerjük Mihala Ferenc életútját.

Kecskeméti otthonában könyvekkel, szakfolyóiratokkal teli dolgozószobájában kínált hellyel a házigazda. íróasztala fölé életfilozófiáját kifejező gondolata van fölírva: „Eleiem legfőbb eredménye nem az amit elértem, hanem amit eltűrtem!’’

— Negyedik osztályos koromig Izsákon jártam iskolába, ötödikesként bejáró lettem Kecskemétre, majd internátusba kerültem. Budapesten végeztem el a Műszaki Egyetemet, 1951-ben Miskolcra mentem az ottani egyetem mechanika-technológia tanszékére, mint tanársegéd, 1952-től adjunktusként dolgoztam.

— Ott érte a forradalom. Hogyan került bele az események sodrába ?

— Mint mindenütt, Miskolcon is a fiatalság volt a kezdeményező. Megalakították a diákparlamentet, melynek elnöksége, mint tőlük valamivel idősebb oktatót, engem kért föl tanácsadónak. így alakult aztán, hogy én tárgyaltam az orosz katonasággal, az üzemek vezetőivel, s ennek köszönhető, hogy amikor Győrben megalakult a Dunántúli Nemzeti Tanács, az ennek a mintájára létrehozott kelet-magyarországi szervezet élére engem jelöltek. Deklaráltuk elkötelezettségünket Nagy Imre politikája mellett, követeltük az üzemek éléről a pártkáderek szakemberekre történő lecserélését, azonosítottuk magunkat a szabadságharc célkitűzéseivel, javasoltuk az Országos Nemzeti Tanács létrehozását, az államigazgatás ésszerűségét és csatlakozásra szólitottunk föl minden keleti megyét.

— Gondolom, a bukás után ez lett a „bűnlajstroma”. Hogyan tartóztatták le?

— Mindenkinek, akire a gyanú árnyéka Vetődött, hogy részt vett a forradalomban, egy igazolóbizottság előtt kellett megjelennie. Engem az egyetemen hallgattak ki. Az otthoni funkcionáriusokból álló bizottság folyamatosan hangoztatta, hogy mindez csak formaság, hiszen ismerjük egymást, essünk túl rajta gyorsan és utána tiszta lappal folytathatom az oktatást. Én naivul hittem nekik. Másokról semmit, de magamról mindent elmondtam, hiszen bűnt nem követtem el, csak a jobbító szándék vezérelt. Nos, az ígéretek ellenére a kihallgatás után ahogy kiléptem az ajtón azonnal letartóztattak, s a rendőrség az ott elmondottakat használta föl ellenem ... Működésemet a demokratikus államrend megdöntésére tett

kísérletként minősítették, s első fokon — 1957. május 30-án — zárt tárgyaláson, gyorsított eljárással 15 évi börtönre ítéltek. Az ügyész halálbüntetésért fellebbezett, de a Legfelsőbb Bíróság végül is enyhítés mellett döntötte és 10 évre módosította az elsőfokú ítéletet.

— Hol, kikkel töltötte börtönéveit?

— Huzamosabban a gyűjtőben, Vácott és Sátoraljaújhelyen voltam. Többek között Széli Jenő miniszter és Mérei Ferenc voltak társaim. Beszélgetéseinkből sokat tanultam, hiszen én nem voltam igazán politikus, mindig is műszaki voltam. A börtönben is műszaki voltam. A börtönben is dolgoztam. Néhány újítást sikerült ott is megcsinálni. Persze nem jelentettem be mindent. Például 1962 karácsonyára pici, alig félujjnyi rádiókat csináltam. Nagy kincs volt ez, hiszen teljesen el voltunk szigetelve a külvilágtól. Egyet Göncz Árpádnak ajándékoztam, tőle Illyés, zsarnokságról írott híres versét kaptam, mert ő meg olyan helyen dolgozott, ahol gépelni lehetett. Keserű évek voltak! Egy fogműtéttel majdnem megöltek, szándékosan félrekezeltek, a fél arcom elgennyesedett. Jobb elfelejtem az egészet!

— Jött 1963, az amnesztia.

— Emlékszem, március 20. körül egy késő délután mondta be a rádió a közleményt. A piaci rádiókból az egész börtön megtudta a hírt. Leírhatatlan volt a hatása, gondolhatja. Én március 26-án szabadultam, 3239 nap után.

Hot, hogyan sikerült munkát találnia?

— A kiskunfélegyházi vegyipari gépgyárba mentem. Köszönhetően annak, hogy több volt tanítványom is ott dolgozott, mérnöki beosztásba kerültem. Fejlesztési, kutatási területen kaptam feladatokat. 1972-ben a Vegyépszer tisza- kécskei gyárába hívtak hasonló feladatokkal. Úgy érzem, szakmailag mindent megkaptam az élettől. Nyilván vezető nem lehettem a „múltam” miatt, de erre nem is vágytam.

— És a politika?

— Nézze, nekem ’56-ban nagy tanulság volt az a tévedésem, hogy hittem abban, hogy a szocializmus emberarcúvá alakítható. Nem lett igazam. Ilyen tévedéssel nem vállalhattam szerepet.

Tetézi Lajos

• A sárfeher szőlő hazája három 56-os forradalmárt is adott. Képünkön a jeles izsákiak találkozását örökíti meg. ISagy Balázsi bal szélen) a Petőfi Kör titkára volt. Rácz Sándor, (középen) a Nagybudapesti Központi Munkástanács elnöke lett a legnehezebb időkben. Mihala Ferenc, Miskolcon vállalt szerepet 1956-ban. (F. P. J.).

Kik lőttek a tömegre Kecskeméten?

A Szabadság téri mészárlás koronatanúja megszólal

Ugyanezen az oldalon közöljük a Csongrádon élő Bátki Ferenc visszaemlékezésének befejező részét, melyben elmondja, hogy 1956 október utolsó napján Kecskeméten hogyan menekült meg a haláltól. Tegnap olvashattuk azt a részletet, melyben a kecskeméti főtér épületeinek padlásain és tornyaiban megbúvó ávósok és tiszti különítményesek gyilkosságairól számolt be. Vallomása azért rendkívül fontos, mert a korábbi hivatalos propaganda szerint a Nagytemplom tornyából, valamint az Újkollégium padlásáról a felkelők, az úgynevezett ellenforradalmárok tüzeltek, s miattuk volt szükség a beavatkozásra.

Bátki Ferenc most le is rajzolta, hogy szerinte hogyan történt az eset, s újólag,megerősíti, hogy látta, amint az Újkollégiumból kimenekülő fegyvereseket a Kálvin téri különítmény befogadja. A vele folytatott beszélgetésekből azt is megtudhatjuk, hogy miként alakult az élete 1956 óta.

— Jelenlegi ismereteink szerint 1956. október 26-án este Kecskeméten négy halott maradt a főtéren, s elképzelhető, hogy a körülbelül hatvan sebesült egy része, aki a kórházban halt meg, szintén itt kapott sebet.

— Én a Kálvin téren, a gimnázium oldalából, egy platánfa mögül figyeltem, hogy mi történik. Szerintem több halottnak kellett lenni, olyan nagy volt a térre irányuló tűzerő. A Nagytemplomból, akkori párt-, mai sajtóházból és az Újkollégiumból ugyanazok a nyomjelzős lövedékek jöttek, tehát ugyanazok lőttek. A Kálvin térről befelé tüzelt a felsorakozó különítmény is. Akkor lett vége mindennek, tehát akkor hallgatott el a pártház is, amikor a tank szétlőtte az Újkollégium tornyát. Én a Kálvin tér és a Búzás Mihály utca sarkán állva láttam, hogy a gimnázium hátsó, udvari kapuján kiszaladó hat-hét fegyveres a Kálvin téri különítményhez csatlakozik. Közülük egy magas, vékony, sántító emberrel farkasszemet is néztem.

Ezek civilben voltak, de két golyószórót, egy könnyített nehézgéppuskát és lőszeres ládát is vittek.

— Honnan tudja ilyen pontosan?

— Katonaként fegyvermesteri kiképzést kaptam, fel tudtam ismerni a fegyvereket. Olyan fegyver, amilyeneket ezek a civilek hoztak, nem volt a felkelők kezében. Ez egy katonailag kiképzett, szervezetten mozgó csoport volt, szerintem civil ávósok.

— Miattuk tudták itt évtizedekig sokakkal elhitetni, hogy Kecskeméten 1956-ban ellenforradalmár cigányok lövöldöztek az Újkollégium tornyából?

— Szerintem igen.

— A börtönből és a rendőrségtől a felkelők kezébe is került fegyver. Ők nem lőttek?

— Szerintem akkor este, ott a főtéren nem. A fegyverhez jutott fiatalokat még a rendőrségen szakaszokba osztottuk be, s roppant fegyelmezett volt mindenki. Tervszerűen osztottuk fel a várost, Nagy Lajos csoportja például a Nagyállomásra ment, mi a postára. Mindenkit a forradalom eszméi vezéreltek, s a tömeg feloszlatására kivezényelt sorkatonák rendre átálltak hozzánk. Nem volt kire lőni! Tévedés tehát, hogy a főtéren a tüntetők összecsaptak a katonasággal. Az esti órákra Gyurkó vezérőrnagy hivatásosakból szervezett különítményeket, s azok minden ok nélkül vették tűz alá a tüntetésről győztes mámorban, han- "gos nevetéssel, dúdolva, mintegy karneválról hazainduló vidám tömeget. Ez közönséges gyilkosság és nem összecsapás volt..

— Ön az egyik vezetője volt a kecskeméti tüntetésnek, s nem részesült semmilyen megtorlásban. Miért?

— Ez egy érdekes történet, a rendőrség mentett ki. A Góbor ügyben tanú voltam, s ott felismert az egyik jegyzőkönyvvezető, aki a Homokbányánál is kihallga• Bátki Ferenc (A szerző felvétele)

tott. Meg is szakadt a tárgyalás, de még nem fogtak le. Március 10-én vettek őrizetbe, s végig azt vallottam, hogy a tömeg engem csak sodort magával. Kádi Sándor őrnagy, a rendőrség egyik parancsnokhelyettese egyszer négyszemközt hallgatott ki, s tett egy ajánlatot: mindketten felejtsük el október 26-át! Ha ugyanis én bíróság elé kerülök, el kellett volna mondanom, hogy Kádi őrnagy is átállt a forradalomhoz. A kecskeméti rendőrség szerencsére nem lövetett a tömegre, de ezért utólag menteni kellett magukat. Kádi Sándor őrnagy így maradhatott állásban, Ott József századosra kentek mindent. ..

— Önt ki hozatta ki?

— Miközben én mint ellenforradalmár vizsgálati fogságban voltam, 1957 tavaszán sorra alakultak

pártkezdeményezésre — az új ifjúsági szervezetek. Csík Antal engem Városföldön a távollétemben titkárnak választatott meg. Ekkor engedtek el.

— Ön tehát KISZ-titkár, s gondolom párttag lett, míg társai és bajtársai a börtönökben sínylődtek. Nem okozott ez Önnek lelkiismeret- furdalást?

— De igen, évtizedekig nyomott a teher. Akkor könnyebbültem meg, s csak akkor mertem kilépni a pártból, amikor Pozsgay Imre bejelentette, hogy 1956-ban népfelkelés volt. Amikor az ifjúsági szervezet hivatalosan is felvette a KISZ nevet, belebetegedtem, s megfordult bennem, hogy disszidálok, de nagyon szeretem ezt az országot, a hazámat, itthon akar- • tam élni. S élni csak KlSZ-titkár- ként maradt módom. Vállaltam, igaz vallomást pedig most tettem.

— Mi történt azóta?

— Megnősültem, s 1962-ig maradtam csendben Városföldön. Ekkor elköltöztünk a szülőfalumba, Csanytelekre, ahol a téeszbe kerültem kertésznek. Időközben ugyanis leérettségiztem, s később Gyöngyösön elvégeztem a kertészeti főiskolát is. A hetvenes évek végén szívinfarktussal leszázalékoltak, a felgyógyulásom után pedig magánkertész lettem. Virággal foglalkozom, nem panaszkodhatok. Bálái F. István

• A szemtanú kézzel rajzolt vázlata az 1956. október 26-án este Kecskeméten történtekről.

HETI SOROZATUNK

A rabszabadító visszaemlékezése

4. A Homokbányán kihallgatás kihallgatást követett. Azt akarták elvállaltatni velünk, hogy a postát akartuk kirabolni, azért tartózkodtunk ott. Ezt a jegyzőkönyvet nem írtuk alá. Új kihallgatás, majd fényképezés következett. Ez így ment napokig, miközben — ha nem volt kihallgatás — feltartott kézzel álltunk a falnál a jéghideg fogdában.

Az egyik napon vendégek érkeztek. Vági Lajos őrnagy, a helyőrségkommendáns parancsnoka, valamint a helyettese, az a főhadnagy, akit a Nagykőrösi utcában én fegyvereztem le. Aki színleg át is állt a forradalomhoz. Álltunk feltartott kézzel, arccal a falnak fordulva, szorosan egymás mellett. Vági keresett valakit. Egyenként a vállunkra ütött, meg kellett fordulnunk. Mindenkit tüzetesen megnézett. Amikor én megfordultam, forradalmár kis főhadnagyom felismert. Őrnagy elvtársi — mondta. Ez volt a főnökük! Vági nekem ugrott, a jobb lábamon sípcsonton rúgott, s a nagrágszíjába bedugott nyeles gránátot a kezébe kapva felütötte az államat. A főhadnagy megsajnálhatott, mert így szólt: Őrnagy elvtárs, az igaz, hogy ő volt a főnökük, de ő beszélt a tömeghez is. Kérte, hogy a katonákat ne bántsák. Vági flegmán így válaszolt: Ézt majd a kivégzésnél a javára írjuk. Hegyesebb golyót kap, mint a többi!

A Vági Lajos rúgása nyomán kapott seb elgennyesedett, csak évekig tartó kezelés mentette meg a lábamat a levágástól.

Még az aznapi kihallgatáson megjelent Gyurkó Lajos vezérőrnagy is, aki — mint utóbb megtudtam — katonai parancsnok volt a városban, tulajdonképpen ő rendezte a Szabadság téri mészárlást. Több kérdést tett fel. Majd magából kikelve munkásáruló bitangnak nevezett, s megjegyezte, hogy ugye tisztában vagyok azzal, hogy golyót kapok.

Ezt követte 1956 október 30-án a katonai rögtönítélő bíróság tárgyalása a laktanya egyik irodahelyiségében. Az ablakon kinézve láttam, hogy több helyen is tárgyalás folyik, a foglyokat egymást követően vezetik a különböző épületekbe. Engem nagyon fontos embernek tarthattak, hiszen tizenkét fegyveres kísért a fogdából a tárgyalóteremig. Két oldalamon öt-öt katona, előttem egy százados, mögöttem egy főhadnagy.

Kérdés: Részt vett-e a fegyveres felkelésben? Igen, válaszoltam. Önként hagyta abba? Nem, mondtam. Hogy esett fogságba? Kezeket fel, fegyvert dobd el! Köszönöm. 1956 október 30-án, délelőtt tíz óra körül Kecskeméten, a Homokbányánál lévő laktanyában a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben és fegyveres felkelésben való részvétel miatt halálra ítéltek.

Nem tudtam, hogy Budapesten közben győzött a forradalom, amely mellé felsorakozott a Maiéter vezette honvédség is. Ez volt a szerencsém. Mint utóbb megtudtam, Kecskeméten a katonai alakulatoknál október 30-án alakultak meg a forradalmi tanácsok,